Skip to main content
Category

GAZDASÁG

saritundi
In GAZDASÁG

Gazdasági Squid Game

Az elmúlt hónapok globális és uniós eseményeiről szóló sajtóhíreket tekintve valahogy eszembe jutott egy dél-koreai filmsorozat a Squid Game, ami kegyetlen, öldöklő küzdelemről, túlélésről, megtévesztésről, kapzsiságról gátlástalanságról, embertelen játszmákról azaz mondhatjuk hogy a való világ mindennapjairól szól.

A filmben erőteljesen jelen van a bukás és a dráma, de a kockáztatás és a küzdelem is és talán ezért is ütött ekkorát hiszen mostanra több mint 1 Mrd ember nézte meg a sorozat 2. részét.

A filmben ugyanakkor dominánsan megjelenik a nyerés lehetősége és annak pszichológiája is, ami bár keserű győzelem és nyomasztó lelkiismereti kérdéseket boncolgat, hiszen másokat kell eltaposni érte, de az emberek nagyon világosan magukra ismernek a film epizódjai láttán.

A sorozat középpontjában 456 súlyos anyagi gonddal küzdő ember áll, akik egy titokzatos meghívást kapnak egy játékra, amely során esélyük nyílik egy hatalmas pénznyeremény megszerzésére, de hamarosan kiderül, hogy az egyéni, közösségi, erkölcsi, társadalmi érdekek markánsan szemben állnak egymással, és a nyeréshez „all-in” kell, azaz mindent meg kell tenni: el kell felejteni elveket, erkölcsöt, lelkiismeretet és az adott személy érdekeinek mindenek fölötti előtérbe helyezésével félre kell tenni minden gátlást és csak egy szempont dominál: a másik tönkretétele, megsemmisítése.

De miért érdekes ez a film annyira, hogy egy gazdasággal, pénzügyekkel foglalkozó szakember számára ez egy írás témája legyen?

Tényleg nem érezzük a film üzenete és a világ mostani állása közötti párhuzamot?

Tényleg nem érezzük az analógiát?

Nem érezzük egyáltalán azt, hogy van-e és ha igen, akkor mi is a különbség a Squid Game és az EU, vagy akár az egész világgazdaság mai helyzete között? 

Ha nagyon végletes és sarkos akarnék lenni, akkor egyértelműen azt mondanám, hogy valójában semmi!

Semmi különbség nincs a kettő között, mert bár nem annyira töményen jön ki és sokkal „Píszíbb” a mainstream média által közvetített társadalmi elvárásokhoz képesti langyos európai mentalitás és gondolkodás, de azért a dolgok mélyén minden olyan elem, ami a filmben drámai módon beüt, az ugyanúgy megvan az EU országaiban is, csak nem beszélünk róla, vagy talán csak a szőnyeg alá söpörjük, és nem akarunk róla tudomást venni.

Kicsit globálisabb vizekre evezve, de megtartva a fenti analógiát: az egész világ, de különösen a bennünket legszorosabban körülölelő EU működésében már az elmúlt 4-5 évben is nagyon súlyos „repedések” keletkeztek, amik sokszor politikai, személyes, társadalmi, vagy etikai értékítéletekhez, döntésekhez vezethetőek vissza.

Ha ez így van akkor ne csodálkozzunk azon, amit jelenleg látunk: egymás után esnek el a különböző európai, eddig mind politikailag, mind gazdaságilag tartósan stabilnak hitt országok – Most épp Németország, de lehet, hogy pár hónap és Franciaország is…, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Lassan nincs olyan ország, ahol ne lenne komolyabb változás vagy akár földindulásszerű mozgás és az ezzel járó bizonytalanság és ehhez az állandósuló elégedetlenséglavina.

Persze ne csak az uniót ekézzük állandóan, hiszen az EU-n kívül is komoly átrendeződés zajlik, amit az új Trump adminisztráció egész biztosan brutálisan még fel is gyorsíthat.

Még egy nap és meglátjuk hiszen holnap beiktatják az USA 47. elnökét Donald J.Trumpot.

Kicsit várom is az új helyzetet, de megvan azért bennem is mint vélhetően mindenki másban is az az egészséges félelem, ami az új világrend kialakulásával létrejöhet.

Talán még soha nem volt ennyire brutális és intenzív a hatalmi viszonyok újrendeződése a világtörténelemben, mint azt ma láthatjuk. Az USA, Kína, Oroszország, India, az ázsiai országok, de a nemrég durván kibővült BRICS is, mind mind úgy mozognak, olyan mértékű erőfeszítéseket tesznek, amelyek már nem csupán versenyként, hanem könyörtelen harcként írhatók le és az újabb analógia máris megvan a film és a világgazdaság mai valósága között.

Ebben persze próbál bátortalanul lavírozni Európa, de hónapról hónapra inkább csak egyre mélyül a szakadék, a kilátások egyre komorabbak. Kicsit úgy érzem, hogy annyi esélye kezd lenni az uniónak, mint egy lufinak a nyílzáporban.

Csak, mint a filmben!

Mondjuk a filmben mindezeket az egyének szintjén látjuk miközben a valóságban globálisan országok jelenítik meg az egyes versenyzőket, de itt is él az analógia az emberi viselkedés teljes kifordulása önmagából egy vélt vagy valósan helyes cél érdekében.

Ha az uniót boncolgatjuk tovább, akkor azért egyértelműen kirajzolódik az a kép, hogy a rengeteg múltbeli téves vagy rossz döntés és hiba immár óriási árnyékként borul Európa gazdaságára.

Mára olyan mértékben kiéleződtek az egyes országok problémái (legyen az akár az Angela Merkel kancellár által elkövetett illegális migrációs hiba, vagy a német energiafüggőséggel kapcsolatos gazdasági lábonlövés) – amelyek különböző történelmi, társadalmi és gazdasági múlttal rendelkeznek –, hogy az Európai Unió mostanra szinte egy „Squid Game”-ként működik.

Pont megint úgy, mint a filmben, ahol a játékosok különböző háttérrel érkeztek, de mindannyian a bizonytalanság és a kilátástalanság fogságában vergődtek. A sorozat kegyetlen őszinteséggel mutatja be, hogy hogyan is taszítja a saját helyzete az embereket olyan döntések meghozatalára, amelyek nemcsak saját céljaikat, de társadalmi értékeiket és erkölcsi tartásukat is megkérdőjelezik – mindezt azért, hogy a fennmaradásért másokat a porba tiporjanak.

Ugyanez történik ma is: az unió országai között a verseny olyan mértékűvé vált, a helyzetek olyannyira bizonytalanná válnak, az értékek annyira átalakulnak, a társadalmak annyira frusztrálódnak, hogy a végső döntések nem ritkán a szolidaritás eltiprásához és teljes változáscunamihoz vezetnek.

Simán azt látjuk, hogy az országok minden rendelkezésre álló eszközt – humántőkét, nyersanyagokat, technológiát, taktikát, politikát, diplomáciát és erőt is – bevetnek, azért, hogy a globális gazdasági hierarchia élére kerüljenek, vagy legalább megtartsák korábbi helyzetüket és ezzel új függőségi rendszereket hozzanak létre, amelyek az erőforrások elosztásában egyre drámaibb szakadékokat eredményeznek.

Ez a „háború” a Squid Game 2 analógiáját idézi.

Persze a valóságban nem emberi életekért folyik a harc – legalábbis nem közvetlenül –, hanem gazdasági térnyerésért, tehát végső soron a gazdasági túlélésért, aminek érdekében viszont mindenki kénytelen egymás hegyén-hátán, taposva előre jutni.

Az országok versenyzőként viselkednek, ahol a győzelem azt jelenti, hogy egymás hátrányára, egymást „eltaposva” tudnak csak előrébb jutni és egymás kárára tudnak pozíciót szerezni.

Ez a túlélés azonban nemcsak ötletességet vagy kreativitást követel meg, hanem gyakran a kétségbeesés szülte gátlástalanságot is, amely során viszont minden eszköz megengedett.

A globális versenytér kegyetlensége más országok gazdasági lenyomását vagy talán „megsemmisítését” is előre vetítheti, bár ezt ne úgy értsük, hogy a 10 éve tartó „WOKE” és „PÍSZÍ” miatt ez valós megsemmisítést jelent.

Nem! Ez egy szofisztikált, agyonpolitizált, mainstream médiával fedősztorizott csöndes lenyomását jelenti más szereplőknek.

És itt az aki nem tudja tartani a lépést, nemcsak lemarad, hanem ki is szorul a globális színtérről, miközben egyre inkább mások kiszolgáltatottjává válik.

Ez a harc nem a szabályos versengésről szól, hanem áldatlan és eszközökben nem válogató könyörtelen győzelemről, ahol a gyengébbek nemcsak veszítenek, hanem akár el is tűnhetnek a gazdasági térképről.

A formálódás alatt lévő új világrend kialakulása közben az „életben maradás” és a „megsemmisülés” közötti határ erősen elmosódik.

Olyan ez megint csak, mint a filmben: a túlélésért folyik a harc, mások rovására.

A párhuzam már az első játékban sokkoló („piros lámpa, zöld lámpa”), ahol a kétségbeesett játékosoknak minden lehetséges módon célba kell érniük úgy, hogy túlélők legyenek.

A Squid Game univerzuma persze rendkívül sarkos, de teljes extrém eszközrendszerével szimbolikusan tükröz modern társadalomerkölcsi kérdéseket, társadalmi dilemmákat és egyben hajaz a világ és különösen az EU gazdasági és társadalmi problémáira is.

Az erőforrásokért, a befektetésekért és a munkaerőért folytatott éles verseny lesz az igazi cél és feladat ezt mindenkinek bármi áron bárkin átgázolva el kell érnie.

Csak mint a filmben!

Most már értik, hogy miért van bennem a film és a valóság között az átfedés, az analógia, az egyezőség?

Fenti írásommal biztosan eltérek a szokásos gazdasági témáimtól, de valahogy szíven ütött az, hogy talán érdemes mélyebben elgondolkodni a rendszerek igazságosságán. Merthogy attól mert valami úgy tűnik, hogy igazságos attól még lehet, hogy nem az.

Egyébként is Demján Sándor mindig azt mondta nekünk, hogy „ki mondta hogy az Élet igazságos?”. 

Az írásom üzenete talán még az is, hogy a kétségbeesés, az „éhség” és az állandó harc az, ami valóban kreatívvá és törekvővé teszi az embereket. Csak az „éhes” ember hajt és küzd. Az elkényelmesedett, kihívások nélküli, túlságosan PÍSZÍ, önmagába fordult nyugati társadalmak nem is biztos, hogy képesek lennének a valódi túlélésre.

Nos talán ezért is látom a párhuzamot a valóság és a film között: mindkettő rávilágít arra, hogy az éles verseny az, ami rázós ugyan, de valójában életet lehel a rendszerbe.

A film egy szükséges pofon, egy ébresztő, ami megmutatja, hogy a kényelmesség és a komfortzónában maradás hosszú távon leépüléshez vezet. Rámutat arra is, hogy a közös megoldások keresése – legyen szó az EU-ról vagy a globális színtérről – elengedhetetlenek, még akkor is, ha az ilyen kényelmetlen témák nem illenek bele a politikai narratívákba.

És ha már a világon több mint 1 milliárd ember megnézte a filmet és ezt magától tette, akkor csak remélni tudom, hogy köztük voltak azok a politikai vezetők is akiknek érdemes lenne tanulni a Squid Game üzeneteiből. 

saritundi
In GAZDASÁG, HAZAI

Hiteles gazdaságpolitika hiteles arccal

Demján Sándor

Gazdaságélénkítő programot neveztek el a legnagyobb magyar üzletemberről, Demján Sándorról

Demján Sándor neve már régóta fogalom a magyar üzleti életben. Mint a hazai gazdasági színtér egyik legmeghatározóbb alakja, nemcsak üzleti teljesítményével, de innovatív gondolkodásával a vállalkozásokra és a piacra gyakorolt hatásával is kiemelkedik. Az üzleti életben, ahol a „tűzoltás” és a „pénzcsinálás” szavak mindennaposak, Demján Sándor neve mindig is egyet jelentett a lehetőségekkel és a bátorsággal. Nemcsak egy üzletember volt, hanem egyfajta igazi gazdasági ikon, aki példát mutatott és mutat ma is mindenkinek, aki a vállalkozás világába lép.  Ezért talán nem is lehet meglepő senki számára, hogy Demján Sándor Program néven fut az Orbán Viktor miniszterelnök által bejelentett új, KKV-kat segítő, méret – és termelési hatékonyságuk növelését célzó intézkedésekre dedikált program.

Aki ismerte Demján Sándort, vagy hallott róla, annak egy valami biztosan beugrik róla, az pedig az a gondolat, hogy

„pénzből még több pénzt csinálni, és eközben értéket is teremteni”.

Szerencsések vagyunk mind, akik mellette nőhettünk fel és akik számára Ő nem csupán üzleti elme és mentor, hanem egyfajta iránytű is, néha a pedig talán még apakép is volt, aki nemcsak szakmai tudást, az üzlet fortélyait, hanem a vállalkozók felé érzett empátiát és a vállalkozói logikát is tanította nekünk.

Demján elkötelezett volt a hitel mellett is

és erre a legjobb példa, hogy a 2000-ben Orbán Viktor miniszterelnök és Demján Sándor, az üzleti élet egyik legmeghatározóbb alakja közösen indították el a politika és a gazdaság egyik legsikeresebb és azóta stratégiai fontosságúvá vált közös kisvállalkozói programját, a Széchenyi Kártya Programot. Kimondhatjuk, hogy a két évtizede született megállapodásuk nem csupán egy kisvállalkozói hitelről szólt, hanem kézfogásuk a magyar kisvállalkozói hitelezés rendszerváltását alapozta meg.

A Programhoz a Demján Sándor elnöksége alatt működő VOSZ mellé becsatlakozott a magyar kamarai rendszer és létrejött az a KAVOSZ Zrt.

amely mostanra a mikro-, kis- és középvállalkozói hitelezés legfontosabb szakmai műhelye és lebonyolító szervezete lett. Demján Sándor 22 évvel ezelőtt azzal a vízióval bízta ránk a Széchenyi kártyát, hogy „meglátjátok 100 ezer hitelnél is többet fognak igényelni” a vállalkozások. Ezt a számot alig 5 évvel az indulás után 2007 októberében már sikerült elérnünk, ma pedig büszkék vagyunk arra, hogy a szinte elképzelhetetlen 100 ezer helyett mostanra majd 700 ezer hiteligénylést fogadtunk be.

Demján Sándor bölcsessége, a tőle kapott muníció és életfelfogása örök nyomot hagyott és „tanításait” a mai napig őrzi és használja sok-sok vállalkozás.

A példaképünk mellett eltöltött közel 20 év a szakmai tanulás, a kreativitás lehetősége, a lehetetlenek megvalósítása, a kitartás és az etikai normák, de a kézfogás súlyának érteke is, egy a helyes út melletti érzelmi elköteleződést is jelentett.

Nekünk a demjáni gondolatok és Demján Sándor szellemi öröksége nemcsak a vállalkozásokról szól, hanem arról is, hogy tudatos döntésekkel, okos lépésekkel egy egész közösséget építhetünk.

Köszönjük a fantasztikus inspiráló ötleteket, pénzügyi javaslatokat, a lehetőségek nyújtását, a rengeteg útmutatást és a hitet bennünk. Büszkék vagyunk és köszönjük azt, hogy most már egy kiemelten fontos, ha nem a következő évek talán legfontosabb programja Demján Sándor neve alatt fut.

 

saritundi
In GAZDASÁG, NEMZETKÖZI

Lábon lövés vagy felébredés?

Az európai versenyképességről szóló vitákba a Draghi-jelentés talán régi-új témákat hozott, de ha az elmúlt évek kudarcaiból indulunk ki, akkor erősödni látjuk annak veszélyét, hogy az Unió hegyei újfent egereket fognak szülni. Szűk zsákutcába tartunk, amelyben, tartok tőle már megfordulni sem lehet… De azért talán még nem késő, legalább a ki nem kényszerített kettős hibákat befejezni és az alapoktól „újratervezni”…

 Jó olvasást!

Mario Draghi,

az Európai Központi Bank korábbi elnöke – aki jó néhány más beosztása mellett másfél évig Olaszország miniszterelnökeként is dolgozott – kidolgozott egy új(abb) versenyképességi „report”-ot, amelyet szeptemberben hoztak nyilvánosságra, és amelyet azóta számtalan fórumon idéznek, elemeznek, dicsérnek és kritizálnak. A jelentés mintegy 400 oldalas terjedelemben elemzi az EU helyzetét (itt olvasható). Őszintén örülök ennek a széles körű visszhangnak, már csak azért is, mert a Draghi-jelentés jó néhány alapvető üzenetét magam is – mások mellett persze – évek óta mondogatom. Remek összefoglaló, a keretrendszer számos eleme megszívlelendő. Bár azért az anyag konkrét megoldásokat valahogy nem tartalmaz, ami ismerve Draghi előéletét és tetteit, lehet meglepő és furcsa is, de a 2008 válságban tett vagy éppen nem tett lépései alapján, akár lehet egy általa képviselt szándékos irány is.

Draghi talán leghíresebb, még az EKB elnökeként, 2012. július 26-án elmondott beszédét idézve azt mondhatnánk: „whatever it takes”. Annak idején a pénzügyi válságot kellett kezelni, de hogy ma  mire lenne szüksége Európának – amikor nemcsak egy pénzügyi lufi durrant ki, hanem  most súlyos és folyamatosan súlyosabbá váló strukturális problémákat kellene megoldani – az azért még ennél is egy sokkal nehezebb kérdés.

A problémák gyökerei ráadásul eléggé fókuszáltak és egyértelműen Németországba nyúlnak vissza. Ha az Európát immár három évtizede szakadatlanul húzó lokomotív fékez, akkor a szerelvény is lassulni fog. Márpedig a mozdony erősen fékez, és a „szerelvényben” ott van a magyar gazdaság is, amelynek a német gazdaság felé való kitettsége az egyik legnagyobb az EU-ban.

Alapvetően a német gazdaság lassulása mögött is strukturális problémák állnak.

Ezek közül talán a két legnagyobb:

  1. az orosz gáztól való elszakadás – a diverzifikáció, avagy a „szankciók” – súlyos ára,
  2. a munkaerőpiac migránsokkal való „feltöltésének” totális kudarca.

Az orosz gáz évtizedekig „vitte a hátán” a német ipart (is), aminek a háború és különösen a szankciók véget vetettek. Jött a diverzifikáció, amiért az EU azonban komoly árat fizetett. Csak néhány szám a Draghi-jelentésből:

−      2023-ban az EU összesen 390 milliárd eurót fizetett az importból származó fosszilis fűtőanyagokért (szén, földgáz, kőolaj), 90 százalékkal (!) többet, mint 2017–2021 között évente átlagosan. A mennyiség is nőtt, eközben viszont az “csak” 7 százalékkal… Ez tehát a „diverzifikáció”, vagyis az orosz importról való (részleges) leválás ára.

−      2022-ben az orosz fosszilis importért a tagállamok összesen még 120 milliárd eurót fizettek, 2023-ban már csak 30 milliárdot. Oroszországnak valóban kevesebb jutott, mivel azonban az amerikai és norvég földgáz drágább, a nap végén kevesebb maradt a tagállami kasszákban is.

Nekünk is fájt,

amikor egyik évről a másikra 7 Mrd EUR helyett 17 Mrd EUR lett 2022-ben a magyar energiaszámla, de a fenti matek azért elég komoly versenyképesség csökkentő, ráadásul tartósan fennálló tényezőnek látszik és ehhez csak adalékok a lábon lövés további szépen szisztematikusan felépített elemei. Ha a kevéssé átgondolt, vagy éppen politikai zsarolás eredményeként megszületett nagy súlyú döntéseket vesszük végig, akkor az egyik, lássuk be leginkább érthetetlen dolog az atomerőművekre (többszöri belengetés után végül) 2011-ben kimondott „halálos ítélet” volt, amire sokan azóta is keresik a megfelelő szavakat (vannak, de hadd ne kelljen kimondani azokat – kivételesen hadd legyek ebben most píszí –.

A szankciós politikához hasonlóan balul sült el Angela Merkel terve is, amely a munkaerőpiac migránsokkal való „feltöltését” célozta meg. Európa öregedése valóban problémát jelent, de ezt nem a muszlim bevándorlók fogják megoldani, akik nem tudnak és nem is fognak alkalmazkodni az európai törvényekhez. Az eredményt ismerjük: óriási migrációs válság, aminek a honos népek látják kárát. Sajnálom Merkel Asszonyt, mert rengeteg jó döntés is kötődik a nevéhez és regnálása alatt Németország remek időszakot élhetett meg, de sajnos várhatóan a történelem nagy könyve inkább a migrációs hibához fogja kötni az Ő nevét.

Konklúzió

Ilyen és fentiekhez hasonló „ősbűnök” delegálták tehát az európai versenyképességet a béka feneke alá, és a sor folytatható, ahogy Draghi is folytatja, több száz oldalon keresztül. Nem emlékszem a jelentésben arra, hogy a „jelzőlámpának” hívott, szinte működésképtelen német kormánykoalíció legalábbis véleményes, ha nem elhibázott döntései szerepelnek e benne (pedig kellene), de az biztos, hogy a jelenlegi „béna kacsa” brüsszeli működési modell az nem szerepel, mert azt még nem láthatta Draghi a jelentés írásakor.  Nem tudom létezik-e olyan szó, hogy bizottsági bullying, de szerintem az Európai Bizottság jelenleg épp kimeríti ezt a definíciót és a tartalom nélküli politikai inszinuáció folyik bármilyen értelmes gazdaságstratégia kidolgozása helyett.

Attól pedig kifejezetten tartok, hogy ez lehet az igazán végzetes hiba az EU számára és ezzel lehet hogy a “lábon lövés “ simán csak egy kedves eufemizmus lesz, mert inkább illik majd rá a “cirkáló rakétával elkövetett lábon lövés “ minősített esete – ami a következő évtizedekben az USA, Kína és a világ többi országai előnyére fog válni, az EU erős térvesztése mellett. Jó lenne, ha nem lenne igazam

Csak a teljesség kedvéért a béna kacsa modell rövid leírása:

−      Látva a jelenlegi német választási helyzetet és a sokadik tartományi AfD előretörést és érezve a közeledő nagy-német választások jeges előrejelzéseit, az uniós intézményrendszer konkrétan lebénult és kvázi nulla döntés születik és fog születni az addig fennálló közel egy éves időtartam alatt.  Azaz a meló helyett kivárás, gazdasági megoldások helyett politikai észosztás történik.

Mindezt pedig köszöni Kína és Amerika, az EU két legnagyobb vetélytársa, de közben felkészül az „ezerrel” robogó India is, nyomában a teljes dél-kelet-ázsiai (ASEAN) régióval, akinek mindez kb. (ahogy egy nagyon okos jó barátom fogalmazza meg plasztikusan) “szándékon túli eredmény” kategória. A világ tudniillik sajnos nem teszi meg azt az apró szívességet , hogy udvariasan és lovagiasan bevárja, amíg az európai Unió kegyeskedik kisütni vagy inkább kiizzadni magából majd  valamit.

Az amerikai versenyképesség-növelő törvényről, az IRA-ról (Inflation Reduction Act) másfél éve írtam, azóta az USA gazdasága csak erősödött, Kína pedig a relativitáselmélettel dacolva „hiperűrsebességre” kapcsolt. Az újabb és újabb kínai kihívásokra minden valószínűség szerint meglesz a célzott amerikai válasz, amiben komoly szerepet játszik a Fed is, amely sokkal bátrabban vágja a kamatot, mint egyes „társintézményei” (ami egyébként a forintot is erősíteni fogja). Tartok tőle, hogy az orosz-ukrán háborút követő újjáépítés – mert egyszer erre is sor kerül – szintén olyan „európai projekt” lesz, amiből a legtöbb hasznot Amerika fogja húzni és a legtöbbet az EU fogja veszíteni, hiszen a számlát a nap végén szinte biztosan az Unió fogja fizetni.  Az európai választók egyébként a mainstream legnagyobb sajnálatára eltérnek az elvárt gondolkodástól és érzik a szőnyeg alá söpörni kívánt feszültségeket és a maguk egyszerű módján megoldásként egyre több tagállamban egyre többen fordulnak a radikális, szélsőjobboldali erők felé. Említhetném Franciaországot, Spanyolországot, Svédországot, Hollandiát, Ausztriát is – de ha már Németországgal annyit foglalkoztunk, akkor emlékeztetnék a fent már említett választási eredményekre, ahol az AfD az utóbbi három tartományi választásból egyet megnyert, kettőn pedig a második helyen végzett.

Magyar válasz

Na de mit tehet Magyarország ebben a nemzetközi környezetben? A szélsőség számunkra nem járható út, ahhoz viszont nyilván nem vagyunk elég erősek, hogy a „versenyképeségi viadalt” valamelyik fél javára eldöntsük. Ahhoz azonban elég erősek lehetünk  – elég erősnek kell lennünk! –, hogy felvállaljuk, hogy nem valaki mellett, hanem, hogy kizárólag magunk mellett és a magunk érdekében álljunk ki.  A szuverenitásra való akaratot, bátorságot és hajlandóságot fel lehet és fel is kell vállalni , annak érdekében, hogy elkerülhessük a valakihez kizárólagosan tartozás  egyoldalú veszélyét. Az Európai Unió számunkra a természetes közeg, egy jó közösség, amiben „van fantázia” – de Draghi kijelentései és helyzetértelmezése mentén ehhez szinte teljes EU-s mentalitásbéli és szándékcserés változásra van szükség.  Sajnos úgy érzem, hogy az EU  a mai állapotában, a mai vezetésével  törzsi táncot rop egy  élesített aknahegyen (csak hogy ne mindig a lábon lövés analógiát használjam) és ennek a táncnak a végkifejlete borítékolható, úgyhogy a legfőbb ideje lenne a tényekre ráébredni – és egyben felébredni.

Ha az Európai Unió világgazdasági tényező akar maradni (vagy újra azzá akar válni), akkor „whatever it takes”, lépnie kell. De lépniük kell a Magyarországhoz hasonló kis, nyitott gazdaságoknak is, ha azt akarják, hogy a világgazdaság nagy játszmájában nekik is osszanak lapot. Azt hiszem mind erre a magyar soros elnökség kiváló lehetőség, olyannyira, hogy Magyarország is pont a versenyképesség helyreállítását tűzte zászlajára. És mint tudjuk, Magyarország a bátor emberek országa, és ha folytatom a logikát, talán zárásként azt mondhatom, hogy a bátraké a szerencse…

saritundi
In GAZDASÁG, HAZAI

5 éve tartó gazdasági megpróbáltatás

idő, várakozás, bölcesség

A gazdaság komplex hálójában számos kimondott és kimondatlan alapelv van jelen, amely közül az egyik – a jelenlegi témánkat tekintve – legfontosabb talán azzal van összefüggésben, hogy a gazdaság hosszú távon nem konstans egyensúlyi állapotában van, hanem változások váltják egymást: úgymint „növekedés → visszaesés → (pangás) → majd újbóli növekedés”.  Ebben az értelemben, ha válság van, az nem egy hiba, hanem a gazdasági rendszer egyik elkerülhetetlen eleme. Noha ezt sok vállalkozás még mindig nem tudatosította magában.  Ahogy a természetben, úgy a gazdaságban is elképesztő erővel bír a „visszatérés az átlaghoz” nevű jelenség, más szóval: a felívelések sosem tartanak örökké: Sem a reálgazdaságban, sem pedig a pénzügyi piacokon. Jelenleg éppen ennek a folyamatnak lehetünk szemtanúi. Nézzük meg együtt, hogy mit is látunk!

Jó olvasást, Krisán László

Elrendeltetett?

A válságra való hajlam a mai modern gazdasági rendszerből sem tűnt el – 2020 óta ezt meg is tapasztaljuk, sőt azt az alapvetést is, hogy minden válság valamiben más, mint az addigiak. Gondoljunk csak az elmúlt öt év gazdasági kihívásaira: koronavírus, energiakrízis, inflációs nyomás, háború, tavaly a fogyasztás és hitelezés drasztikus visszaesése… Mindezek következtében jutottunk el odáig, hogy az utóbbi 2 évben valóban érezhető gazdasági visszaesés következett be.

De folytatva a kihívások sorát, megemlíthetjük a globális nagyhatalmak megélénkülő versengését, és annak hatásait a világgazdaságra, ugyanakkor az ajtónkon kopogtat a természeti válság, ami hamarosan ránk fog robbanni.

Ha reális helyzetértékelést szeretnénk Önöknek nyújtani, azt mondhatnám, hogy nem rózsás a helyzet. Sem nálunk, sem másoknál, de azt is mondhatom, hogy mindenre van, és kell és lesz megoldás, és nincs olyan, hogy nincs.

Mindig derűre ború és fordítva

Nos, úgy látom, hogy ez a fenti felsorolás már önmagában – minden egyéb gazdasági mellékhatás nélkül – is bárkit odavert volna és oda is vert, viszont ez nem csoda. Ezt tudomásul kell venni, hogy 10 szárnyaló szuper év után pár év „szívás” belefér, azzal, hogy meg kell tenni mindent annak érdekében, hogy tudatosan tudjuk menedzselni ezt a helyzetet. Tudatosítani kell a vállalatvezetőknek azt is, hogy ebből ki kell tudni jönni. Ha nagyon elméleti síkra szeretném terelni ezt, bedobhatnám a „Kondratyev féle gazdasági ciklusokat” is. Kondratyev szerint az ötven-hatvan évenként, a technikai fejlődés korszakai, az új találmányok bevezetése, elterjedése, majd kifutása és az újabb minőségi szakaszba lépés okozza a hosszú gazdasági hullámokat. Sok szerző a 2008-as időszakot tekintette a következő nagy válságnak, azonban az nem igazán illett bele a Kondratyev-ciklusokba – ezt én már akkor is hangsúlyoztam. És sokkal inkább a jelenlegi helyzetet tartom beilleszthetőnek ebbe a ciklusba. Ha visszatekintünk, nálam így jön ki az 50-60 éves gazdasági hullámzás.

  1. ciklus: a gőzgép kora, 1770–1830
  2. ciklus: a vasútépítések kora, 1830–1870
  3. ciklus: az elektromosság és a nehézipar kora, 1870–1910
  4. ciklus: az olaj és az autógyártás kora, 1910–1970
  5. ciklus: 2020-as évtized válságai

Kondratyev azt is mondta, hogy a válságok egyfajta megtisztulást is hoznak, s lehetővé teszik az új fejlődési szakaszok beindulását. Nos, ezzel teljesen egyet értek, és úgy látom, hogy a hazai kkv-szektor ki tud jönni a mostani válságból is.

A tapasztalaton alapuló tények

Ezt a több mint 22 éves, kimondottan kkv-kkal kapcsolatos tapasztalatommal mondom, hiszen a magyar vállalati szektor már sokszor bizonyította életképességét, kreativitását és megoldás-orientáltságát. Ezzel párhuzamosan azt is kijelenthetem, hogy valamennyi nemzetgazdasági válság leküzdésének és megoldásának kulcsa, abban a kkv-szektorban keresendő, amely a foglalkoztatás kétharmadát, a hazai GDP több mint 50%-át és az export kb. egynegyedét adja. És egy, kb. két évtizede hangoztatott további fontos tézist sem szabad figyelmen kívül hagyni: „a kkv = lakosság, hiszen a vállalkozó napközben üzletet csinál, GDP-t termel, este és hétvégén viszont magánemberként viselkedik, fogyaszt, beruház és megtakarít”.

Ez a saját gazdaságfejlesztési keretrendszerben és gondolkodásomban egyben azt is jelenti, hogy erre a szektorra kell fókuszálni, őket kell helyzetbe hozni, és a nagy létszám és kiterjedés miatt egészen biztosan nagyot tudnának húzni. Kicsit gazdasági nyelven szólva azt is mondhatnám, hogy minden egyes jól célzott, kkv-szektorba allokált forrás, többszörösen megtérül, a magyar társadalom és magyar gazdaság fejlődését szolgálva – főleg olyan időkben lehet célszerű erre a szektorra lőni, mint a mostani, amikor

  1. a német gazdaság tartósan gyengélkedik, és gazdasági kilátásai is hónapról hónapra rosszabbak (a német gazdasági üzleti hangulat indexe több mint felére zuhant az előző hónaphoz viszonyítva – 42 pontról 19 pontra).
  2. az EU belső viszályai nem, hogy mérséklődnének, hanem inkább felerősödnek, azzal, hogy a kontinens versenyképessége is tartósan gyengül,
  3. miközben az USA választásokra készül és Kína is belső kihívásokkal küzd, miközben világuralmi törekvései egyre meghatározóbbak.
Minden mindenre hatással van…

Ezek a globális erőviszonyok pedig kihatnak ránk is, ezért is célszerű a gazdaság erejét növelni, kkv alapú immunrendszerét folyamatosan erősíteni.

Egyrészt azért, mert valami tartalékuk még van, így ha kapnak addicionális támogatást, az jelentős lendületet adhat számukra, másrészt meg azért, mert a negatív után automatikusan következik a pozitív, amit érdemes kicsit megtámogatni…

Fentieket összegezve gondolom azt, hogy nem kell extrém sötéten látni a helyzetet, hiszen azzal csak magunkat kergetjük tovább a mélybe. Miért felejti el mindenki az örömteli éveket???? Magyarországon volt egy évtizednyi prosperitás, most pedig mindenki úgy tesz, mintha nem lenne kiút. Pedig van!!

Elég, ha csak megnézzük, hogy a devizahitelezést és a pénzügyi világválságot követő 2010-es időszakban milyen állapotban voltak a magyar vállalkozások és háztartások, és mi a helyzet most, 15 évvel később: óriási előrelépés történt, ez nem vitatható.  Ez annak köszönhető, hogy akkor is elhitte a világ, és elhittük mi is, hogy a rossz után a jó következik. Akkor is „kiültük” a rossz időszakot, és most is túl vagyunk már a nehezén! Még ha fél lábon is töltöttük az elmúlt pár évet, most már látható, hogy hamarosan újra két lábra állhatunk. Újra beindulhat a világgazdaság és akár az EU helyzete is javulhat, bár ez utóbbi esetében az „önsorsrontó dacos kisgyerek” viselkedés miatt abszolút benne van az, hogy saját magunkkal szúrunk ki leginkább, és az EU versenyképessége tovább romlik.

Na, de a lényeg az az, hogy nem lehet állandóan rossz valami, de ezt valóban szívvel, lélekkel, hittel ki kell tudni várni; vagy úgy elé menni a várható fellendülő hullámoknak, hogy már szörfdeszkán állunk.

 

 

saritundi
In GAZDASÁG

Jó irány az FDI, de hagyni kell kibontakozni

ketyeg az óra

A világgazdaságot a koronavírus-járvány ugyan megroppantotta, de fel is gyorsított bizonyos folyamatokat. Az új jelszavak – fenntarthatóság, digitalizáció – már nem csupán jelszavak: aki nem teszi őket magáévá, hamar a vert mezőnyben találhatja magát. A magyar cégeknek – köztük a hozzám legközelebb álló kkv-knak ráadásul nehezített pályán kell alkalmazkodniuk: tágabb gazdasági környezetünk, az Európai Unió (finoman szólva) nem tartozik a trendszetterek közé, és a helyzetet tovább rontja az uniós támogatások körüli bizonytalanság is.

Ilyen helyzetben mi lehet a követendő irány, a helyes gazdaságpolitika? Erre keresem a választ az alábbiakban. 

Jó olvasást!

Krisán László

A múlt

A világgazdaság kijózanító verést kapott a koronavírus 1,5 éve alatt, de fontos, hogy ez előhozta a változás szükségességét is. Mostanra már nem idegen szó a „zöld koncepció”, a fenntarthatóság, a körforgásos gazdaság, a karbon, az ESG. Azaz úgy tűnik, hogy hogy a hagyományos – vagy talán a „múlt” limitált erőforrásaira alapozott – termelési módszerek helyett a környezetünket és önmagunkat kevésbé károsító, megújuló energiákra alapozott, az erőforrásokat hatékonyan felhasználó, a digitalizáció előnyeit kihasználó, a termelékenységet is javító megoldások kerülnek előtérbe.

Egy évvel ezelőtt, „Az új gazdasági modell origója: fenntarthatóság” című bejegyzésemben ezt írtam: „nincs kétségem afelől, hogy a következő évek közgazdaságtani kulcsfogalma a fenntarthatóság lesz, és azt is biztosra veszem, hogy az új modell térnyerése – még ha döcögve is indult – soha nem látott sebességgel fog végig robogni a ma ismert világunkon”. A világ vezető gazdaságai azóta sorra dolgozzák ki, fogadják el és kezdik megvalósítani a zöld cselekvési terveket. Nem akarom azt mondani, hogy megmondtam, de megmondtam.

A jövő

A zöld, fenntartható, ESG-koncepció, ha tetszik, ha nem a kkv-któl (is) gondolkodásbeli változást követel meg – valamint az arra való igényt, hogy tudomásul kell venniük, hogy ez van, ezt kell szeretni.

A feladat az előre tekintés és ha nem lovagoljuk meg a változás hullámait, baromira le fogunk maradni, a földbe fogunk fúródni.

Képesnek kell lenni annak megértésére, hogy mára a termelési és szolgáltatási folyamatok új keretrendszerbe léptek. Minden arról szól, hogy

  1. miként tudunk ebben az új keretrendszerben jövőképes üzleti tevékenységet folytatni,
  2. mennyire tudjuk kihasználni a digitalizáció, az automatizáció nyújtotta előnyöket;
  3. hogyan tudunk az energiával tudatosan bánni,
  4. hogyan állunk az innovációhoz, az új tudáshoz, az új eljárásokhoz, az új eszközökhöz, és hogy képesek vagyunk-e a szükséges készségeket, képességeket mágnesként a cégünkhöz vonzani (és meg is tartani);
  5. tudunk-e úgy gondolkodni, hogy ötleteink megvalósításához, új üzleti modellünk tartós üzemeltetéséhez ne legyen szükség a globális piacra, de a globális piacnak szüksége legyen arra, amit képesek vagyunk nyújtani.
Ezek nem egyszerű csuklógyakorlatok

Főleg olyan időkben, amikor a felkészültség szintjében hatalmasak az eltérések. Ez különösen akkor nyilvánvaló, ha a mikro szintről „kizoomolunk” a globális gazdaságra. „Magasabb” nézőpontból azonnal szembetűnik, hogy a felkészülés és a konkrét lépések versenyében egyaránt úrrá lett az egyensúlytalanság. Az űripar tökéletes képe a valós helyzetnek: miközben az amerikai űrhajókon utazó turisták az űrből szelfiznek, az EU „X szárnyúja” – ha egyáltalán, akkor – csak papíron létezik. Kína eközben már „fénysebességre” kapcsolt, gőzerővel ösztönzi az AI és új technológiák fejlesztését, miközben ugyanilyen ütemben folytatja a világ felvásárlását is… És vannak még olyan apróbb országok, mint például India, amely immár a föld legnépesebb állama, és amely szintén magasabb fokozatba kapcsolta a gazdaságát.

Le is maradtunk..

Az EU lemaradásáról egyébként hónapokkal ezelőtt már írtam, többek között ezt: „A világméretű versenyfutásban (megint) nem az EU tette meg az első lépéseket, és az előkészületek sem annyira kecsegtetőek. Azért azt nagyon remélem, hogy nem csak annyi esélyünk van, mint egy lufinak a nyílzáporban.” A cikkben előre jeleztük azt is, hogy az USA az óriási – protekcionista – ösztönző csomagjával rommá fogja verni a világgazdaságot, főként az EU-t. És lám-lám, ez is bejött. Sajnos…

Mekkora lábon lövés az is, hogy az EU betámadta a kínai elektromosautó-gyártást, miközben hibát hibára halmoz. Nem néz tükörbe és nem azt mondja, hogy versenyképtelen a sajtó belső folyamata, tehát nem önvizsgálatot tart, hanem totálisan másképpen, protekcionista módon próbálja kitiltani a versenytársakat. Hol is van a 4 szabadság elve? Az áruk, szolgáltatások, tőke és polgárok szabad mozgása?

Versenyképtelen vagyok, ezért kitiltom a versenytársakat? Ez elég bátor…

Viszont ránk nézve megint veszélyes hiszen ezzel a hazai akkumulátorgyártás bővülő kapacitásait is durván veszélyezteti. Jó ez nekünk?

Válságok árnyékában

Mindeközben a lassan 4. féle covid, a háború, az energiaválság után, az inflációs válság mellé megérkezett az újabb háborús konfliktus is a Közel-Keletre és erre kapjuk még a szinte kéthavonta változó úgynevezett ESG irányelvek körét, hatalmas terhet helyezve ezzel a vállalkozások, a finanszírozók és persze a politikai döntéshozók körére. Felvetődik azért bennem, hogy most tényleg ez a zöld irány a legfontosabb? Tényleg ezzel kell pont most, pont ilyen helyzetben tovább korlátozni  a versenyképességet, és tényleg ezzel kell idegelni a vállalkozásokat, akkor amikor globális gazdasági problémák tömkelegén ülünk?

Bizonytalanság a köbön

(Akik egyébként nem is értik, hogy mi is ez és miért is tolja ezt az unió a nyakunkba és) Van egy szörnyű rossz megérzésem, hogy szerintem még az EU sem látja igazán azt, hogy mit szeretne ezzel az egésszel. Azt is mondhatnánk, hogy kb ez az Unió és a globális világ újabb píszí fétise, amivel próbálják a saját lelkiismeretüket megnyugtatni. Jelzem abszolút értem a magasztos elméleti célokat és magánemberként egyet is értek egy szebb, zöldebb, egészségesebb világgal a gyerekeim számára, de azért lássuk be, hogy a gyakorlat, az üzleti élet nem mindig a tankönyvi szövegek mentén mozog: ez az átállás nem túl jó akkor, ha ezzel viszont rövid távon óriási adminisztrációt tesznek a vállalkozásainkra.

Ettől függetlenül mi is értjük az idő szavát és ebben a zavaros helyzetben is aktívan és hathatósan próbálunk a vállalkozások segítségére lenni, ezért is döntöttünk a saját ESG cégünk megalapítása mellett, amelynek keretében hamarosan érdemi támogatást fogunk nyújtani a vállalkozásoknak.

De vissza a vezérfonalhoz: a világban a túlzó bürokrácia – a béna kacsa -, az érdekellentétek által fűtött Dagobert bácsis hatalmi viszályok állnak szemben a cselekvőképességgel. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a globalizáció azért már egyáltalán nem annyira trendi, szexi és kívánatos, mint amilyennek korábban beállították. Persze píszínek píszí.

DE mit tehet Magyarország ilyenkor?

Talán egy ilyen szemüvegen keresztül érdemes szemlélni Magyarország helyzetét. A „többhöz tartozásnak” (vagyis az uniós tagságnak) természetesen mindig voltak előnyei és hátrányai is, bár mintha most az utóbbiak kissé túlsúlyba kerültek volna

Szerintem természetes és teljesen érthető, hogy a ránk, magyarokra jellemző gyorsaságot, ügyességet és rátermettséget nem akarnánk beszorítani egy EU-s, merev keretrendszerbe, hanem – a magyarokra jellemző módon – kreatívan erős fantáziával és merészséggel akár a kiskapukat is megkeresve próbáljuk megtalálni a kitörés lehetőségét.

FDI

Azt gondolom, hogy az elmúlt évek FDI (közvetlen külföldi tőkebefektetés) -fókuszú gazdaságpolitikája pontosan egy ilyen kitörési pontot talált meg.

A magyar gazdaság irányítása „ráfeküdt” a globális tőke idecsalogatására. És jól tette! Gondoljunk csak bele, az EU-s források megvonása miatt most milyen helyzetben lennénk a nagy külföldi beruházások nélkül.

Nem állítom, hogy minden kifogástalan, de rajta vagyunk a megfelelő pályán, és ezt kell tovább nyomni gőzerővel, közben pedig belefér a finomhangolás is. A finomhangolás során pedig a minőségre, a tudásra, a gyorsaságra, az egyediségre, a megkerülhetetlenségre kell helyezni fókuszt.

Biztosíték nélkül

Már előre hallom is az ellenvetéseket, miszerint „jó-jó, de hát a most elinduló beruházások csak a jövőben fognak hasznot generálni”.
OK. És?

Az ESG mikor fog megtérülni?

Mi ezzel a baj? Nézzünk már kicsit magunkba… Ha beiratkozom egy egyetemre, az ott megszerzett tudást csak öt év múlva kezdhetem el valóban kamatoztatni. Így van ez a beruházásokkal is. A jelenben költséget generálnak, hasznot pedig a jövőben hoznak. Tudatosítani kell magunkban: a nagy beruházások (éppen azért, mert nagy beruházások) nem rövid távú befektetések. Éppen emiatt a gazdaság helyzetét sem lehet 1 vagy 2 vagy 3 negyedév adatai alapján megítélni, hiszen a beavatkozásoknak be kell épülniük a gazdaság mély szöveteibe, ehhez pedig idő kell.

Az FDI fókuszú gazdaságpolitika olyan irány, aminek hatásai főleg közép és hosszú távon érvényesülnek. A világrend átalakulása, a blokkosodási folyamat kellős közepén azonban óriási jelentősége van az FDI-nak és a technológia forradalom meglovagolásának. Nekünk pedig, bárki bármit is mond, fel kell ülnünk a technológiai fejlődés vonatára, méghozzá a lehető legintenzívebb FDI-bevonása mellett.

Bele kell állni!

Emellett pedig semmiképp nem szabad engedni, hogy az unió azért kaszálja el ezt a magyar utat, mert önmaga képtelen felvenni a versenyt a versenytársakkal.

Eközben pedig persze hogy a hazai kkv-kat támogatnunk kell abban, hogy átvészeljék a mostani káoszt és a felpattanás (remélhetőleg minél hamarabb bekövetkező) szakaszában beruházásokkal és fejlesztésekkel kapcsolhassanak magasabb fokozatba. Ebben meg – és naná, hogy hazabeszélek – a Széchenyi Kártya Program MAX+ hitelei komoly segítséget jelentenek.

saritundi
In GAZDASÁG

Beteljesült rémálom

rémálom

A világgazdaság eseményei előre jelezték a végkifejletet. Lehetett volna ez másképp is, ha nem csak megfigyelők vagyunk.

Jó olvasást, Krisán László

  1. szeptemberében az alábbi címmel írtam egy rövid bejegyzést „Rémálmaim vannak. Vagy ez nem is csak álom, hanem akár egy lehetséges valóság?”

Akkor felhívtam a figyelmet arra, hogy

„mozog a teljes tőzsdepiac, minden volatilis, mindenki kétségbeesetten vár piaci információmorzsákra. Az amerikai tőzsdét emellett kifejezetten bizonytalan, pesszimista befektetői hangulat jellemzi. A kínai és az amerikai gazdaság szoros összekötöttsége pedig ehhez még minden mozgást azonnal áttétessé tesz. Csak példaként jelzem, hogy ha az Evergrande (Kína legnagyobb ingatlanfejlesztője) bedől, ami sajnos lehet egy reális forgatókönyv is az komoly pofont adhat a tőzsdei ingatlanpiaci cégek árfolyamainak. És nem csak Kínában.”

Most két évvel később, 2023. augusztusában a legfontosabb gazdasági hírek pedig éppen erről szólnak. Egészen pontosan arról, hogy az Evergrande az eddigi talán legnagyobb adósságátütemezést, illetve csődvédelmet kért. Mindez most újra felhívta a figyelmet Kína egyre súlyosbodó ingatlanválságára.

Már csaknem két évvel ezelőtt erre a kockázatra, problémás, életveszélyes trendre próbáltam felhívni a figyelmet. Mostanra pedig bebizonyosodott, hogy jogosak voltak félelmeim. Ami talán csak jajveszékelésnek tűnt részemről, az mára egy hatalmas maflás lett…

Érdemes figyelnünk egymásra, együtt és közösen gondolkodnunk… Hátha segít….

Akkor talán nem utólagosan kéne tüzet oltanunk, hanem már a szikránál elfojthatnánk azt…

saritundi
In GAZDASÁG, HAZAI

Nagyon nem kellene megvárni, amíg beüt a krach!

menedzser, krach, pénzügyi tervezés

Évtizedek óta figyeljük, tanuljuk, tesszük magunkévá a hazai vállalkozások működését és próbáljuk rajta tartani a kezünk és a szemünk a hazai kkv-szektor ütőerén annak érdekében, hogy a tényleges problémákat azonosítani lehessen és azokra megoldásokat lehessen készíteni. Közben pedig látom, elemzem a nemzetközi trendeket is, mert nem szégyen másoktól tanulni és érdemes elszerezni máshonnan a jó megoldásokat, gyakorlatokat. A mostani helyzettel kapcsolatban egy sokszor megfigyelt, komor tapasztalat jut egyre gyakrabban eszembe, amit egy erős kérdéssel tudok a legjobban kifejezni:

Miért van az, hogy a gazdaságban, a vállalkozások életében csak akkor történik jelentős változás, csak akkor avatkozunk be, amikor beüt a krach, amikor már – Shakespeare és Arany János szavaival – „kizökkent az idő”, amikor nyakunkon a válság, a káosz?

Ha pedig így van – márpedig így van –, akkor azonnal adódik néhány további kérdés: Ki a hibás mindezért? Egyáltalán: hibás-e valaki, vagy ez a normális, a „business as usual”?

Mi az oka, hogy a vállalkozások többsége csak sodródik az árral? Keressünk választ a kérdésre – akár árral szemben is…

Jó olvasást! Krisán László

A vállalkozások jelentős részének a „carpe diem” a működési elve, azaz a mának, a jelennek élnek. Persze van, amikor a jelen olyan, hogy érdemes „neki” élni: gazdasági konjunktúra idején, amikor az olcsó hitelek és még olcsóbb támogatások, a sorbaálló és rendben fizető vevők, a megbízható beszállítók határozzák meg üzletmenetet, szinte automatikusan „jönnek a számok”, töretlen a növekedés. Minden szép, minden jó. Mint amikor napfényes időben száll fel a repülő, és az utazást a legkisebb turbulencia sem zavarja meg.

De mi van akkor, ha leszakad az ég, és a gép viharba kerül?

Nos, akkor baj van. Akkor lefagy a mosoly az arcokról, akkor mindenki kétségbeesetten szorítja a majrévasat. Kitör a pánik…

Ilyen a vállalkozói lét, és ilyen a gazdaság egésze is. Tudomásul kell venni: nincs olyan, hogy mindig jó. (Ahogy persze olyan sem létezik, hogy mindig minden rossz.)

De mi történik, amikor kizökken az idő? Mindig vannak, akik megállnak, ijedten körülnéznek és elkezdenek gondolkodni a helyzeten. A következő lépés – ezt immár a harmadik válság tapasztalatai alapján meglehetős bizonyossággal merem állítani –, hogy mindenki elkezd fűt-fát ígérni, szánja-bánja, amit elmulasztott megtenni, és fogadkozik, hogy mostantól „nagyon másképp, nagyon tudatosan, nagyon ésszerűen és nagyon konzekvensen” fog működni.

Érdemes itt egy furcsa ellentmondásra rámutatni! Amikor családok, háztartások vagy más mikroközösségek azzal szembesülnek, hogy a bevételek és a kiadások közötti egyensúly felborul, akkor általában nem várják meg, amíg a helyzet végképp elmérgesedik, próbálnak időben lépni, hogy elkerüljék a legrosszabbat. Miért nem tesz így a vállalkozó is? Hiszen ő is ember! Miért gondolkodik máshogy délelőtt az irodában, mint este a családi körben? És miért csak válsághelyzetben lesznek élesek ezek a kontúrok?

Sorra merülnek fel a kérdések. Kinek jó ez a passzív lekövetés? A vállalkozásoknak? A gazdaságnak? A családoknak? Az államnak? Lehetne ez jobb, vagy másabb, ha időben felkészülnének? De mikor kellene felkészülni? És pontosan mire? A cégek kizárólagos felelőssége mindez, vagy az államnak is szerepet kell(ene) vállalnia? Kinek kellene az utat mutatni, hogy ne lépjünk bele újra es újra ugyanabba a csapdába?

De még itt sem állnék meg.

Vajon – éppen az előbbiek miatt – üdvözölnünk kellene a válságokat? Hiszen az előremutató vállalati reakciók csak a fekete leves után jönnek…

Ebből is látható: nagyon sok kérdés van bennem, meg is próbálom őket sorra venni – de annak is örülnék, ha Ti, kedves Olvasók, szintén segítenétek abban, hogy tisztábban lássunk, hogy megismerjünk minél több jó gyakorlatot.

Azt gondolom, hogy elsőként – de mindenképpen az elsők között – a következő kérdést kell feltennünk: rendelkeznek-e a cégvezetők a szükséges üzleti, vállalkozói, gazdasági, fiskális, monetáris, menedzsment ismeretekkel?

Azt gondolom ugyanis, hogy kétségbevonhatatlan tény a következő: ha a cégek pénzügyileg tudatosabbak lennének, rendkívül sok veszteséget meg lehetne spórolni úgy mikro (azaz vállalati), mint makro (azaz állami, nemzetgazdasági) szinten. Az előbbiekben sorra vett problémák gyökere éppenséggel a vállalati-pénzügyi tudás (szerény) szintjében és a tudatosság hiányában keresendő. Nevezhetjük ezt „elkényelmesedésnek”, „túlzott lazaságnak”, „rossz helyzetfelismerésnek”, „gondatlanságnak”, vagy éppen a „jól van az úgy” hozzáállásnak – valójában a kellő üzleti tudás hiányáról beszélünk.

Könyörgöm, vegyük már észre, hogy a gazdasági életet az elméleti közgazdaságtan által feltárt törvényszerűségek, a ciklikusság, a formális költségvetési, monetáris mechanizmusok alakítják! Olyasmik, amikről egyébként sokat olvashatunk, és amikre bőven volt már példa a múltban, amikről rendelkezésre állnak a tapasztalatok, így fel lehet készülni rájuk.

Csakhogy ezeket nem biztos, hogy kellő mértékben és időben ismerik fel a vállalkozások… Pedig azt gondolom, hogy ha jobban ismernék ezeket a formális gazdasági elveket, sokkal előrelátóbban vezetnék a cégeiket és jobb döntéseket is hoznának.

És akkor felvetődik a kérdés: valóban „csak ennyi”? Az lenne a megoldás, ha a vállalkozók gyakorlatiasabb, „vállalatiasabb” tudással bírnának?

Első körben azt gondolom, hogy a válasz: igen. Ez a megoldás, legalábbis a megoldás egyik legfontosabb pillére. Ha a cégvezetők tudatosabban figyelnék – például – a KSH adatait, a Magyar Nemzeti Bank vagy éppen a nemzetközi nagy bankok előretekintő elemzéseit, ha összegyűjtenék és elemeznék saját vállalati adataikat, akkor sokkal hamarabb felfigyelhetnének a válság bekövetkeztének korai jeleire.

De legyünk őszinték: annak felismerése, hogy „helyzet van”, csupán az első lépés.

Ha érezzük, hogy kezdünk megfázni, mit csinálunk? Jobb esetben pihenünk, meleg gyógyteát iszunk, vagy egy-egy megelőző gyógyszerhez nyúlunk – mindenki azt teszi, ami számára a legjobb. A fontos az, hogy elkezdünk beavatkozni a dolgok menetébe. És ha ezt ilyen jól tudjuk, amikor a saját egészségünkről van szó, akkor miért játszunk Pató Pál urat, ha a cégünk állapota „indul romlásnak”?

Hiszen az üzleti élet tapasztalata pont olyan, mint a megfázás. Aki egyszer túlesett rajta, felismeri, ha kerülgeti a kór, és azt is tudja, hogyan kell kezelni. Azok a cégek, amelyek már átéltek egy válságot, talán az akkori tapasztalataik alapján tudatosabban képesek készülni a következőre. De azok, akik csak könyvből tanultak a válságról, fel tudnak-e készülni a következőre? Nem biztos…

De akkor mit tehetünk?

Csak ismételni tudom: fejleszteni, erősíteni kell a pénzügyi tudatosságot, vállalati és állami szinten egyaránt. A vállalkozónak elemi érdeke, hogy folyamatosan bővítse pénzügyi ismereteit. Az egészséges vállalati szféra pedig természetesen az államnak is érdeke, hiszen így lehet stabil a foglalkoztatás, így jönnek rendben az adóbevételek, az innovációk.

Az elmúlt években, évtizedekben jómagam és a KAVOSZ tulajdonosaival együtt is tudatosan foglalkoztunk és foglalkozunk a témával. Mi magunk kutattuk, elemeztük és értkeltük a vállalati lét, a vállalkozóvá válás és a vállalati működés folyamatát, a pénzügyi tudatosságot, azt a nálunk 20 év alatt felhalmozódott tudást, a sok-sok jó gyakorlatot, amit összegyűjtöttünk. Mindezt rövidesen szervezett formában a vállalkozások rendelkezésére fogjuk bocsátani. Az okos ember a más kárából (is) tanul, tartja a mondás. De még ennél is jobb, ha vannak jó példák, amiket követni, adaptálni lehet – márpedig vannak!

COMING SOON

saritundi
In GAZDASÁG, HAZAI

Számít a méret, avagy „k” és „k” között ég és föld a különbség

kisvállalkozás, nano, kkv

Sokszor felmerül a kérdés, hogy milyen egy ország „ideális gazdasági szerkezete”, mekkora súlya kell, hogy legyen az egyes iparágaknak, mennyire legyen diverzifikált a gazdaság. Általában előnyösebb, ha egy ország gazdasága sokszínűbb, összetettebb. Ennek magyarázata egyszerű: ha csak néhány ágazatra építünk, akkor nagy a kitettség, ha az érintett ágazatokban probléma adódik, akkor az a gazdaság egészét is térdre kényszerítheti.

Hasonló, bár nem ilyen egyértelműen megválaszolható kérdések merülnek fel a vállalatmérettel kapcsolatban is. A nagy kérdés a következő: milyen a mikro-, kis-, közép- és nagyvállalatok „ideális aránya”? Ez a kérdés nagy szerepet játszik az olyan nagyszabású célkitűzések esetében is, mint a zöld fordulat vagy a digitális átállás – az ambiciózus célok ugyanis csak megfelelő vállalati struktúrával érhetők el.

 Ebben a cikkben azt kívánom bemutatni, hogy miért is számít a méret.

Jó olvasást! Krisán László

Kezdjük a száraz tényekkel!

A kkv-k fontos szerepet játszanak az Európai Unió gazdaságában. A kkv-k adják a cégek 99 százalékát, ez a csoport biztosítja a munkahelyek 64 százalékát és termeli meg a hozzáadott érték 52,5 százalékát. Ugyanez érvényes arányaiban az USA-ra is! Nagy vonalakban már sejthető, de segítek: Magyarországon is hasonló a helyzet. A vállalkozások 99,9 százaléka mikro-, kis- vagy középvállalkozás, az alig több mint 1000 nagyvállalat adja a vállalkozások 0,1 százalékát.

Ezekből a számokból eszembe jut egy igen régi mondás: „Sok lúd disznót győz”. De miért is mondom ezt? Alapvetően azért, mert az a rengeteg, több százezer „mini cég” gazdasági tevékenysége évről évre összeadódik, és felveszik a versenyt a legnagyobbakkal. Ez nagyon jól hangzik, de mi van akkor, ha csak az egyes „mini cégeket” nézzük, elemezzük? Akkor is beszélhetünk a legnagyobbak és a legkisebbek között valós párhuzamról? Megemlíthetjük egyáltalán a versenyképesség fogalmát? Bátrak, vagy inkább vakmerőek vagyunk, ha összehasonlítást szeretnénk elvégezni? Nézzünk ennek a mélyére!

Ahhoz, hogy valóban megértsük miért is teszem fel ezeket a kérdéseket, egy már évek óta általam hangoztatott, tabudöntögető állítással kell kezdeni.

Van egy alapvető fogalmi problémám magával a kkv-kifejezéssel.

A vállalati szektorban  szerzett több mint 20 éves tapasztalat alapján azt állítom, hogy  olyan nem létezik, hogy kkv, ez a (statisztikában horgonyzó) kifejezés durván torzít. Hogy miért is állítom ezt? Nos, röviden azért, mert „k” és „k” között ég és föld a különbség. De kifejtem hosszabban is.

Itthon a mikrovállalkozások aránya nagyjából 94 százalék, a kisvállalkozásoké 4,7, a közepes méretű cégeké kb. 0,7 százalék – ebbe az utóbbi kategóriába 5–6000 vállalkozás tartozik.

Az arányok megfelelnek a „fejlett nyugat” mutatóinak. A probléma nem is a „mennyiséggel”, sokkal inkább a minőséggel kapcsolatban merül fel. Magyarországon ugyanis rendkívül nagy a különbség a legkisebb és a legnagyobb vállalkozások termelékenysége között. A nagyméretű, zömében multinacionális cégek termelékenysége több mint másfélszerese a hazai átlagnak – na ez már nem követi a nemzetközi tendenciát –, miközben a 9 főnél kisebb, szinte teljes mértékben magyar tulajdonú kisvállalkozások termelékenysége a hazai átlag fele, az 1 fős mikrovállalkozásoké pedig ennél is kisebb, tehát ez utóbbiak és a multik közötti termelékenység-különbség akár 4–5-szörös (!) is lehet. Ez olyan „versenyhelyzet”, amelyben a kicsik győzelmi esélye egy kerek számmal fejezhető ki… Visszatérve „a sok lúd…” analógiára, itt már megállapíthatjuk, hogy hiába van sok kicsi, azok hatékonyságával, versenyképességével, elkötelezettségével, tudás iránti nyitottságával már vannak problémák.

A legkisebb, nano méretű vállalkozások erős túlsúlyban vannak itthon.

(Forrás: ksh.hu 9.1.1.17. A vállalkozások teljesítménymutatói kis- és középvállalkozási kategória szerint)

kkv, vállalatméret

Újabb összehasonlítási szempontokat figyelembe véve újabb mintákat vehetünk észre, amelyek a magyaror vállalatstruktúra lényeges – és változásra bőven megérett – sajátosságaira mutatnak rá. Ezek a sajátosságok ugyanis nem a hazai viszonyok erősségeit mutatják, sokkal inkább a gyengeségeire, kitettségére mutatnak rá.

Az egyik legnagyobb probléma, hogy a magyar gazdaságban a közepes méretű vállalkozások alig észrevehetők, miközben a nyugati országokban ezek a gazdaság stabil, megkerülhetetlen építőelemei. Szokták mondani, hogy a méret nem számít. Amikor ezt halljuk, általában hátra dőlünk, gondolkodunk, és megállapítjuk, hogy azért a méret sem elhanyagolható. Így van ez a vállalkozások körében is. Ha versenyben akarunk maradni, akkor sok helyen a méret már determinálja, hogy egyáltalán be tudok-e szállni a „nagyok” küzdelmébe. Pályára tudunk-e állni, vagy csak a pálya széléről próbáljuk felfogni, hogy mi történik azon a bizonyos fehér csíkon belül… A játékos szerephez fel kell nőni, a pályán, megfelelő taktikát kell követni …. Tudatos koncepció kell!

De miért baj az, ha nincs elég középvállalkozás?
  1. A versenyképes tudással rendelkező, agilis szakemberek általában a középvállalkozásokat preferálják. Ha ilyen cégből kevés van, akkor maradnak a nagyvállalatok, hiszen a már említett termelékenység-különbség a kicsiket (mondjuk úgy) nem teszi vonzóvá. A leghozzáértőbbek így a külföldi tulajdonú cégeket fogják erősíteni. Mondanom sem kell: az ország elemi érdeke, hogy ez a helyzet (minél rövidebb időn belül) megváltozzon!
  2. A nemzetközi példák többsége azt mutatja, hogy a globális nagyvállalatoknak a közepes méretű vállalkozások a fő beszállítói – nem csoda tehát, ha a hazai vállalatok a kívántnál sokkal kisebb mértékben tudtak beszállítókká válni.
  3. A közepes vállalatok sokkal jobban állják a sarat a válsághelyzetekben, mint a szűk mozgástérrel rendelkező legkisebbek. Ennek a jelentősége az elmúlt évek történéseinek fényében tagadhatatlan.A visszájáról fogalmazva: minél kevesebb a közepes méretű cég, annál kevésbé válságálló a gazdaság egésze. Azért valljuk be… ez elég ütős érv.
  4. A közepes méretű vállalatok sokkal inkább exportképesek, mint a kicsik (persze vannak kivételek).
  5. Végül, de korántsem utolsósorban a közepesek stabilabb adófizetők is. A gazdaság egésze és (az adóbevételek növekedése révén) is profitál tehát abból, ha a középvállalati szektor erősödik.

Az állításaimat summázva kirajzolódik egy olyan erős pajzs, amellyel tartósan védhető egy gazdaság. Ezek alapján mondhatni, egyszerű a feladatunk, csak fel kell építeni ezt a pajzsot. De a kérdés csak, hogy miként? Kinek és mit kellene tenni? Mi lenne a konkrét megoldás?

Lényegesen nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tudatos vállalati növekedésre, azaz arra, hogy minél több hazai cég „nőjön fel” a „közepes méretű” szintre.

Az lenne tehát az ideális, ha minden kisebb méretű vállalkozás tulajdonosában érvényesülne a növekedés igénye. A növekedés, a vállalkozás életciklusának tudatos menedzselése persze nem egyszerű feladat, erre stratégiát kell építeni. Ez nem akadály, hanem erőforrást igénylő megoldandó feladat. A növekedés maga a fenntartható vállalkozás záloga!

Ezt az akaratot a legfelső szinten is támogatni érdemes: Az erős hazai középvállalati szektor „kinevelését” a gazdaságpolitika fontos iránya lehetne. Ugyanakkor a belső igény mellett kell a támogatás, mert egy céget fel lehet fújni mesterségesen is – mindenki tudna példákat mondani –, csak éppen az ilyen lufi könnyen kidurran…. Az erőforrásokat tudatosan kell kombinálni, ehhez magunkba kell nézni, és jól szervezni saját folyamatainkat, feladatainkat. Tudom, hogy nem egyszerű tükörbe nézni, hiszen akkor meglátjuk a saját hibáinkat, de ezek nélkül nem megy a változás.

Csak az az ország lehet igazán jövőképes és válságálló, amely tudatosan alakítja a gazdasági és vállalati szerkezetét. Meggyőződésem – és igyekszem is mindenkit meggyőzni róla -, hogy a középvállalati szektor erősítése Magyarország elemi érdeke. Tegyünk hát érte közösen!

saritundi
In GAZDASÁG, KERESKEDELEM

A pozitív trendekhez a fogyasztói bizalom erősödésére van szükség a kereskedelemben

Krisán László

Ismét egy olyan írással jövök, ami nem az enyém, de a gondolatok száz százalékig tőlem vannak!

Jó olvasást! Krisán László

Nem egyszerű az elmúlt időszakról derűs képet festeni, hiszen a vállalkozások az egyik kihívás után lélegzetvételnyi szünethez sem jutottak, mire máris megérkezett a következő. A tervezett fejlesztések sok esetben háttérbe szorultak, egyetlen, közös cél került a fontossági lista élére: életben maradni. Interjúnkban Krisán László, a KAVOSZ Zrt. vezérigazgatója, egyben a EuroCommerce Boardjának magyarországi képviselője a 2022-es év jelentősebb történéseiről, a jelenlegi helyzetről és a jövőbeni tervekről osztja meg véleményét és tapasztalatát.

A cikk a Trade magazin 2023/6-7. lapszámában olvasható.
– Hogyan teljesített tavaly a kiskereskedelem?

– A teljes kiskereskedelmi forgalom volumene több mint 5%-kal növekedett 2022-ben. Azonban, ha a számok mögé nézünk, és alaposan áttanulmányozzuk a Központi Statisztikai Hivatal jelentését, már sokkal árnyaltabb képet kapunk. Az látható, hogy az élelmiszer- és élelmiszer jellegű vegyes kiskereskedelem 1,5%-kal csökkent, míg a nem élelmiszer-kiskereskedelemben 5,8, az üzemanyag-kiskereskedelemben 24,2%-kal nőtt. Látható, hogy eléggé kinyílt az olló az egyes termékkörökre fókuszálva. Nem is csoda, hiszen rendkívül nagy nyomás nehezedett a társadalomra és az üzleti szférára egyaránt. „Hatás-ellenhatás” mechanizmusok rajzolódtak ki. Egyrészt drámaian megemelkedett az infláció, ami természetesen lecsapódott a kiskereskedelmi forgalomban. Az egész tavalyi év arról szólt, hogy hónapról hónapra emelkedett az infláció, amit a vásárlók a saját bőrükön tapasztaltak. Ez alapvetően visszafogta a vásárlást.

Ennek, valamint az energiaárak drasztikus elszállásának enyhítésére a Kormány sem tétlenkedett, időben felismerve a helyzetet addicionális transzfereket nyújtott a lakosságnak (szja-visszatérítés, a nyugdíjasok részére kifizetett 13. havi nyugdíj, vagy éppen a féléves fegyverpénz). Ezek a beavatkozások elsősorban a társadalom védelmét szolgálták, hiszen alapvetés, hogy válság idején a kormány részéről, az állami beavatkozás, sőt, az ösztönző állami beavatkozás szerepe nemcsak felértékelődik, hanem egyenesen kötelező.

– Az FMCG-szektorhoz köthető cégek miként szerepeltek a tavalyi évben?

– Az üzleti szférának is komoly kihívásokkal kellett szembenéznie. Ilyenek voltak többek között az elszálló energiaárak, az egyes termékekre bevezetett árkorlátozások, az ellátási láncok akadozásából fakadó áruhiány és az üzleti bizalmatlanság. Nem véletlen, hogy a cégek is igyekeztek minden eszközt bevetni annak érdekében, hogy a piaci helyzetüket és jövedelmezőségüket tudják biztosítani. Erre pedig szükség is volt, illetve van.

Kifejezetten lejtmenetben van a kiskereskedelmi forgalom teljesítménye, méghozzá általánosságban figyelhető meg mindez, azaz az élelmiszer- és élelmiszer jellegű vegyeskereskedelemben, a nem élelmiszer-kiskereskedelemben, valamint az üzemanyag-kiskereskedelemben egyaránt.

– A vállalkozások összesített száma milyen irányban változott?

– A kiskereskedelmi üzletek száma határozottan csökken. Amennyiben pontos számokat akarunk nézni, akkor az látható, hogy már 2021 közepére is több mint 5800-zal csökkent 2019-hez képest a boltok száma, amiben a koronavírus-válság okozta problémák is erőteljes szerepet játszottak.

A boltmegszűnések üteme azonban már évek óta tart, a koronavírus-válság előtt is látható volt (évente ezres nagyságrendet jelentett). Ez a trend vélhetően nem fog megfordulni, gondoljunk csak a beszerzési árak gyors növekedésére, a mindenre kiterjedő inflációra, a folyamatos munkaerőhiányra, vagy éppen a megemelkedett bérköltségekre, végül az elszálló rezsiszámlákra. Ezek mind-mind negatívan érintik az ágazatot és kereskedelemben érintett egységeket.

– Mennyire volt jellemző a munkaerőhiány?

– A kereskedelemben már évek óta tapasztalható a munkaerőhiány, ami folyamatosan új megoldásokra kényszeríti a vállalkozásokat. Nem csoda, hogy a munkaerő-takarékos informatikai megoldások köre folyamatosan bővül, és ez a jövőben még inkább fel fog gyorsulni. Ez két ok miatt is nagyon fontos, egyrészt gyorsan változik a fogyasztói magatartás és a szokások, másrészt a kereskedelemben tapasztalható verseny (hazai és nemzetközi cégek/láncok között) is egyre élesebb. Ahhoz, hogy versenyben tudjanak maradni a cégek, nekik is be kell avatkozni, fejlesztéseket kell végrehajtaniuk, amihez persze kellő mennyiségű pénzügyi forrás szükséges.

– Milyen új kihívások előtt állnak jelenleg a vállalkozások?

– Valódi strukturális problémák is jelen vannak az ágazatban. Ilyen többek között a digitalizáció és az automatizáció hiánya, valamint a fenntarthatóság kérdése. Mindez szoros összefüggésben áll az e-commerce-trendekkel, a big-data nyújtotta lehetőséggel. Ezekkel komolyan kell számolniuk a legkisebb cégektől kezdve a legnagyobbakig, olyan általános kérdésköröktől kezdődően, mint, hogy mennyire energiahatékonyak a hűtő- és/vagy fűtőberendezések, milyenek a nyílászárók, mennyire gyűjtöm az értékesítéssel kapcsolatos adatokat, azokat tudatosan felhasználom-e stb.

– A KAVOSZ Széchenyi Kártya Program­jának milyen elemei vannak jelenleg?

– 2020-ban a koronavírus-válság megjelenésekor nagyon rövid időn belül jelentünk meg hathatós segítséggel a vállalkozások részére, majd utána az energiakrízis során is, és láthatóan a kereskedelmi vállalkozások is éltek ezekkel a finanszírozási lehetőségekkel. 2020-ról 2022-re közel megduplázódott a szerződött ügyletek száma a kereskedelmi ágazatban. Azt gondolom, hogy ez valódi visszajelzés számunkra.

A kereskedelmi szférában üzemelő vállalkozások is fel tudják használni a következő termékeket a Széchenyi Kártya Program MAX+-on belül :

A Széchenyi Kártya Folyószámlahitel MAX+, ami egy szabad felhasználású folyószámlahitel (a vállalkozás napi működésével kapcsolatos valamennyi kiadás finanszírozására fordítható), a hitelkeret összege maximum 250 millió forint lehet, és FIX 5% éves nettó kamattal vehetik fel a vállalkozások 1,2 vagy 3 éves futamidőre.

A Széchenyi Likviditási Hitel MAX+, ami egy szabad felhasználású forgóeszközhitel számla nélküli finanszírozással. Ennek 250 millió forint a maximálisan igényelhető összege, FIX 5% éves nettó kamattal vehetik fel a vállalkozások 3 éves futamidőre.

Kifejezetten mikro- és kisvállalkozásoknak szól a Széchenyi Mikrohitel MAX+, ami egy széles körű agrár és nem agrár beruházási célokra is felhasználható hitel. Akár kezdő vállalkozások is igényelhetik, maximum 500 millió forint hitelösszegig, szintén FIX 5% éves nettó kamattal akár 10 év futamidőre.

– Milyen egyéb módon képviselik a cégek érdekeit?

– A konkrét pénzügyi támogatáson felül erőteljes a szerepvállalásunk a EuroCommerce Bruxelles-ben, a kiskereskedelmi és nagykereskedelmi ágazatot képviselő legfontosabb európai lobbiszervezetben, amely 27 ország nemzeti szövetségeit és a vezető globális kereskedő szereplőit tömöríti. A mintegy 26 millió európai munkavállalót magában foglaló szervezet Boardjának tagja vagyok a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének képviseletében, mióta Magyarország az EU-hoz csatlakozott. A szervezet fő feladata a kereskedelmi ágazatot érintő legfontosabb témák, folyamatok, jogszabályok az Európai Bizottság előtti, valamint a teljes EU-s adminisztrációs mechanizmusban való érdekérvényesítése.

Az elmúlt időszakban kiemelten foglalkoztunk az ellátási láncok megszakadásával jelentkező kihívásokkal, az inflációval, a hatósági árakkal, az orosz–ukrán konfliktus kereskedelmi szektort érintő következményeivel, másrészt az energetikai hatékonyságjavítási és fenntarthatósági kérdésekkel. A EuroCommerce további feladata, hogy a szektort érintő input anyagokkal lássa el az Európai Bizottságot – és lobbiszervezetként lépjen fel az ágazat fejlesztéséért. E kérdéskörökben a hazai érdekeket kiemelten képviseljük.

– Hogyan látja a jövőt?

– A jövőre vonatkozóan sok a bizonytalansági tényező, de talán az egyik legfontosabb kérdés, hogy miként alakul a fogyasztói vásárlóerő. Ez attól függ, hogy milyen béremelések valósulnak meg ebben az évben (az év egészét tekintve), illetve hogyan alakul az infláció. Erőteljes az a meggyőződésem, hogy az infláció tetőzését követően hamarosan beindul egy számokban is látványos és a vásárlások során már érzékelhető csökkenés. Azt gondolom, hogy a nyár első hónapjában már szemmel látható lesz ez a mérséklődés.

Persze ahhoz, hogy pozitív trendekről tudjunk beszámolni, a fogyasztói bizalom erősödésére és az ellátási láncok helyreállására is szükség van. Összességében úgy gondolom, hogy az év második felében erősebb konszolidációt láthatunk majd, és a számok is erőteljesebben mozdulnak a pozitív tartomány felé. 

saritundi
In GAZDASÁG, NEMZETKÖZI

To green or not to green…

„Messze van ezen az úton Miskolc?” – teszik fel a kérdést a régi viccben. „Ezen az úton nagyon messze” – hangzik a válasz. Ilyen gondolata támad néha az embernek a zöld átállást célzó európai lépésekkel kapcsolatban is. A világméretű versenyfutásban (megint) nem az EU tette meg az első lépéseket, és az előkészületek sem annyira kecsegtetőek. Azért azt nagyon remélem, hogy nem csak annyi esélyünk van mint egy lufinak a nyílzáporban. A tét viszont hatalmas, ezért kötelező az újratervezés. Ha már a repülőrajt nem sikerült, legalább a jó irányba induljunk el!

Jó olvasást! Krisán László

Brutális stratégiai verseny indult el a világban.

A résztvevőknek új, zöld technológiai – tágabb értelemben zöld gazdasági – modelleket kell kitalálniuk és beindítaniuk – aki a leggyorsabban készül el a „legfenntarthatóbb” megoldással, az kapja a fődíját. A fődíj pedig lássuk be nem kisebb, mint a globális gazdasági vezető szerep. Bár a verseny mindenki előtt nyitott, de győzelmi eséllyel csak azok indulnak, akik vállalják a kvalifikációs tornát is. Mondjuk ki: a világ most éppen újra rajzolás alatt áll, és most dől el, melyik kontinens vagy ország, hova kerül majd az átrendeződő hatalmi ranglétrán.

A megfelelő koncepció kidolgozásához túl kell tekinteni a szűken vett gazdasági érdekeken is, hogy mást ne mondjunk: az új szemlélet csak úgy ver gyökeret a társadalomban, ha az oktatási rendszert is „arccal a változás felé” fordítjuk. Egészen új, ma még a „nevüket sem tudjuk iparágak” fognak kifejlődni extrém rövid idő alatt. Ahhoz pedig, hogy a versenyzők valamelyike felállhasson a dobogóra, azon is fog múlni, hogy hol mennyire felkészült munkavállalók, menedzserek és cégek állnak a rajtvonalra (akik a ma még nem létező munkakörökben szereznek megfelelő skilleket) és mennyire tudnak irányt mutatni a versenytársaknak.

A tét nemhogy nagy, de egyenesen világrengető

– és a változások már mindenütt el is indultak. Elsőként az Egyesült Államok lépett nagyon gyorsan és el kell ismerni, hogy durván kiugrott a rajtnál a 2022-ben elfogadott Inflation Reduction Act, „IRA”-val  (inflációcsökkentő törvény). Az IRA az államháztartási deficit lefaragásától a gyógyszerárak mérsékléséig számos területet is megcéloz, témánk szempontjából azonban az energiaügyi rendelkezései az igazán fontosak: a „hazai” – mindenekelőtt „zöld” – energiatermelést is támogató jogszabály ugyanis az USA történetének legjelentősebb éghajlat- és gazdaságvédelmi törvénye. A „támogatást” itt szó szerint kell érteni: a törvény 370 milliárd dolláros beruházási csomagot tartalmaz, amely közvetlen állami támogatásokat, brutális adókedvezményeket és kedvező hiteleket biztosít a vállalkozásoknak, és nem csak a nagyoknak, hanem a kisebb cégek számára is. Nem beszélve arról, hogy az energia ára az európai árak töredéke. Ebből bőven jut a kkv-knak, hogy a zöld ipari szektor is függetlenedhessen a külföldi piacoktól és minél szélesebb körben át tudjon állni megújuló energiafelhasználására. Az amerikai törvényhozók ráadásul nem csupán a hazai cégeknek üzentek,

…a világ minden tájáról szeretnék a vállalatokat Amerikába csábítani.

Trump célja az volt, hogy hazahozza a külföldre települt amerikai cégeket. Biden viszont minden stratégiai céget Amerikába akar hozni, legyen az európai, ázsiai vagy amerikai. A cél világos: legyen az USA a „zöld feldolgozóipar” globális központja. Ha pedig elég vonzó lesz a csomag akkor píszí ide, poltika oda, a profitmaximalizálásra törekvő gyárak részvényesei simán meg fogják szavazni az áttelepülést. Ez pedig Európa drasztikus lemaradását okozhatja. Szerintem a válasz rövid és világos: NEM!

Tehát Európának ha nem akar véglegesen lemaradni, akkor fel kell vennie a kesztyűt és lépnie kell.

Ez nem eldöntendő! Európa jövője ezen állhat vagy bukhat!

Bár a tiszta technológiák ösztönzése érdekében az EU legnagyobb gazdaságai már több finanszírozási programot legalább bejelentettek: Németország például mintegy 100 milliárd euróval, Franciaország 55 milliárd eurót, Hollandia 45 milliárd euróval támogatja a zöld átállást. De hát ők a nagyok és még csak belekezdtek – de mi is lesz a kisebb országokkal? Ha valóban meg akarjuk nyerni ezt a versenyt, akkor arra átfogó gigantikus programok kellenek, és pénz! Rettenet mennyiségű pénz!

Mit gondolunk, van esélyünk?!

Persze az uniós szintű terv is végre elkészült: ez a „Green Deal”, vagyis az „európai zöld megállapodás”, amelynek ambiciózus célja, hogy 2050-re Európa – a kontinensek közül elsőként – klímasemlegessé, a tiszta technológiák és az ipari innováció otthonává váljon. Igen, jól látják: 2050-re. Na ez az, ami a teljes zsákutca kategória. Amerika most ad giga támogatást, adókedvezményt, hatalmas technológiai hátteret és olcsó energiát.

Az EU pedig megint csak kullog a többiek után?!

KKV-kkal foglalkozom régóta, igy nem lesz meglepő a következő mondatom: a „Green Deal” program támogatható és támogatandó is, sőt: akár még esély is lehet kisebb csatákat nyerni a nagy országokkal szemben… Ehhez azonban szabályozási keretrendszerre van először is szükség, amely aprópénzre váltja a nagy célokat és „lemegy a kicsikhez”: azokhoz a vállalkozásokhoz, amelyeknek a konkrét lépéseket kell megtenniük az áhított zöld átállás érdekében. Érthetően, egyértelműen – és egyszerűen! – szabályozott akadálymentesített vállalkozói környezet kell!!!!

Második feltétel a már számtalanszor említett pénzügyi forrás biztosítása. Válság van és így nagyon megfontoltan kell felhasználni a rendelkezésre álló szűkös kereteket, de ezen célra akkor is forrás kell és nem is kevés.

Legyen kiszámítható vállalkozói környezet (ami még néhány uniós tányércsapkodást, azaz kötelezettségszegési eljárást is megér), legyenek komoly stratégiai, gazdaságpolitikai projektek és legyen minél több pénzügyi támogatás – itt illetőségből és az igazság kedvéért a Széchenyi Kártya Programot említeném zászlóshajóként.

De legyen tőke, garancia, támogatás és persze minél kevesebb bürokrácia.

Ha ezek megvannak, akkor már „csak” arra van szükség, hogy
  1. megtanulja mindenki, mi mit is jelent, mi is az a fenntarthatóság, a körforgásos gazdaság, az innováció, a digitalizáció, az ESG. Az már nem lesz elég, ha valaki ezeket a szavakat úgy értelmezi, hogy elég azt tudni, hogy a petpalackot a sárga kukába kell dobni.
  2. elinduljon az új világ új munkahelyeihez szükséges megfelelő szaktudás kialakulása (a szakképzés jelentősége extrém módon növekszik), és
  3. az átállást a nemzetgazdaság egésze minden résztvevője támogassa, egy világos állami ösztönző rendszerrel a háttérben.

Egy valami egészen biztos: Ha az EU le akarja előzni az USA-t és Kínát, vagy legalább nem akar nagyon lemaradni, akkor erre pénzt kell áldozni. Nem csak Németország, Franciaország, hanem az unió minden tagállama számára mihamarabb szükség lenne tehát egy gigantikus és célzott „zöld pénzügyi alap” felállítása, hiszen minden egyes hónap, sőt minden egyes hét veszteség, a versenytársak számára pedig előny és talált előzési lehetőség.