GAZDASÁG

„A világ nem anyag, hanem ritmus.” – Walter Russell 
,,A gazdaság nem pénz, hanem hit.” – Krisán László

1921 májusában egy különös férfi 39 napra eltűnt a világ elől. Nem meghalt – csak más szinten járt.

Ő volt Walter Russell, az amerikai polihisztor: festő, zeneszerző, szobrász, építész, tudós, filozófus. Egy ember, aki életében több művészeti ágat is mesterfokra vitt, majd egyszer csak kómaszerű állapotában  „átkapcsolt” – „a minden tudás forrására.”

Amikor magához tért, lázas sietséggel írta le mindazt, amit látott: filozófiai, tudományos és spirituális felismeréseket, amelyekből megszületett „The Universal One” – Az Egyetemes Egy című műve. Ezt a kéziratot 500 korabeli tudósnak küldte el akik mind őrültnek tartották – egy kivétellel. Nikola Tesla volt az, aki azt mondta neki: „Túl korán jöttél. Zárd el ezt ezer évre. Az emberiség még nem áll készen.”

Russell kinyilatkoztatásai újragondolták a valóság egész szerkezetét. Azt állította, hogy a világegyetem alapvetően mentális nem pedig anyagi természetű és minden dolog ritmikus ciklusokban mozog: tágulás és összehúzódás, akár a lélegzet.

Elvetette az ellentétek – mint a jó és a rossz – valóságát, mondván ezek csupán illúziók; “a létezés igazi célja a harmónia és az egyensúly.”
Russell az időt sem lineárisnak, hanem spirálisnak látta, ahol múlt, jelen és jövő együtt léteznek. Azt írta: „Az élet nem küzdelem, hanem mozgás a harmónia felé.”

Russell szerint az üres tér látens energiával teli eleven óceán: az egészség pedig a test természetes ritmusa, míg a betegség ennek a harmóniának a megszakadása. 

Ezek az eszmék messze megelőzték korukat és bár életében sokan gúny tárgyává tették ma már a kvantumfizika és a tudatkutatás egyre közelebb kerül az általa feltett kérdésekhez így mára Russell egy eljövendő szemléletváltás prófétája.

Nekem pedig (bár néhol nagyon “spiri”) egy nagy kedvencem.
És hogy miért is írom le ezeket? Mert érdemesnek tartom megnézni gondolatainak nyomán hogy én mit gondolok egy ehhez képest sokkal földhöz ragadtabb témáról a gazdaság és a bizalom kettőséről.

A gazdaság mint ritmus – a Russell-törvény alkalmazása

Ha Russell szerint a világegyetem nem anyag hanem rezgés, akkor szerintem meg a gazdaság:
Nem pénz, hanem bizalom.
Nem tőke, hanem energia.
Nem szám, hanem hit.

És ahogy szerinte a fény csak addig látszik szilárdnak amíg lelassul, úgy
a gazdaság is csak addig „stabil”,
amíg benne van a hit.

A pénz pedig valójában egyfajta bizalom.

Mert amikor a hit szabadon áramlik, a gazdaság fénylik;
amikor lefagy, minden elsötétül.

Lefordítva ezeket a kissé emelkedett eszméket a számomra 25 éve legfontosabbakra; a kisvállalkozókra és a vállalkozásokra inkább fogalmazzunk világosan:

Egy vállalkozás (mindegy hogy kicsi vagy nagy) egyféle ritmus szerint működik: lélegzik, tágul és összehúzódik.

Ha ez a ritmus megszakad és:

– ha a vállalkozó elveszíti a szabad működését – akkor fulladozik,
– ha elveszíti a hitét, hogy saját erejéből lehet ,,valaki” – akkor elveszti a motivációját,
– ha elveszíti az ütemét, nem „rossz” lesz hanem diszharmonikus ezzel pedig diszfunkcionális,
– és ha még elveszíti a jövőképét is – akkor félelem lesz és ezzel hibák.

Ilyen veszteségeket pedig nem lehet jogszabályokkal, kamatpályákkal, szép szavakkal visszahangolni.
Amivel viszont lehet az az empátia, a kapcsolódás, az emberi jelenlét és legfőképpen a jövőkép és a bizalom.
Kell emellé persze a kiszámíthatóság is és a boldogulás lehetőségének egyben az “élni hagyni”nak a megadása.

Mindig mondom, hogy egy vállalkozás az nem egy szám, nem egy adat, nem Excel tábla és nem üzleti terv. Minden vállalkozás egy történet, egy ember, egy család, egy közösség, egy vagy sok élet.

Ezért is van fontossága a néhány éve megfogalmazott 5É teóriám elemeinek:

Érzem (őket és hogy baj van )
Értem (a problémáikat)
Érdekel (a sorsuk és a megoldás)
Érdekemben áll (hogy segítsek)
Értek hozzá (és ezzel tudom támogatni)

Russell szerint a jó és a rossz nem ellentétek, hanem ugyanazon ritmus két szélső pontja.

Én is így látom:

A válság nem ellenség – hanem ritmusváltás
Az új nem ellenség – hanem a valóság korrekciója.
A változás főleg nem ellenség – hanem  egy új rend kezdete.

Kínai mentorom mindig azt mondta és igaza van:  “Előbb káosznak kell lennie hogy rend lehessen.” 

Az mondjuk kérdés hogy bírjuk e szuflával és hogy fel tudjuk e magunkat szívni az újrakezdéshez. Hiszem, hogy igen.  És azt is, hogy eljön az a spirálforduló, ahol az energia nem elfogy, hanem csak formát vált és újragenerálódik.

Aki pedig ezt el tudja hinni annak az:
realitás lehet az újrakezdés
a hit pedig a jövőkép. 

Aki felismeri az új időket, az új lehetőségeket az elhiszi azt is, hogy újra van remény és azt is hogy a tehetsége, a kreativitása, az életképessége, a tenni akarása és a hite sikerre is tudja őt vinni.

Russell 100 éve azt mondta: „A harmónia a törvény, nem a kivétel.”

Ez a mondat pedig nemcsak a tudatkutatásban hanem a gazdaságban, az emberi kapcsolatokban sőt az életben is alapigazság.
A válság sem a kivétel, hanem a rendszer azon része ami nem megszakítja a működést csak újrarendezi.

Mert minden hullám az óceán része.
Még a cunami is.

A kérdés pedig nem az, hogy mikor jön a következő fordulópont hanem az hogy amikor eljön:
te csak sodródsz és reagálsz vagy érted és dominálod.

Mert esni és bukni az élet része, a földön maradni viszont a te döntésed.
A jövődet pedig nem túlélni kell tudnod hanem irányítani.
A jövő lehetősége pedig most újra nyitott.

Amikor a gazdaság plüssbe csomagolva üzen

A kislányom lassan 11 éves és immár a vele átélt 3. vagy 4. „plüsshullám tetején” ülve azon gondolkodom, miért térnek vissza újra és újra ezek a ciklikusan 3-5-7 évente felbukkanó játékdivatok. Mert valamiért ezek mindig visszatérnek.  Volt már „Moncsicsi-láz”, hódított a „Furby”, mindent vitt a „Hello Kitty”, féléve még a „Stitch” áradt hegyekben és most pedig ez a „Labubu őrület”. A kérdés, ami motoszkál bennem, az egyszerűnek tűnik: miért?

De a választ talán sokkal mélyebben kell keresni, mint hogy ez pusztán egy újabb popkulturális hullám vagy egy újabb divat hype. Ezek a figurák ugyanis nemcsak „cukik” – ezek kő kemény reakciók.  Reakciók valamire, ami a gazdaság mélyén feszül: a bizonytalanságra, a válságra, a kontroll elvesztésére.

Azaz igenis közgazdasági válságkezelési és akár szakpolitikai hatásokat is kénytelenek vagyunk elemezni akkor, amikor ilyen jelenségek kerülnek a felszínre.  Egy kislány esetén persze talán ez nem ennyire közgazdasági alapon nyugszik, de mindenkire, így rá is minden bizonnyal hatással vannak a napi történések és a ránk zúduló hangulatok.

A rúzs-effektus – amikor a válságban kicsiben vigasztaljuk magunkat

A közgazdászok régi megfigyelése szerint recesszió idején az emberek „kisebb luxusokkal” jutalmazzák magukat. Ezt nevezik „Lipstick Effectnek”, vagyis rúzs-effektusnak. Amikor válság van, akkor vagy nem telik, vagy nem mernek az emberek költeni autóra, TV-re, nyaralásra vagy drága táskára, de az azért még mindig belefér, ha veszünk valamit, ami kicsit enyhíti a rosszkedvet, elérhető és nem utolsósorban örömet ad és mellette felejtést is biztosít. Egy rúzs, egy parfüm, valami kis színes apróság vagy akár épp egy Labubu….

Válság idején a gazdaság nem számokban, hanem cuki figurákban mutatkozik meg. A válságkezelésnek egyébként talán ez a legkedvesebb és legemberibb formája: önjutalmazás egy vidám figurával. Pótcselekvés ez persze és talán sok értelme nincs is, de legalább megszépíti a ronda válságok még rondább napjait.

Az persze nagy változás a korábbiakhoz képest, hogy a közösségi média, a TikTok és az influencerek korában ez a jelenség felgyorsult, konkrétabban berobbant és a „mini-luxus” termékek néhány hét alatt globális vágytárggyá válhatnak. Nem véletlen, hogy többen már úgy tekintenek a Labubu-hype-ra, mint a rúzsindex modern változatára:  „azaz egy válság hangulatának tükörképére”. A különbség csak annyi, hogy ma nem a sminkes tükörben, hanem a TikTok-for-you-oldalon látjuk viszont a válság arcát. Mindez pedig nem előre jelző irány, hanem inkább utólagos, „következmény-hatás”. Egy társadalom mikro-reakciója a makrogazdasági szorongásra.

A hiány, mint üzleti modell – a mesterséges szűkösség pszichológiája

Minden termék másképp és más miatt sikeres. A Labubu sikerének kulcselemei:

• A mesterséges hiány – ami folyamatos és hipnotikus vágyat kelt (ld. Rolex, Hermes)
• A „blind bag” rendszer – amikor a vásárló nem tudja, melyik figurát kapja – és ami játékossá teszi a fogyasztást.
• A limitált szériák – az elérhetetlenség látszata, a ritka darabok másodpiaci ára – mind ugyanarra épít: „Amit nehezebb megszerezni, azt még jobban akarjuk”.

Ez a logika nem új. A luxusipar évtizedek óta erre épít – csak itt demokratizált formában. Régen sorban álltak az emberek a limitált cipőért. Ma elég, ha valaki kinyit egy blind bag-et a kamerába – és a világ másik felén máris valaki úgy érzi, lemaradt valamiről. A hiány ma már exportcikk. A Labubu pedig egyenesen a „kisember Hermès-táskája”: nem megfizethetetlen, de mégis különleges, mégis ritka. És itt lép be a modern fogyasztás egyik legerősebb mozgatórugója: a FOMO (Fear of Missing Out). A közösségi média világában a birtoklás már nemcsak vágy, hanem társadalmi jelenlét kérdése is.
A hiányt tehát nemcsak a termék mennyisége, hanem az online figyelem korlátozottsága is erősíti: „azaz, ha kimaradsz a hype-ból, kimaradsz a beszélgetésből is”. Ez a „félelem a kimaradástól” az, ami a Labubu-lázat nemcsak gazdasági, hanem kulturális tömegjelenséggé teszi. A közösségi média tehát nem pusztán közvetíti a keresletet – létrehozza azt. A „hiány korában” már nem termékeket vadászunk, hanem figyelmet – és néha még azt is blind bag-ben kapjuk. Így válik a birtoklásból státusz, a vásárlásból élmény, a ritkaságból pedig valuta.

Kicsiben győzni – a válság mikro-pszichológiája

Válság idején mindenki visszavesz: kevesebb kiadás, kevesebb rizikó, nagyobb bizonytalanság, nagyobb félelem. De a jutalmazás iránti igény nem tűnik el – csak átalakul. Amikor a gazdaság inog, az emberek apró tárgyakban keresnek stabilitást. A „mini-luxus” tárgyak, mint a Labubu is kicsi győzelmek: Visszaadják a kontroll illúzióját ott, ahol a gazdaság elvette. Bár…. a világ épp szétesik, de legalább a polcon minden a helyén van.

És itt jön a lényeg: a „cukiság” nem felszínes. Terápiás…

A kedves, aranyos, színes, apró dolgok segítenek pszichológiailag átvészelni a bizonytalanságot. Vagyis a Labubu nemcsak egy plüss, (mondjuk annak eléggé túlárazott) hanem hangulati eszköz, lelki gyógyír, gazdasági tünet és közösségi élmény egyszerre.

Kulturális amplitúdók, kontinensek és generációk – máshol másért, de ugyanazért

A hype mindenhol másként rezonál. Amerikában a fogyasztás az önkifejezés terepe. Ázsiában a gyűjtésnek kulturális mélysége van. Európában inkább a mentális biztonság keresése a fő motiváció. De, ami közös bennük: az online világban a birtoklás már nem privát dolog – a tárgy posztolhatósága is érték. A Z és Alfa generációk számára pedig a vásárlás sokkal több és egyben egy újszintű társadalmi kommunikáció: „Megvettem, mert láttad te is.”

A szabályozás dilemmája – mikor játék, mikor szerencsejáték

Kis kitérő ugyan, de talán az is fontos, hogy a „blind bag” rendszerek már felvetik a kérdést: hol a határ játék és szerencsejáték között? Ha egy gyerek azért vásároltat magának, mert nem tudja, mit kap, az valójában dopamin-mechanizmus. Mert ami ma csak játék, holnapra már viselkedésmintává válhat.

A fogyasztóvédelmi viták ezért nem véletlenek: az ilyen modellek addiktív sémákat használhatnak ezért társadalmi (és az egyénben is) károkat okozhatnak.  A piaci szabadság tehát fontos, de a transzparencia és a korhatár-védelem nélkül könnyen etikai aknamezőre kerülhetünk.

A „mini-luxus” index, mint gazdasági hőmérő

A Labubu és a rúzsindex közös vonása, hogy bár nem előre jeleznek, de azért lakmuszpapírként komoly jelzéseket mutatnak, hiszen

• ha nő a kis luxusfogyasztás, miközben a nagy kiadások csökkennek, az óvatosságot mutat.
• ha a másodpiac túlmelegszik, az társadalmi túlfeszültséget jelez.
• ha a hype fiatalodik, az a digitális státuszfogyasztás terjedését jelzi.

Ezek pedig nem pusztán piaci trendek – ezek érzelmi indikátorok. Furcsa érzés azt leírni, hogy a gazdaság lelkiismerete egy plüssfigura, de mit lehet tenni ha egyszer így van. A társadalom pedig mindig tükröt tart a gazdaságnak, és most a tükör egy kilencfogú Labubu arcát mutatja.

Nem gondolom, hogy a Labubu-láz vagy a rúzsindex önmagában recessziót jeleznének. De azt nagyon is, hogy a társadalom érzelmi állapota törékeny. A plüssök, bár nem mérőeszközök – de mégis mérnek. Megmutatják, mennyi öröm fér bele a mindennapjainkba és mennyit kell pótolnunk apró gesztusokkal, amelyek gondokkal terhelt időszakban segítenek a túlélésben. A közgazdaságtan hajlamos lenézni, és alulértékelni az érzelmeket és különösen a „cukiságot”. Óriási hibának tartom ezt, hiszen válság idején a cukiság nem felszín, hanem túlélési stratégia. A kérdés már csak az: tudunk-e olyan gazdaságot építeni, ahol az emberi hangulat is indikátor? Mert ha a hangulat tartósan törik, a gazdaság előbb-utóbb vele törik. Addig pedig – egy Labubu még elfér a vitrinben.

Kicsiben győzni néha az egyetlen módja annak, hogy nagyban ne adjuk fel.

Az elmúlt hónapok globális és uniós eseményeiről szóló sajtóhíreket tekintve valahogy eszembe jutott egy dél-koreai filmsorozat a Squid Game, ami kegyetlen, öldöklő küzdelemről, túlélésről, megtévesztésről, kapzsiságról gátlástalanságról, embertelen játszmákról azaz mondhatjuk hogy a való világ mindennapjairól szól.

A filmben erőteljesen jelen van a bukás és a dráma, de a kockáztatás és a küzdelem is és talán ezért is ütött ekkorát hiszen mostanra több mint 1 Mrd ember nézte meg a sorozat 2. részét.

A filmben ugyanakkor dominánsan megjelenik a nyerés lehetősége és annak pszichológiája is, ami bár keserű győzelem és nyomasztó lelkiismereti kérdéseket boncolgat, hiszen másokat kell eltaposni érte, de az emberek nagyon világosan magukra ismernek a film epizódjai láttán.

A sorozat középpontjában 456 súlyos anyagi gonddal küzdő ember áll, akik egy titokzatos meghívást kapnak egy játékra, amely során esélyük nyílik egy hatalmas pénznyeremény megszerzésére, de hamarosan kiderül, hogy az egyéni, közösségi, erkölcsi, társadalmi érdekek markánsan szemben állnak egymással, és a nyeréshez „all-in” kell, azaz mindent meg kell tenni: el kell felejteni elveket, erkölcsöt, lelkiismeretet és az adott személy érdekeinek mindenek fölötti előtérbe helyezésével félre kell tenni minden gátlást és csak egy szempont dominál: a másik tönkretétele, megsemmisítése.

De miért érdekes ez a film annyira, hogy egy gazdasággal, pénzügyekkel foglalkozó szakember számára ez egy írás témája legyen?

Tényleg nem érezzük a film üzenete és a világ mostani állása közötti párhuzamot?

Tényleg nem érezzük az analógiát?

Nem érezzük egyáltalán azt, hogy van-e és ha igen, akkor mi is a különbség a Squid Game és az EU, vagy akár az egész világgazdaság mai helyzete között? 

Ha nagyon végletes és sarkos akarnék lenni, akkor egyértelműen azt mondanám, hogy valójában semmi!

Semmi különbség nincs a kettő között, mert bár nem annyira töményen jön ki és sokkal „Píszíbb” a mainstream média által közvetített társadalmi elvárásokhoz képesti langyos európai mentalitás és gondolkodás, de azért a dolgok mélyén minden olyan elem, ami a filmben drámai módon beüt, az ugyanúgy megvan az EU országaiban is, csak nem beszélünk róla, vagy talán csak a szőnyeg alá söpörjük, és nem akarunk róla tudomást venni.

Kicsit globálisabb vizekre evezve, de megtartva a fenti analógiát: az egész világ, de különösen a bennünket legszorosabban körülölelő EU működésében már az elmúlt 4-5 évben is nagyon súlyos „repedések” keletkeztek, amik sokszor politikai, személyes, társadalmi, vagy etikai értékítéletekhez, döntésekhez vezethetőek vissza.

Ha ez így van akkor ne csodálkozzunk azon, amit jelenleg látunk: egymás után esnek el a különböző európai, eddig mind politikailag, mind gazdaságilag tartósan stabilnak hitt országok – Most épp Németország, de lehet, hogy pár hónap és Franciaország is…, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Lassan nincs olyan ország, ahol ne lenne komolyabb változás vagy akár földindulásszerű mozgás és az ezzel járó bizonytalanság és ehhez az állandósuló elégedetlenséglavina.

Persze ne csak az uniót ekézzük állandóan, hiszen az EU-n kívül is komoly átrendeződés zajlik, amit az új Trump adminisztráció egész biztosan brutálisan még fel is gyorsíthat.

Még egy nap és meglátjuk hiszen holnap beiktatják az USA 47. elnökét Donald J.Trumpot.

Kicsit várom is az új helyzetet, de megvan azért bennem is mint vélhetően mindenki másban is az az egészséges félelem, ami az új világrend kialakulásával létrejöhet.

Talán még soha nem volt ennyire brutális és intenzív a hatalmi viszonyok újrendeződése a világtörténelemben, mint azt ma láthatjuk. Az USA, Kína, Oroszország, India, az ázsiai országok, de a nemrég durván kibővült BRICS is, mind mind úgy mozognak, olyan mértékű erőfeszítéseket tesznek, amelyek már nem csupán versenyként, hanem könyörtelen harcként írhatók le és az újabb analógia máris megvan a film és a világgazdaság mai valósága között.

Ebben persze próbál bátortalanul lavírozni Európa, de hónapról hónapra inkább csak egyre mélyül a szakadék, a kilátások egyre komorabbak. Kicsit úgy érzem, hogy annyi esélye kezd lenni az uniónak, mint egy lufinak a nyílzáporban.

Csak, mint a filmben!

Mondjuk a filmben mindezeket az egyének szintjén látjuk miközben a valóságban globálisan országok jelenítik meg az egyes versenyzőket, de itt is él az analógia az emberi viselkedés teljes kifordulása önmagából egy vélt vagy valósan helyes cél érdekében.

Ha az uniót boncolgatjuk tovább, akkor azért egyértelműen kirajzolódik az a kép, hogy a rengeteg múltbeli téves vagy rossz döntés és hiba immár óriási árnyékként borul Európa gazdaságára.

Mára olyan mértékben kiéleződtek az egyes országok problémái (legyen az akár az Angela Merkel kancellár által elkövetett illegális migrációs hiba, vagy a német energiafüggőséggel kapcsolatos gazdasági lábonlövés) – amelyek különböző történelmi, társadalmi és gazdasági múlttal rendelkeznek –, hogy az Európai Unió mostanra szinte egy „Squid Game”-ként működik.

Pont megint úgy, mint a filmben, ahol a játékosok különböző háttérrel érkeztek, de mindannyian a bizonytalanság és a kilátástalanság fogságában vergődtek. A sorozat kegyetlen őszinteséggel mutatja be, hogy hogyan is taszítja a saját helyzete az embereket olyan döntések meghozatalára, amelyek nemcsak saját céljaikat, de társadalmi értékeiket és erkölcsi tartásukat is megkérdőjelezik – mindezt azért, hogy a fennmaradásért másokat a porba tiporjanak.

Ugyanez történik ma is: az unió országai között a verseny olyan mértékűvé vált, a helyzetek olyannyira bizonytalanná válnak, az értékek annyira átalakulnak, a társadalmak annyira frusztrálódnak, hogy a végső döntések nem ritkán a szolidaritás eltiprásához és teljes változáscunamihoz vezetnek.

Simán azt látjuk, hogy az országok minden rendelkezésre álló eszközt – humántőkét, nyersanyagokat, technológiát, taktikát, politikát, diplomáciát és erőt is – bevetnek, azért, hogy a globális gazdasági hierarchia élére kerüljenek, vagy legalább megtartsák korábbi helyzetüket és ezzel új függőségi rendszereket hozzanak létre, amelyek az erőforrások elosztásában egyre drámaibb szakadékokat eredményeznek.

Ez a „háború” a Squid Game 2 analógiáját idézi.

Persze a valóságban nem emberi életekért folyik a harc – legalábbis nem közvetlenül –, hanem gazdasági térnyerésért, tehát végső soron a gazdasági túlélésért, aminek érdekében viszont mindenki kénytelen egymás hegyén-hátán, taposva előre jutni.

Az országok versenyzőként viselkednek, ahol a győzelem azt jelenti, hogy egymás hátrányára, egymást „eltaposva” tudnak csak előrébb jutni és egymás kárára tudnak pozíciót szerezni.

Ez a túlélés azonban nemcsak ötletességet vagy kreativitást követel meg, hanem gyakran a kétségbeesés szülte gátlástalanságot is, amely során viszont minden eszköz megengedett.

A globális versenytér kegyetlensége más országok gazdasági lenyomását vagy talán „megsemmisítését” is előre vetítheti, bár ezt ne úgy értsük, hogy a 10 éve tartó „WOKE” és „PÍSZÍ” miatt ez valós megsemmisítést jelent.

Nem! Ez egy szofisztikált, agyonpolitizált, mainstream médiával fedősztorizott csöndes lenyomását jelenti más szereplőknek.

És itt az aki nem tudja tartani a lépést, nemcsak lemarad, hanem ki is szorul a globális színtérről, miközben egyre inkább mások kiszolgáltatottjává válik.

Ez a harc nem a szabályos versengésről szól, hanem áldatlan és eszközökben nem válogató könyörtelen győzelemről, ahol a gyengébbek nemcsak veszítenek, hanem akár el is tűnhetnek a gazdasági térképről.

A formálódás alatt lévő új világrend kialakulása közben az „életben maradás” és a „megsemmisülés” közötti határ erősen elmosódik.

Olyan ez megint csak, mint a filmben: a túlélésért folyik a harc, mások rovására.

A párhuzam már az első játékban sokkoló („piros lámpa, zöld lámpa”), ahol a kétségbeesett játékosoknak minden lehetséges módon célba kell érniük úgy, hogy túlélők legyenek.

A Squid Game univerzuma persze rendkívül sarkos, de teljes extrém eszközrendszerével szimbolikusan tükröz modern társadalomerkölcsi kérdéseket, társadalmi dilemmákat és egyben hajaz a világ és különösen az EU gazdasági és társadalmi problémáira is.

Az erőforrásokért, a befektetésekért és a munkaerőért folytatott éles verseny lesz az igazi cél és feladat ezt mindenkinek bármi áron bárkin átgázolva el kell érnie.

Csak mint a filmben!

Most már értik, hogy miért van bennem a film és a valóság között az átfedés, az analógia, az egyezőség?

Fenti írásommal biztosan eltérek a szokásos gazdasági témáimtól, de valahogy szíven ütött az, hogy talán érdemes mélyebben elgondolkodni a rendszerek igazságosságán. Merthogy attól mert valami úgy tűnik, hogy igazságos attól még lehet, hogy nem az.

Egyébként is Demján Sándor mindig azt mondta nekünk, hogy „ki mondta hogy az Élet igazságos?”. 

Az írásom üzenete talán még az is, hogy a kétségbeesés, az „éhség” és az állandó harc az, ami valóban kreatívvá és törekvővé teszi az embereket. Csak az „éhes” ember hajt és küzd. Az elkényelmesedett, kihívások nélküli, túlságosan PÍSZÍ, önmagába fordult nyugati társadalmak nem is biztos, hogy képesek lennének a valódi túlélésre.

Nos talán ezért is látom a párhuzamot a valóság és a film között: mindkettő rávilágít arra, hogy az éles verseny az, ami rázós ugyan, de valójában életet lehel a rendszerbe.

A film egy szükséges pofon, egy ébresztő, ami megmutatja, hogy a kényelmesség és a komfortzónában maradás hosszú távon leépüléshez vezet. Rámutat arra is, hogy a közös megoldások keresése – legyen szó az EU-ról vagy a globális színtérről – elengedhetetlenek, még akkor is, ha az ilyen kényelmetlen témák nem illenek bele a politikai narratívákba.

És ha már a világon több mint 1 milliárd ember megnézte a filmet és ezt magától tette, akkor csak remélni tudom, hogy köztük voltak azok a politikai vezetők is akiknek érdemes lenne tanulni a Squid Game üzeneteiből. 

A világgazdaságot a koronavírus-járvány ugyan megroppantotta, de fel is gyorsított bizonyos folyamatokat. Az új jelszavak – fenntarthatóság, digitalizáció – már nem csupán jelszavak: aki nem teszi őket magáévá, hamar a vert mezőnyben találhatja magát. A magyar cégeknek – köztük a hozzám legközelebb álló kkv-knak ráadásul nehezített pályán kell alkalmazkodniuk: tágabb gazdasági környezetünk, az Európai Unió (finoman szólva) nem tartozik a trendszetterek közé, és a helyzetet tovább rontja az uniós támogatások körüli bizonytalanság is.

Ilyen helyzetben mi lehet a követendő irány, a helyes gazdaságpolitika? Erre keresem a választ az alábbiakban. 

Jó olvasást!

Krisán László

A múlt

A világgazdaság kijózanító verést kapott a koronavírus 1,5 éve alatt, de fontos, hogy ez előhozta a változás szükségességét is. Mostanra már nem idegen szó a „zöld koncepció”, a fenntarthatóság, a körforgásos gazdaság, a karbon, az ESG. Azaz úgy tűnik, hogy hogy a hagyományos – vagy talán a „múlt” limitált erőforrásaira alapozott – termelési módszerek helyett a környezetünket és önmagunkat kevésbé károsító, megújuló energiákra alapozott, az erőforrásokat hatékonyan felhasználó, a digitalizáció előnyeit kihasználó, a termelékenységet is javító megoldások kerülnek előtérbe.

Egy évvel ezelőtt, „Az új gazdasági modell origója: fenntarthatóság” című bejegyzésemben ezt írtam: „nincs kétségem afelől, hogy a következő évek közgazdaságtani kulcsfogalma a fenntarthatóság lesz, és azt is biztosra veszem, hogy az új modell térnyerése – még ha döcögve is indult – soha nem látott sebességgel fog végig robogni a ma ismert világunkon”. A világ vezető gazdaságai azóta sorra dolgozzák ki, fogadják el és kezdik megvalósítani a zöld cselekvési terveket. Nem akarom azt mondani, hogy megmondtam, de megmondtam.

A jövő

A zöld, fenntartható, ESG-koncepció, ha tetszik, ha nem a kkv-któl (is) gondolkodásbeli változást követel meg – valamint az arra való igényt, hogy tudomásul kell venniük, hogy ez van, ezt kell szeretni.

A feladat az előre tekintés és ha nem lovagoljuk meg a változás hullámait, baromira le fogunk maradni, a földbe fogunk fúródni.

Képesnek kell lenni annak megértésére, hogy mára a termelési és szolgáltatási folyamatok új keretrendszerbe léptek. Minden arról szól, hogy

1. miként tudunk ebben az új keretrendszerben jövőképes üzleti tevékenységet folytatni,
2. mennyire tudjuk kihasználni a digitalizáció, az automatizáció nyújtotta előnyöket;
3. hogyan tudunk az energiával tudatosan bánni,
4. hogyan állunk az innovációhoz, az új tudáshoz, az új eljárásokhoz, az új eszközökhöz, és hogy képesek vagyunk-e a szükséges készségeket, képességeket mágnesként a cégünkhöz vonzani (és meg is tartani);
5. tudunk-e úgy gondolkodni, hogy ötleteink megvalósításához, új üzleti modellünk tartós üzemeltetéséhez ne legyen szükség a globális piacra, de a globális piacnak szüksége legyen arra, amit képesek vagyunk nyújtani.

Ezek nem egyszerű csuklógyakorlatok

Főleg olyan időkben, amikor a felkészültség szintjében hatalmasak az eltérések. Ez különösen akkor nyilvánvaló, ha a mikro szintről „kizoomolunk” a globális gazdaságra. „Magasabb” nézőpontból azonnal szembetűnik, hogy a felkészülés és a konkrét lépések versenyében egyaránt úrrá lett az egyensúlytalanság. Az űripar tökéletes képe a valós helyzetnek: miközben az amerikai űrhajókon utazó turisták az űrből szelfiznek, az EU „X szárnyúja” – ha egyáltalán, akkor – csak papíron létezik. Kína eközben már „fénysebességre” kapcsolt, gőzerővel ösztönzi az AI és új technológiák fejlesztését, miközben ugyanilyen ütemben folytatja a világ felvásárlását is… És vannak még olyan apróbb országok, mint például India, amely immár a föld legnépesebb állama, és amely szintén magasabb fokozatba kapcsolta a gazdaságát.

Le is maradtunk..

Az EU lemaradásáról egyébként hónapokkal ezelőtt már írtam, többek között ezt: „A világméretű versenyfutásban (megint) nem az EU tette meg az első lépéseket, és az előkészületek sem annyira kecsegtetőek. Azért azt nagyon remélem, hogy nem csak annyi esélyünk van, mint egy lufinak a nyílzáporban.” A cikkben előre jeleztük azt is, hogy az USA az óriási – protekcionista – ösztönző csomagjával rommá fogja verni a világgazdaságot, főként az EU-t. És lám-lám, ez is bejött. Sajnos…

Mekkora lábon lövés az is, hogy az EU betámadta a kínai elektromosautó-gyártást, miközben hibát hibára halmoz. Nem néz tükörbe és nem azt mondja, hogy versenyképtelen a sajtó belső folyamata, tehát nem önvizsgálatot tart, hanem totálisan másképpen, protekcionista módon próbálja kitiltani a versenytársakat. Hol is van a 4 szabadság elve? Az áruk, szolgáltatások, tőke és polgárok szabad mozgása?

Versenyképtelen vagyok, ezért kitiltom a versenytársakat? Ez elég bátor…

Viszont ránk nézve megint veszélyes hiszen ezzel a hazai akkumulátorgyártás bővülő kapacitásait is durván veszélyezteti. Jó ez nekünk?

Válságok árnyékában

Mindeközben a lassan 4. féle covid, a háború, az energiaválság után, az inflációs válság mellé megérkezett az újabb háborús konfliktus is a Közel-Keletre és erre kapjuk még a szinte kéthavonta változó úgynevezett ESG irányelvek körét, hatalmas terhet helyezve ezzel a vállalkozások, a finanszírozók és persze a politikai döntéshozók körére. Felvetődik azért bennem, hogy most tényleg ez a zöld irány a legfontosabb? Tényleg ezzel kell pont most, pont ilyen helyzetben tovább korlátozni  a versenyképességet, és tényleg ezzel kell idegelni a vállalkozásokat, akkor amikor globális gazdasági problémák tömkelegén ülünk?

Bizonytalanság a köbön

(Akik egyébként nem is értik, hogy mi is ez és miért is tolja ezt az unió a nyakunkba és) Van egy szörnyű rossz megérzésem, hogy szerintem még az EU sem látja igazán azt, hogy mit szeretne ezzel az egésszel. Azt is mondhatnánk, hogy kb ez az Unió és a globális világ újabb píszí fétise, amivel próbálják a saját lelkiismeretüket megnyugtatni. Jelzem abszolút értem a magasztos elméleti célokat és magánemberként egyet is értek egy szebb, zöldebb, egészségesebb világgal a gyerekeim számára, de azért lássuk be, hogy a gyakorlat, az üzleti élet nem mindig a tankönyvi szövegek mentén mozog: ez az átállás nem túl jó akkor, ha ezzel viszont rövid távon óriási adminisztrációt tesznek a vállalkozásainkra.

Ettől függetlenül mi is értjük az idő szavát és ebben a zavaros helyzetben is aktívan és hathatósan próbálunk a vállalkozások segítségére lenni, ezért is döntöttünk a saját ESG cégünk megalapítása mellett, amelynek keretében hamarosan érdemi támogatást fogunk nyújtani a vállalkozásoknak.

De vissza a vezérfonalhoz: a világban a túlzó bürokrácia – a béna kacsa -, az érdekellentétek által fűtött Dagobert bácsis hatalmi viszályok állnak szemben a cselekvőképességgel. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a globalizáció azért már egyáltalán nem annyira trendi, szexi és kívánatos, mint amilyennek korábban beállították. Persze píszínek píszí.

DE mit tehet Magyarország ilyenkor?

Talán egy ilyen szemüvegen keresztül érdemes szemlélni Magyarország helyzetét. A „többhöz tartozásnak” (vagyis az uniós tagságnak) természetesen mindig voltak előnyei és hátrányai is, bár mintha most az utóbbiak kissé túlsúlyba kerültek volna

Szerintem természetes és teljesen érthető, hogy a ránk, magyarokra jellemző gyorsaságot, ügyességet és rátermettséget nem akarnánk beszorítani egy EU-s, merev keretrendszerbe, hanem – a magyarokra jellemző módon – kreatívan erős fantáziával és merészséggel akár a kiskapukat is megkeresve próbáljuk megtalálni a kitörés lehetőségét.

FDI

Azt gondolom, hogy az elmúlt évek FDI (közvetlen külföldi tőkebefektetés) -fókuszú gazdaságpolitikája pontosan egy ilyen kitörési pontot talált meg.

A magyar gazdaság irányítása „ráfeküdt” a globális tőke idecsalogatására. És jól tette! Gondoljunk csak bele, az EU-s források megvonása miatt most milyen helyzetben lennénk a nagy külföldi beruházások nélkül.

Nem állítom, hogy minden kifogástalan, de rajta vagyunk a megfelelő pályán, és ezt kell tovább nyomni gőzerővel, közben pedig belefér a finomhangolás is. A finomhangolás során pedig a minőségre, a tudásra, a gyorsaságra, az egyediségre, a megkerülhetetlenségre kell helyezni fókuszt.

Biztosíték nélkül

Már előre hallom is az ellenvetéseket, miszerint „jó-jó, de hát a most elinduló beruházások csak a jövőben fognak hasznot generálni”.
OK. És?

Az ESG mikor fog megtérülni?

Mi ezzel a baj? Nézzünk már kicsit magunkba… Ha beiratkozom egy egyetemre, az ott megszerzett tudást csak öt év múlva kezdhetem el valóban kamatoztatni. Így van ez a beruházásokkal is. A jelenben költséget generálnak, hasznot pedig a jövőben hoznak. Tudatosítani kell magunkban: a nagy beruházások (éppen azért, mert nagy beruházások) nem rövid távú befektetések. Éppen emiatt a gazdaság helyzetét sem lehet 1 vagy 2 vagy 3 negyedév adatai alapján megítélni, hiszen a beavatkozásoknak be kell épülniük a gazdaság mély szöveteibe, ehhez pedig idő kell.

Az FDI fókuszú gazdaságpolitika olyan irány, aminek hatásai főleg közép és hosszú távon érvényesülnek. A világrend átalakulása, a blokkosodási folyamat kellős közepén azonban óriási jelentősége van az FDI-nak és a technológia forradalom meglovagolásának. Nekünk pedig, bárki bármit is mond, fel kell ülnünk a technológiai fejlődés vonatára, méghozzá a lehető legintenzívebb FDI-bevonása mellett.

Bele kell állni!

Emellett pedig semmiképp nem szabad engedni, hogy az unió azért kaszálja el ezt a magyar utat, mert önmaga képtelen felvenni a versenyt a versenytársakkal.

Eközben pedig persze hogy a hazai kkv-kat támogatnunk kell abban, hogy átvészeljék a mostani káoszt és a felpattanás (remélhetőleg minél hamarabb bekövetkező) szakaszában beruházásokkal és fejlesztésekkel kapcsolhassanak magasabb fokozatba. Ebben meg – és naná, hogy hazabeszélek – a Széchenyi Kártya Program MAX+ hitelei komoly segítséget jelentenek.

A világgazdaság eseményei előre jelezték a végkifejletet. Lehetett volna ez másképp is, ha nem csak megfigyelők vagyunk.

Jó olvasást, Krisán László

2021. szeptemberében az alábbi címmel írtam egy rövid bejegyzést „Rémálmaim vannak. Vagy ez nem is csak álom, hanem akár egy lehetséges valóság?”

Akkor felhívtam a figyelmet arra, hogy

„mozog a teljes tőzsdepiac, minden volatilis, mindenki kétségbeesetten vár piaci információmorzsákra. Az amerikai tőzsdét emellett kifejezetten bizonytalan, pesszimista befektetői hangulat jellemzi. A kínai és az amerikai gazdaság szoros összekötöttsége pedig ehhez még minden mozgást azonnal áttétessé tesz. Csak példaként jelzem, hogy ha az Evergrande (Kína legnagyobb ingatlanfejlesztője) bedől, ami sajnos lehet egy reális forgatókönyv is az komoly pofont adhat a tőzsdei ingatlanpiaci cégek árfolyamainak. És nem csak Kínában.”

Most két évvel később, 2023. augusztusában a legfontosabb gazdasági hírek pedig éppen erről szólnak. Egészen pontosan arról, hogy az Evergrande az eddigi talán legnagyobb adósságátütemezést, illetve csődvédelmet kért. Mindez most újra felhívta a figyelmet Kína egyre súlyosbodó ingatlanválságára.

Már csaknem két évvel ezelőtt erre a kockázatra, problémás, életveszélyes trendre próbáltam felhívni a figyelmet. Mostanra pedig bebizonyosodott, hogy jogosak voltak félelmeim. Ami talán csak jajveszékelésnek tűnt részemről, az mára egy hatalmas maflás lett…

Érdemes figyelnünk egymásra, együtt és közösen gondolkodnunk… Hátha segít….

Akkor talán nem utólagosan kéne tüzet oltanunk, hanem már a szikránál elfojthatnánk azt…