KOMMENT

Túlélési kényszer, vagy apróbb rendszerhiba 

Van az a pillanat, amikor az ember már nem vitatkozik a tanárral. Nem azért mert egyetért vele, hanem mert rájön, hogy bukta van, és az érvek már nem játszanak, hanem osztályzás van.

A venezuelai amerikai akció, a bármikor várható Iránra zúduló csapás  – és az ezt megelőző, Davosig felérő geopolitikai show – pontosan ilyen pillanat kellene legyen Európának.

Egy talán utolsó igazgatói figyelmeztetés. Nem a „kérem gondold át”, hanem a „tessék leülni: 1-es” féle.

Mindenki is nagyon okos és ömlenek persze az elemzések, jóslatok és észosztások, (valószínűleg az enyém is egy ezek közül) de a kommentárok meglehetősen leegyszerűsítve magyarázzák az összefüggéseket és az összes klisét rátolják: világpolitika, szankciók, piac, olajár.

De a valódi európai lényeg nekem-már egy ideje máshol van.

Márpedig ott, hogy miközben Washington cselekszik, Peking építkezik, az oroszok újraírják hatalmi helyzetüket, mi európaiak közben továbbra is szabályozunk.

Pontosabban nem mi, hanem ők.

Nem győzöm eleget mondani, mennyire nem lehet azonosulni az európai “brü-brü, sírok, mert a csúnya bácsik bántanak, de tűrjük mert píszí van” hozzáállással.

De most tényleg: Európa azt várja, hogy a valóság majd alkalmazkodik a rendeleteikhez?

 

Spoiler 1: nem, nem fog.

Európa még mindig azt gondolja, hogy a „szabályokon alapuló rend” visszaterelheti a világot a megszokott pályára, de Davosban Mark Carney kanadai miniszterelnök már teljesen másképpen beszél, és kimondja az igazi realitást:

az eddigi rend nem megreformálódott, hanem megszűnt. 

Ezért is nem javítani kell rajta hanem túlélni utána.

Európa meg ott rontja el, hogy ezt a világégést még mindig csak apróbb „rendszerhibának, egyfajta billenésnek” hiszi.

 

Spoiler 2: nem, ez nem az.

 A korszak, ahol a „nemzetközi jog” díszlet lett.

A legbrutálisabb felismerés nem az, hogy Trump mit csinál. Hanem az, hogy mennyire nyíltan. És ezzel világosan megüzeni : ha érdek van, a díszlet félreáll és tűr.

Trump emellett az új logikát és világnézetet nem egy távoli elméleti vitában, hanem a való világban gyorsan és keményen demonstrálta – és ettől lett vagy kellene, hogy legyen ez igazán tanulságos Európának:

ha máshol meg lehet ilyeneket csinálni, akkor itt is meg lehet,

és ha a saját szövetségeseid kárára is meg lehet, akkor bárhol, maximum kicsit drágább lesz.

 

És miért kellemetlen ez Európának? Azért mert ugyanez hangzik el Davosban egy hagyományosan jogpárti, nagyon demokratikus, multilaterális, „jófiú” ország, Kanada vezetője szájából:

“a nemzetközi jog ma már nem keret, hanem eszköz,”

és ez az egész nem egy Trump-excesszus, 

ez egy konszenzusos realizmus. 

Azaz itt nem arról van szó, hogy Trump őrült módon, túlzásokba esve, szélsőségesen viselkedik hanem arról, hogy amit csinál az egyre több szereplő számára bár nem biztos, hogy befogadható, de talán mostanra egy kissé már elfogadható (azzal, hogy ez egy merőben új, egyben szokatlan működési logika és viselkedés).

Gondolom, az eddigi írásaimból azért az lejön, hogy ezt a Trump-i gondolkodást egyrészt komolyan veszem, másrészt talán az is hogy értelmezhetőnek érzem, és bocs, de kicsit be is jön.

Carney beszéde nagyívű volt, magasztos, tényleg olyan, ami az emberben nyomot hagy. Hatott rám, beütött, sőt imponált is. De közben ott motoszkál bennem a kisördög, hogy talán vigyázni kell, nehogy túlságosan beleszeressünk a pillanatba mert:

a realizmus nem attól realizmus, hogy kimondjuk 

hanem a realizmus attól realizmus, hogy vállaljuk az árát. 

És ennél a pontnál azért kissé recsegni kezd a kanadai álláspont. 

Mert kimondani, hogy vége a szabályalapú rendnek az nem stratégia, de főleg nem megoldás. 

 

Spoiler 3: ez csak egy diagnózis.

Ennél a pontnál viszont beüt Európa nagy tragikomédiája: mi vagyunk a világ legnagyobb jogalkotó gyára, de eközben a világ egy része már kezd úgy tekinteni a jogra, mint egy Temu reklámfotóra: szép szép, jól is néz ki de tutira nem az a termék van a dobozban.

 

Davos: ahol Európa függetlenséget mond, de függést kap.

Davosban Ursula von der Leyen az európai függetlenség sürgősségéről beszélt, és arról, hogy geopolitikai sokkok kényszerítik ki az európai reformot – kereskedelemben, szabályozásban, beruházásokban, energiában, védelemben.

Szép mondatok. Kerek mondatok. Davosi mondatok.

Spoiler 4a: 

      Üdv a valóságban Mrs. Leyen

Ezzel ellentétben viszont a kanadai miniszterelnök nem függetlenségről beszél, hanem alkalmazkodásról. Arról, hogy a középhatalmaknak össze kell fogniuk egy olyan világban, ahol nincsenek többé automatikus garanciák.

Ez elsőre bátor. Másodikra praktikus. Harmadikra viszont veszélyesen kényelmes.

Mert a „középhatalmi összefogás” addig hangzik jól, amíg nem tesszük fel a kérdést: ki adja a katonai erőt, ki fizeti az energiát, ki védi meg az ipart, és ki hozza meg a döntést? Azaz ki fizeti a cechet. 

Európa kissé olyan, mint a sulis gyerek, aki full magabiztosan közli a szüleivel, hogy mától önálló lesz, majd félóra múlva zsebpénzt kér tőlük.

Európa jó esetben nem buta talán csak naiv. Mondjuk Kanada meg túl patetikus és emiatt kissé illuzórikus: szép, nagyívű, de a valóság és a vázolt vízió azért nem áll teljesen össze:

merthogy egy középhatalmi koalíció pont addig létezik, amíg nem kell a számlát valakinek kifizetnie.

Spoiler 4b: 

Üdv a realitásokban Mr. Carney

Érték vagy érdek 

Ukrajna miatt Európa jelenleg képtelen érdemben konfrontálódni Washingtonnal. Nem azért, mert nem látja a problémát, hanem mert fél hogy mi lesz ha egyszer csak tényleg egyedül marad.

És itt a kanadai realizmus már nem kritika hanem tükör ahol senki nem ígér védőhálót

csak érdekek mentén szerveződő együttélést.

És ez az a bénultság ami az igazi nagy európai „termék”. Nem a stratégiai autonómia, hanem a stratégiai tétovaság.

Persze mindez keveredik közben a szokásos uniós szuicid lábon lövésekkel: migráció – zöldítés – energia – háború –  agyonszabályozás és egyéb uniós önsorsrontó bénáskodások.

És miközben Európa még mindig azon vitázik, hogy „értékek mentén” vagy „érdekek mentén” kellene politizálni,

addig a világ többi része már simán eldöntötte a kérdést.

Ide kívánkozik zárójelben az Egyesült Államok és India friss megállapodása is – amelyben Új-Delhi látványosan távolodik az orosz energetikai és geopolitikai tengelytől – és ez viszont nem része az új világnézeti fordulatnak.

Ez egy ár- és hozzáférési döntés.

India nem lett hirtelen másmilyen. Csak kiszámolta, hol jobb most lenni. A geopolitikában ma nem elköteleződés van, hanem árlista.

Spoiler 5:

 Jelentem India elolvasta.

Ez a lépés pedig tankönyvi példája annak, amiről Davosban beszéltek – és annak is, amit Európa nem akar elfogadni:

Vigyázat! A világ nem vár konszenzusra.

 

Grönland: a pofon, amihez még tapsot is kérnek

És akkor jöhet még majd Grönland is. Grönland nem csak egy földrajzi pont. Grönland egy üzenet, ami szerint a nyers erőpolitika visszatért, és nem szégyenlős.

Trump bedobta Grönland megszerzését, mindenki azt hitte viccel, majd vámokkal fenyegetett, sőt katonai lépéseket lengetett be. Már senki nem hiszi azt, hogy viccel.

Trump átlépett egy újabb határt azzal, hogy kimond és relativizál eddig kínosan ki nem mondott erőfogalmakat. Nem burkoltan, hanem szinte nyíltan beszél arról, hogy egy terület státusza, egy ország önrendelkezése, egy határ sérthetetlensége nem abszolút érték, hanem feltételes mód.

Egyébként lehet, hogy Trump ezzel nem is gondolja azt, hogy szuverenitást sért. Ő Csak üzletileg közlekedik, és beáraz, majd megkérdezi: How much?

Jelzem, ezt azért ne tekintsük nagy újdonságnak maximum a kommunikáció változik, hiszen a nagyhatalmak mindig is így gondolkodtak csak korábban még beszéltek szuverenitásról, sőt némi tiszteletet is mutattak mások felé, de a háttérben vélhetően ugyanúgy intézkedtek és játszottak mint Trump csak jobban adtak a PR-re.

Trump saját és országa érdekei mentén és azt jogalapként tekintve viszont dobja a képmutatást és törli a píszít.

Mondjuk, ezzel lássuk be a kommunikáció kissé olyan lett, mintha egy ingatlanügynök és egy hadügyminiszter közös TikTok-csatornát indított volna: „nem kell az egész lakás, csak a nappali meg a garázs, de az legyen az enyém” címmel.

Ezek után pedig az sem csoda, hogy a Wall Street Journal már a „birodalmak korszakának” visszatéréséről ír.

Eközben Európa? 

Európa szokás szerint elővette a jól ismert eszközt: a gondosan kalibrált mondatokat amivel újra semmit sem cselekszik, de azt viszont szépen kommunikálja,  árnyaltan fogalmaz, sehova nem köteleződik el, és eközben úgy tesz, mintha ez önmagában teljesítmény lenne.

Vagyis nincs sem igen, sem nem, nincs konfliktus és nincs döntés. Van viszont némi diplomáciai zaj, persze eredmény nélkül.

Olyan ez, mint amikor ég a ház és Európa közli, hogy aggodalommal, de szorosan figyeli a lángok alakulását és egyben kiad egy irányelvet a lángok színének és hőfokának valamint a koromkibocsátásnak való megfelelésről.

Spoiler 6:

 Drukkolunk Európának 

A dilettantizmus lényege: rendeleti versenyképesség

Európa szépen megépítette a saját zsákutcáját:

– drága energia, emellett az atomenergia lebontása

– ipari leépülés és kitettség egyben csökkenő versenyképesség

– függőség fosszilisben és erős technológiai lemaradás

– önkorlátozás és túlszabályozás

– zöldítéshez ragaszkodás és hatalmas pénzügyi háború támogatás

–  és a hit, hogy a jó szándék és a barátságos hozzáállás versenyelőnyt jelent.

A pénzpiac is pontosan érzi ezt. Az elmúlt hetek durva mozgásai elsőre ellentmondásosnak tűnhetnek, de valójában pontosan illeszkednek a képbe.

A tőke nem menekül. Áttelepül.  Nem bunkerbe, hanem oda ahol potenciált gondol. AI-ba, technológiába, adatba, infrastruktúrába.

És kiváltképpen oda, ahol a következő hatalmi ciklust gondolja kiépülni. 

A pénz mindig előbb tudja, hol lesz az erő mint a politika.

Európa meg még mindig a jelentéseit írkálja.

Amerika aktívkodik, lép és dönt, kilép nemzetközi megállapodásokból  eltér minden megszokottól, dobja a kereteket, távolodik mindentől is és újraírja a szabályokat saját érdekei mentén

Európa értékel, sajnálkozik, csalódottságát fejezi ki, diplomatáskodik  és max annyit reagál, hogy „regrettable”, azaz jelzi, hogy minden, ami jön az sajnálatos fejlemény, aggódunk, de persze nem változtat semmin.

A szép ebben, hogy közben meg még el is bábozza a szabályalapú rend utolsó őrét, és a székeket rendezgeti, miközben a főszereplő már régen elhagyta a színpadot, skippelte az összes fontos témát és integet a karzatról.

Spoiler 7:

…és a világ meg megy tovább… 

Mi is akkor az üzenet Európának?

Röviden: a jó szándék nem elégséges stratégia, a “píszí” meg nem hatékony eszköz, hosszabban meg annyi hogy nagy baj lesz, ha nem változik az európai gazdaságpolitika és stratégia és még nagyobb baj lehet, ha a politikai döntéshozók nem hallgatnak az egyébként nagyon józan átlagemberekre, akiknek a véleménye nagyon más, mint a politikai mainstream fősodra.

Mert jelentem: 

a politika újra és újra elköveti ugyanazt a hibát: elhiszi, hogy a saját nagy mondatai irányítják a világot.

Nem irányítják.

Az emberek túlnyomó többsége nem politikai beszédekben él, hanem számlákban, bevásárlásokban, iskolai csekkekben és hónap végékben. Nem érdekli őket a nagy geopolitikai színjáték, a felmagasztalt narratívák vagy az éppen aktuális ideológiai bullshitek.

Egyetlen dolog érdekli őket: mennyi marad a zsebükben, biztonságban van-e a családjuk, és érzik-e, hogy holnap nem lesz rosszabb, mint ma. A pénz, a biztonság és a jólét minden mást felülír. Lehet ezen megsértődni, lehet ezt erkölcsi magaslesről minősíteni, de ettől még ez a valóság.

A politika pedig rendre akkor bukik el, amikor ezt nem hajlandó észrevenni.

Záró Spoiler 8: 

a világ geopolitikát játszik, Amerika Rambót, Kína Nagyfal bővítést, Oroszország honfoglalást, Ázsia építkezést, Európa meg kockázatértékelést

Szerintem ne csodálkozzunk, ha esetleg nem ő nyer.

Emellett meg a világ nem akarja, és nem is fogja saját magát elmagyarázni Európának.

Csak dönt.

Ez az írás nem jóslat.

És nem vádirat.

Főleg pedig nem prófécia.

 

Ez az írás egyetlen reményre épül: hogy ne legyen igazam.

Mert ha nem lesz igazam, akkor minden rendben lesz.

“Ha viszont igen, akkor nem azért történt meg, mert nem láttuk előre, hanem mert láttuk, és mégsem mertünk időben szólni.”

 

A történelem nem végzet.

Viszont a hülyeség makacs.

Rendszerfüggetlen, időtálló, és ráadásul mindig talál magának erkölcsi magyarázatot.

Ahogy meg most állunk kezd ez ez a hülyeség egy önsorsrontó, egyre gyorsuló őrület spirálba csavarodni.

 

A válságok szép, megnyugtató rendje

Ha tankönyvet írnánk, a világ kerek, logikus és részben érthető lenne.
Minden mindenből következik.
Kivéve persze ha nem.
A válságok megrázzák a rendszert, majd új időszakokat, új fókuszokat hoznak létre.
Aztán nyugalom jön.
Utána eltelik jó esetben 7 jó esztendő és kezdődik újra a következő beszakadás.
Minden válság persze mindig más és más.

 

Válságlogika

Az 1929–33-as nagy válság volt az első teljesen jól dokumentált gazdasági összeomlás; utána mint kilábalás pedig az infrastruktúra és az ipari kapacitásépítés került előtérbe. A New Deal, a közmunkák, az utak, a villamosítás nemcsak gazdasági, hanem egyben egy lelki újraindítást is jelentettek.

A 2008-as válság után a technológia lett a megváltás. Olcsó pénz, digitalizáció, platformok, adatgazdaság. A FAANG-éra (Facebook [most Meta], Amazon, Apple, Netflix és Google) hosszú évekre elfedte a strukturális problémákat.

Aztán jött 2020 és az abból kibomló válságsorozat – pandémia, energiaválság, infláció, gazdasági beszakadás,  geopolitika – most a „hard economy” került előtérbe: energia, védelem, ellátási láncok, AI, iparpolitika.

 

Papíron ez logikus.

Szakmailag védhető.

Prezentációban kifejezetten szép.

És mégis: itt kezd el feszíteni valami ismerős, kellemetlen érzés.

A ‘29-33-as válság nem csak ipar újraindítással ért véget, hanem az ismert világ legnagyobb világégésével a II. világháborúval is.

Az iparosítás csak időt adott.

A valódi gazdasági felpörgés ott indult el, ahol szinte minden hitelből kezdett el épülni és a hitelek már nemcsak hidakra, utakra mentek, hanem gyárakra, kapacitás bővítésre, gépekre, eszközökre és a gyárak egy idő után már nem csak traktort gyártottak hanem fegyvereket.

 

Nem azért mert bárki rosszat akart volna másnak.
Nem azért mert gonoszak az emberek.
Nem azért, mert mindenki háborút akart.
Hanem mert kellett a fejlesztés, kellett a beruházás, kellett a válság utáni kilábalás és az iparba lehetett leggyorsabban elindulni, ott volt kereslet, ott volt állami pénz, és ott nem kellett magyarázni a megtérülést.
A gazdaságot nem a háború mentette meg. De átvette felette az irányítást.

 

Mi is volt a ’30-as években?

• gazdasági beszakadás,
• hitelből élénkítés,
• ipari kapacitásfelesleg,
• fegyvergyártás mint növekedési motor,
• Németország az élen,
• világ újrafelosztási törekvések,
• ehhez egy ideológia átalakulás majd értéktorzulás,
• végül a fegyverek „felhasználása”.

 

És minek néz ki a helyzet most a 2020-as években?

• gazdasági beszakadás,
• hitelből élénkítés, helyreállítási törekvések
• az autóipar strukturális válsága,
• védelmi ipar mint új húzóágazat,
• Németország újra az élen,
• identitásválság, migrációs feszültségek,
• világ újrafelosztási törekvések,
• szélsőségek erősödése.

Nincs senkinek ettől déja vu érzése?

Reméljük persze, hogy ez nem azt kell, hogy jelentse, hogy háború lesz – és úgy gondolom senki sem szeretné ennek még csak az árnyékát sem-, de azt azért kijelenthetjük, hogy a minta veszélyesen ismerős és ez egy olyan párhuzam, amitől kényelmetlen még a csend is.

És ide kell, még jöjjön egy további érzés, amit talán úgy lehet definiálni, hogy:

 

Trump mint az új világrend újrarajzolója.

Donald J. Trump politikájának szerintem talán az egyik legnagyobb félreértése, hogy sokan stíluskérdésnek tekintik.

Pedig ez világrendi kérdés.

Trump nem megjavítani akarja a meglévő rendszert, hanem lezárni.

Nem tárgyalni akar és beszélgetni, hanem eldönteni és megcsinálni. 

Azt üzeni:

nincs univerzális szabályrendszer,
nincs mindenkire érvényes norma,
csak érdek van, erő és alku.

Ez pedig nem káosz és nem logikátlan bal vagy jobb lábbal való reggeli felkelés.
Ez újrarajzolás. Újrafelosztás. Országok, határok, nyersanyagok, energia és persze a világra való rátekintés.

 

És miközben az Egyesült Államok cselekszik,
Kína építkezik,
Oroszország pozíciót tart,
India kivár és nő,
Európa pedig?… hát Európa magyaráz.

 

Európa önsorsrontása – belül és kívül

 

Európa ma nem vezet.
Európa narratívát gyárt.
Európa magyaráz. Simán és állandóan mindig mindent elmagyaráz.
Észt oszt.
Megfellebbezhetetlenül ítélkezik.
A végtelenségig és szuicid módon „píszískedik” (ha van ilyen szó egyáltalán), és kb fogalma sincs a való világról.

A való világ meg ezt olyan szinten fogja kihasználni hogy mire Európa rájön, hogy mit rontott és hol, addigra már számára réges-régen és visszavonhatatlanul késő lesz.

 

Tételesen?

Energiában lábon lőtte magát.
Iparban túlregulálta magát.
Biztonságpolitikában egyszerre fél és hősködik.
Demográfiában elbizonytalanodott.

És van még egy, gyakran szégyenlősen és persze újfent píszíben elhallgatott tényező:

a belső stabilitás kérdése.

Egy válságos korszakban nem erkölcsi viták döntik el az államok sorsát, hanem az, hogy képesek-e megőrizni a társadalmi működőképességet.

A migráció teljesen más civilizációs logikájának magára húzásával az Európai Unió aláírta saját gazdasági, kulturális és vallási leépülésének dokumentumát és saját múltját számolta/számolja fel.

A kontrollálatlan migráció – vegyük tudomásul – nem ideológiai probléma, hanem kormányzási kockázat.

Egy megosztott, félelemmel teli társadalom pedig nem lesz racionális.

És a történelemben a nem racionális társadalmak rossz döntéseket hoznak.

 

A kimaradás mint stratégia

Ebben a mai világhelyzetben érdemes egy kissé hazai perspektívában is ránézni fenti gondolatokra és bár lehet, hogy van akiben ez politikai kérdéseket generál, de a jelen írás keretei között ez pusztán egy pragmatikus, hideg és logikus felvetés és manapság különösen igaz.

Egy mindenkivel korrekt, pragmatikus kapcsolat különösen a három nagyhatalommal az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal nem erkölcsi kérdés, hanem túlélési stratégia.

A 21. században a kis- és közepes országok számára nincs olyan, hogy csak egyfelé kötelezi el magát, mert a kizárólagosság a legnagyobb és legrövidlátóbb luxus és ezt egy kis, erőforrásban rettenetesen kitett ország egyszerűen nem engedhet meg magának.

A kimaradás, az önálló gondolkodás, a szuverenitásra való törekvés nem árulás.

Hanem esély arra, hogy ne mások döntsenek a sorsunkról.

 

A végső irónia: a nyertesek nem itt ülnek majd

Ha ebből baj lesz – bár reméljük nem lesz – annak a végső nyertesei egész biztosan nem Európában lesznek (kivéve persze a mindig minden körülmények között nyertes globális vagyonkezelők: akiknek kizárólag a tőke mozgása, nem pedig a társadalmi stabilitás a fő szempont, akiknek a válság nem probléma hanem üzleti modell és igazából lássuk be, hogy igazából ők profitálnak mindig a tőke átrendeződéséből, az állampapírokból, a tőzsdei hullámzásokból, a válságkezelő csomagokból, a privatizációkból és akár a háborúkból), hiszen emlékezzünk azért vissza arra, hogy a világháború után annak nyertesei sem Európában ültek.

Egy mai világ újrafelosztási asztalnál is vélhetően:

• az Egyesült Államok,
• Kína,
• Oroszország,
• India,
• és a Távol-Kelet néhány fegyelmezett, stratégiai államai fognak helyet foglalni.

Európa pedig ott áll majd,
erkölcsileg felháborodva,
gazdaságilag meggyengülve,
stratégiailag irrelevánsan
és megmagyarázza,
miért nem így tervezte,
és hogy milyen igazságtalanság érte őket.

 

Miért is született ez az írás?

Ez az anyag nem azért íródott, hogy így legyen, és nem azért mert igazam akar lenni.

Hanem azért, mert túl sok minden mutat egyezést, vagy hasonlóságot történelmi konteksztusban ugyanabba az irányba mutatva.

Részemről görcsösen szeretném, hogy ez az egész levezetés csak egy sci-fi firkálás legyen, és 5-10 múlva odébb lökhessük, mint barokkos túlzás.

 

Ez az írás nem fekete-fehér pesszimizmus.

Ez realizmus a józan emberekben.

Mert a történelem nem azért ismétli önmagát, mert muszáj neki.

Hanem mert mi újra és újra megadjuk rá az engedélyt.

Ugye most nem fogjuk?

All-in vagy csak majdnem all-in

 

Az emberiség egyik legnagyobb önáltatása, hogy elhiszi: mindent lehet és azt is egyszerre.
Ha meg még forrást is adunk mindenhez akkor ezzel automatikusan együtt jár a növekedés is: energia, technológia, egészség, lakhatás, oktatás, turizmus, kkv és minden is mehet együtt, egyszerre.

Ne már!

Legyünk már reálisak: miből is?
A gazdaság nem egy svédasztal, talán még egy sima menza sem.

Pakold csak meg púposra a tányérod és nézd meg ahogy lepotyog róla egy csomó rész és a végén még a hasad is meg fog fájdulni.

Hogy ez mit is jelent a világgazdaság nyelvén:
“A siker kulcsa nem az, hogy mennyit költünk, hanem azt hogy mire.”

Ez a prioritási koncentráció lényege!

 

A „nem mindenbe” gazdasága

 

Mindig meglepődöm azon, hogy a válságok utáni világban az országok mennyire el tudnak csodálkozni a valóságon.

Mintha csak akkor ébrednének rá arra, hogy az idő nem végtelen, a forrás nem kiapadhatatlan, a kockázat pedig alap és nem opció.

Aki egy válság után mindenbe is bele akar vágni, az a 2000-es évek logikájában él – amikor olcsó hitelek, végtelen pénz, és politikai türelmi idő is volt.

Na ez az ami felejtős.

Ma más korszak van és a rossz hírem az, hogy a mostani válságok után még nagyon másabb korszak jön

A „nem mindenbe” korszaka.

“Ahol nem az a lényeg, hogy mennyi mindent próbáljunk meg, hanem az, hogy mennyire találjuk el azt, hogy mit nem kellene.”

 

A prioritási koncentráció alapja

Ha egy ország mindig mindenbe azaz minden területre, minden szektorba, minden célra pénzt akar tenni akkor teljesen kizárt, hogy ennyi mindenre elegendő forrást tud biztosítani.

Fura dolog az államkassza de pont olyan mint a család otthoni kasszája. Annyit lehet kivenni belőle amennyit beleteszel, a kerete véges és olyan hogy mindig mindenre jusson olyan biztosan nincs.

Emiatt igenis döntést kell hozni. Olyan döntést amely kimondja, hogy mire juthat, mire jusson és mi az ami nem fér bele, vagy ami most nem fér bele.

Egy ország gazdasági sikere 80%-ban azon múlik, hogy képes-e ilyen döntést hozni, képes e így priorizálni egyben pedig, hogy el tudja e találni a jó irányokat és hogy 20-30-40 terület helyett mer-e, képes-e 4-5-6 fókuszterületet kiválasztani és kizárólag azokra fókuszálni.

A gazdaságok története viszonylag egyértelmű:

– azok a nemzetek nőnek tartósan, amelyek a válság alatt és a válság után nem öntik ész nélkül a pénzt mindenbe,

– hanem ki merik jelölni a strukturális húzóágazataikat,

– és azok mögé építenek egységes politikát, infrastruktúrát és pénzügyi támogatást.

 

All-in, de csak ott, ahol számít

 

A „mindent egyszerre” logikája a pókerasztalnál sem működik.

Aki minden körben all-in-t mond, az egy ideig érdekes, aztán meg elfogy a zsetonja és egy profi nem minden leosztásra megy rá – csak azokra, ahol van esélye.

A gazdaságban dettó ugyanez van: olyan nincs hogy az összes iparág egyformán fontos és egyszerre „nemzeti ügy” mert ha mindegyik az akkor a végén semmi sem lesz igazán stratégiai terület.

Ezért is kell inkább szűkíteni, ésszerű döntések mellett priorizálni és csak értelmes okkal bővíteni a kört.

“Nem több terület kell, hanem jövőképesebb, nem több támogatás kell, hanem pontosabb iránykijelölés és nem mindenbe pénzöntés hanem célzott forrásallokáció.”

 

A 21. század négy reális fókusza

 

Ha őszinték akarunk lenni mint ahogy sokszor nem vagyunk azok, akkor Magyarország és Európa előtt most is ott a kérdés:

– mibe érdemes „all-in” menni és van e olyan lap amire érdemes feltenni az összes zsetont?

Szerintem van. Négy biztosan van:

 

1. Energiafüggetlenség 

Vegyük tudomásul: az energia nem zöldideológiai, hanem effektív nemzetbiztonsági, emellett szuverenitási, egyben pedig a legfontosabb hatékonysági kérdés.

Az energia az a tengely, ami minden más költséget meghatároz.

Aki kiszolgáltatott az energiában, az kiszolgáltatott minden másban is.

A beruházások 80%-a itt térül meg:

– csökken az importkitettség,

– nő a termelékenység,

– kiszámíthatóbbak lesznek az inputköltségek.

“Egy ország annyira tud szabad és annyira tud szuverén lenni, amennyire független tud lenni az energiában.”

Az állam feladata a szabályozás, az infrastruktúra és a kezdeti finanszírozás kell legyen, a magántőke szerepe pedig az energiahatékonyság, a tárolás, a decentralizált termelés és a működtetés.

 

2. Technológiai áttörés, AI és digitalizáció

a., A technológiai fejlődés a legfontosabb gazdasági motor; egy igazi multiplikátor ami:

– termelékenységet növel,

– munkaerőhiányt enyhít,

– költségszintet tartósan lejjebb visz.

b., A mesterséges intelligencia egy végtelen és jelenleg még beláthatatlan lehetőség ami:

– kibővíti az emberi kreativitást

– forradalmasítja a döntéshozatalt

– felgyorsítja a fejlődést

c., Az igazi okos automatizáció és a digitalizáció pedig már nemcsak a jövő, hanem a jelen is azzal hogy:

– hatékonyabbá és rugalmasabbá tesz

– segíti az adatalapú döntéshozatalt

– új üzleti modelleket támogat

 

Nos amelyik ország ezekből kimarad, az a múltban ragad.

“A kérdés pedig nem az, lesz-e AI a gazdaságban, hanem az, hogy melyik ország AI-ja eteti majd a másikat.”

Az állam ezeknél az oktatás, adókedvezmény és infrastruktúra hármasát viszi, a magántőke szerepe pedig a robotizált folyamatok bevezetése, az AI-eszközök egyre szélesebb használata és az adatintelligencia megértése és adaptálása.

 

3. Ellátási láncok újratervezése

A geopolitika újrarajzolta a világ gazdasági térképét. És pont.

A nagy kérdés pedig csak annyi, hogy mi is rajta leszünk-e azon a térképen.

Közép-Európának most talán még lehet nyerő pozíciója, de csak addig, amíg egyszerre van infrastruktúrája, munkaereje és működési gazdasági környezete mellette pedig különösen értelmezhető energiaháttere.

Ha ez a három nem áll össze, akkor nem ipari bázis leszünk, hanem ipari átjáróház. Ami persze nem biztos, hogy teljesen negatív szerep viszont egy ország szuverén létéhez ez édeskevés és a világpiac állandó volatilis kitettsége folyamatos veszélyeket hordoz magában.

“A cél: beszállítóból értéklánci szereplővé válni.”

 

4. Humán erőforrás

A legszűkebb erőforrás mostanra egyébént már régen nem a pénz, vagy nem csak a pénz hanem sokkal inkább az ember, mert a technológia soha nem fogja tudni pótolni a gondolkodást és a kreativitást viszont felerősíti azt, aki mögötte van.

Fontos persze a legmodernebb technika de legalább ilyen fontos az emberi értékek fejlesztése. Ez az a bizonyos “soft power” befektetés, ami a legnagyobb multiplikátort hozza.

“ Ebben a dimenzióban a befektetés eredményét nem forintban, hanem az ország és vállalatok agyi versenyképességi pozíciójában mérik.”

Az állam szerepe itt kiemelt az oktatási struktúrán, a központi programokon és a kutatás-fejlesztési támogatások ösztönzésén keresztül, a magántőke pedig a  vállalati képzések, az upskilling, a duális rendszerek, valamint az innovatív munkakörnyezetek kialakításában tud villantani a tehetségek megtartása érdekében.

Az igazi versenyelőnyt tehát a tudás és a folyamatos fejlődés biztosítja, ezért elengedhetetlen a lifelong learning szemlélet terjesztése és támogatása mind állami mind a piac szintjén.

 

Az állam és a piac új egyensúlya

 

Egy válság utáni korszakban az állam és a piac kapcsolata nem hierarchikus, hanem komplementer kell legyen azzal a kitétellel, hogy az állam bármilyen piaci zavar észlelése esetén igenis azonnal és határozottan nyúljon bele a folyamatokba.

Az állam alapból:

“irányt mutat, forrást ad és kockázatot csillapít”,

A piac pedig:

“reagál, végrehajt, befektet és működtet”

 

A sikeres modell tehát:

– az állam belöki a folyamatot,

– a magántőke átveszi és kiterjeszti,

– a kettő együtt pedig fenntartható növekedést épít.

 

“De egyszer és mindenkorra vegyük végre tudomásul, hogy nem az az állam dolga, hogy „mindig, mindenkinek és mindenre pénzt adjon ” hanem alapfeladata a célterületek kijelölése, a szabályok  meghatározása, a koordináció és kontrolling, a kiszámíthatóság és a stabilitás valamint különösképpen a források szelektív és 

legfőképpen prioritási koncentráció 

alapon való biztosítása, 

miközben a magántőke felel a hatékonyságért, a befektetésekért és fejlesztésekért, az innovációért, továbbá a működtetéséért és a források hatékony felhasználásáért.

 

A cél tehát nem az, hogy állami pénzből nőjön a gazdaság minden egyes apró szeglete is, hanem az hogy az működjön ami a legtöbb hasznot hozza a nemzetgazdaság szempontjából és hogy az állam egyfajta katalizátorként piaci folyamatokat indítson el.

 

All-in, de ésszel

 

Ha némi humorral akarunk fordulni a valóság felé akkor jusson eszünkbe az általam csak Big Mac paradoxonnak ( BMP ) hívott gondolatom, amely szerint az emberek egy része azzal nyugtatja magát, hogy a Big Mac menü nem is hízlal akkor annyira ha gluténmentes a buci, laktózmentes benne a majonéz és zéró kólát iszom hozzá.

Nos ez lehet, hogy akár elméletben így is van, de azért ne gondoljuk már azt, hogy bárki ettől még vékonyabb, szebb vagy egészségesebb lesz.

De hogy mi is a BMP-ben a gazdaságra és a prioritásra lefordítható analógia?

Hát egyrészt annyi, hogy:

“ha sok mindent egybe olvasztunk az nem feltétlenül jelent majd egy hasznos egészet”

másrészt:

“mert növekedés nem attól lesz, hogy sokat költünk, hanem attól, hogy jól választunk.”

 

És akkor vonjuk le együtt a következtetést: 

 

A következő évtized nem a kiterjesztésről fog szólni, hanem a sűrítésről. 

Aki most képes lesz fókuszálni, az nőni fog.

A végére pedig játsszunk egy kicsit a szavakkal ami talán nem is csak egy játék hanem lehet akár a gazdasági jövő alapdilemmája.

“néha az igazi „all-in” nem az hogy mindenbe beszállunk – hanem az, hogy végre eldöntjük, mi az, amibe nem”

A Jóisten mindig ciklusokban mér

 

Régen a válságok még úriemberek voltak. Egyenesek voltak és volt bennük logika, ritmus és törvényszerűség. Elkerülhetetlenek voltak, de valahol kiszámíthatók is: mindig valamire reagáltak, és mindig valamit büntettek.

A túlzott vakhitet.

A mohóságot.

Az önáltatást.

A butaságot.

Az önhittséget.

A ciklusoknak mindig megvolt a rendjük, az ütemük, sőt valahol még a forgatókönyvük is. Kicsit olyanok voltak, mint a filmek: volt főszereplő, mellékszál, csattanó, katarzis, és ha pisztoly volt az asztalon, az biztos, hogy előbb-utóbb el is sült.

Meg lehetett érteni, mi történt, sőt tanulni is lehetett belőle. A válságoknak régen volt eleje, közepe, vége. Nagyjából hétévente jött a bezuhanás, ami legfeljebb hét évig tartott, és utána jött hét csodaév.

Régen a válságok nem egyszerre, nem mindenhol a világban, és nem mindenkit egyformán csaptak agyon. Volt idő regenerálódni – térben és időben eltérően talpra lehetett állni. A válságok régen is kemények voltak, de volt bennük logika és adtak időt, hogy újra lehessen tervezni.

Most viszont minden egyszerre történik.

 

A 2020-as évek válsága már nem egy film, hanem egy sorozat. Covid, háború, energiaár-robbanás, infláció, és az ezekből sarjadó globális reálgazdasági válság. Öt hullám, egymásból nőve, egymásra torlódva. Ötödik évad, nulla happy end.

Utálom – utáljuk –, de ez van.

És ha mindez nem lenne elég, mindegyik válság a másikra épült: nem új fejezetet nyitott, hanem az előző mondat végére tett egy pontosvesszőt.

A Jóisten mindig tanít valamit

 

A válság mindig büntet, de ritkán igazságosan. Mert a válság nem igazságos bíró, hanem vak ítéletvégrehajtó. És amikor lecsap, nemcsak a hibásakat viszi el, hanem az ártatlanokat is: a lakosságot, a kicsiket, a mikrovállalkozásokat, a dolgozó embereket, akik nem spekuláltak, nem túlvállalták magukat, csak épp rosszkor voltak rossz helyen, vagy egyszerűen csak ott álltak, ahol a hullám visszacsapott.

A gazdasági logika hideg, és a hidegben mindig a kicsik fáznak meg először. A rendszer sosem kérdezi, ki hibázott, csak azt, ki maradt állva. Tudjuk persze, hogy a válságok nem véletlenül jöttek: jöttek, mert jönniük kellett. Úgy működtek, mint egyfajta gazdasági gravitáció, ami túl magasra szállt, annak le kellett jönnie.

Persze, ki mondta, hogy az Élet igazságos. De azért lehetne már legalább egy kicsit kedvesebb.

A klasszikus válság még választott témát

 

• A ’70-es években: olajválság – az energia lett a szűk keresztmetszet.
• A ’80-as években: kamatválság – a hitel ára lett a hiba forrása.
• A 2008-as lufi pedig a modern tündérmese: amikor az érték papíron nagyobb lett, mint a valóság.

Korábban minden válságnak volt fókusza, volt helyszíne és időzítése. Kontinensenként eltérő módon, különböző kezdéssel és ütemben gyűrték le a gazdaságokat. Most viszont minden egyszerre történik. A baj nem egy ponton tör ki, hanem mindenhol.

Olyan válság sosem volt még, mint a Covid, amikor egy nap alatt az egész világ totálisan megbénult. Ez már nem egy slow motion film, hanem mintha az egész világrend hirtelen gyorsított felvételre váltott volna. Ez már nem hullám, hanem cunamik láncreakciója. És ami még veszélyesebb: nincs ideje lecsengeni, mielőtt a következő elindul.

Régen a gazdasági lejtő után jött a kanyar, majd az emelkedő. Volt levegővétel, volt idő alkalmazkodni – sőt, néha lehetett még kanyarban is előzni. Most az újabb lejtő már az előző közepén újraindul.

A régi ciklus zár, az új torlódik

 

A világ rendszere túl gyorsan reagál, és túl lassan gyógyul. Az emberek pedig nehezen tanulnak, viszont roppant gyorsan felejtenek. Aki pedig kicsi, annak ma már nincs ideje hibázni, pedig nem is ő tette tönkre a partit.

És persze tudjuk, hogy minden ivászat másnaposan végződik, minden buli után jön a mosogatás, azaz minden party után a kijózanodás. Csak kezd sok lenni a jóból.

Covid – két év.

Háború – három év.

Energiaár-robbanás – fél év.

Infláció – három év.

Kamatok az egekben – három év.

Bizalomválság és világrend-megrendülés – X év.

A gazdaság alapvalutája nem a dollár, hanem a bizalom.
És ha az elfogy, semmilyen alapkamat nem segít.

Ha nincs bizalom, nincs biztos pont; csak félelem, hibáskeresés, düh és lázadás. Korábban tudtuk, mit kell javítani. Most legfeljebb azt tudjuk, hol fáj kevésbé.

Régen a válság tanított. Ma legfeljebb vizsgáztat, és karót ad, előzetes házi és tananyag nélkül.

A Jóisten most jazz-t játszik

 

A Jóisten most jazz-t játszik, nem kottát. Van ritmus, van lüktetés, csak épp senki sem ismeri a következő ütemet. A régi dalokban, az ABBA-dalokban még volt dallam. Tudtuk a szöveget, tudtuk, mikor jön a refrén, tudtuk, hogy biztosan ott lesz a gitárszóló.

Ma csak improvizálunk. A vállalkozó nem tud ma fixen számolni, nem képes biztosra menni – maximum improvizálni. Válságban persze nem a trendet kell kergetni, hanem a ritmust megérezni. És ha megérzi az ember, akkor azonnal lépni kell.

A siker ma nem stratégia, hanem reflex. És bár ez talán nem tragédia, sőt: lehet, hogy ez a túlélés új műfaja, de szeretni azért nem nagyon lehet.

 

5 tanács, hogy ciklus-kompatibilis maradj

 

És ha már ez az ötös szám ennyiszer visszaköszön – öt év, öt válság, öt lecke –, akkor legyen itt öt túlélési szabály, hogy a céged ciklus-kompatibilis maradhasson:

1️⃣ Ne menj szembe a hullámmal – ülj fel a hátára.

Lehetsz persze hős és szembeúszhatsz az árral,

de ez inkább csak a moziban működik.

Legyél inkább taktikus túlélő.

2️⃣ Figyeld a számokat, nézd a trendeket, pásztázd a környezetet.

A kamatpálya, az infláció, a beruházások, a munkaerőpiac, a GDP – nem csak unalmas gazdasági hírek, hanem barométerek. Ha figyeled ezeket, nem meglepődsz, hanem felkészülsz. Állj át ciklusfigyelő szurikáta-üzemmódba, és olvasd a jeleket.

3️⃣ Őrizd a tőkéd, és maradj likvid.

A cash nem romantikus szó, de az egyetlen, amit válságciklusban mindenki ért, és mindent is visz.

4️⃣ Diverzifikálj: gyorsan, szakszerűen, érzelemmentesen, de emberi módon.

Üzleti modellben, termék-szortimentben, bevételi lábakban, piacokban, portfólióban, partnerségekben. Egy lábon is lehet stabilan állni, de csak amíg meg nem mozdul a föld.

5️⃣ Tanulj gyorsan, mozogj rugalmasan, reagálj azonnal.

A válságok és a pofonok ciklikusan érkeznek, és ne merevedj le, mint őzike a fényszóróban: ugorj, amerre menekülést sejtesz.

 

A matek most kezdődik

 

Aki ma vállalkozik, annak nem elég számolni. Érteni és persze érezni is kell a számok mögötti történetet.

A matek már régen nem papír és ceruza kérdése: a pénzügy ma pszichológia, a gazdaság ma hálózat, a stratégia pedig már nem terv, hanem mozgás – mondhatni: egy gördülő tervezés.

Mert amikor véget ér a romantika, ott kezdődik a matek.

És bár most a matek minden eddiginél bonyolultabb – nyugodjunk meg és bízzunk:

A Jóisten mindig X-et játszik.

Kábelkorbács-krízis, korom-hiány: olyan kifejezések, amelyekről az átlagember azt sem tudta eddig, hogy léteznek. A koromra legtöbben a jól odakozmált ételek vagy a tűzvészek felettébb kellemetlen maradványaként asszociálunk, és legkevésbé sem szoktuk hiányolni. A korbácsot inkább látjuk magunk előtt a kegyetlen rabszolgatartó telepesek kínzószerszámaként, mint az autónk alkatrészeként. Most akkor mit izgulnak ezen az állandósult borúlátást tanúsító gazdasági elemzők? Egyszerű kérdésekre egyszerű válaszok – lentebb, tőlem!

Jó olvasást! Krisán László

Összetett dolog az ipar és a kereskedelem, többek között erről szól ez az egész blogsorozat, amely a gazdasági összefüggéseket, az ellátási láncok kapcsolatait, a globális kereskedelem előnyeit és persze gyenge pontjait is igyekszik megvilágítani.

Helyzet van

Nem is akármilyen. Az Európa keleti szárnyát érintő súlyos fegyveres konfliktus rendkívüli körülményeket teremt az energiaellátásban, a mezőgazdasági termelésben, és nem utolsó sorban az autóipari gyártásban is, mivel súlyos nyersanyag-hiány lépett fel. Nem kellett sok idő, és olyan szlengek tódulnak az eseményeket figyelemmel kísérő nagyközönség elé, mint a kábelkorbács, amiről gyorsan kiderült az is, hogy hiánycikk lett.

Na de akkor mi is az a fránya kábelkorbács? Nem más, mint az autógyártás alapvető alkotóelemének számító kábelköteg, ami nélkül biztos, hogy nem gördül le a gyártósorról a csillogó, ropogósan új, szalonképes gépkocsi. Hol gyártják (vagy inkább múlt időben: gyártották)? Ukrajnában, amely ország ezen árucikk kiemelt fontosságú exportőre, kiszolgálva az európai autógyárakat, de ahol épp rommá lőtték a gyárakat, és/vagy katonává tették a munkásokat.

Ez pedig baj, ami – mint tudjuk – nem jár egyedül.

Merthogy a fenti krízis mellett a koromtermelés is jelentősen akadozik, hol máshol, mint Oroszországban; itt állítják elő ugyanis a korom jelentős részét, ami pedig alapanyaga a szintén az autógyártáshoz köthető gumiabroncsoknak.

A probléma súlyával a fogyasztó akkor szembesül, amikor hallja a híreket. Néhány héttel ezelőtt olvashattuk, hogy a Renault felfüggesztette a gyártást logisztikai problémákra hivatkozva, a napokban pedig leállt a Volkswagen-gyár Pozsonyban.

Újabb inflációs hullám

A helyzet tehát az, hogy a kereslet-kínálat megborulása nagyon meg fogja ütni az árakat, és ezt a végső felhasználók fogják megfizetni, drágább autók formájában, ami sajnálatos módon tovább fogja erősíteni a már így is felfelé mutató inflációs nyomásokat – nem csak nálunk, de egész Európában is, ha nem globálisan.

Van itt még egy rossz hír, mégpedig az, hogy ez a spirál nem fog beragadni az autóiparnál. Vannak jelek arra, hogy „felkészül” az összes olyan ágazat, ahol chipeket használnak, ugyanis az ezek előállításához szükséges palládium és neon szintén orosz és ukrán területről származik. A chip-hiány tehát rövid időn belül másodszor fog lesújtani az ún. fejlett világra, ami bizonyára nem lesz következmények nélküli…

Új piaci partnerek kerülnek a képbe

Amire úgy vélem, hogy e körben mindenképpen számíthatunk, az az észak-afrikai és közép-amerikai új beszállítók felkutatása és bekapcsolása a termelésbe – ez már önmagában a diverzifikációt fogja szolgálni; emellett tovább fog erősödni az önellátásra való törekvés. Mindenesetre a történések ismét bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a túlzott globalizáció minden szereplőre nézve komoly veszélyeket hordoz, és akár csak egyetlen ország megbénulása/megbénítása leállíthat számos más országot is. Mi ez, ha nem függőség, kitettség, egymásrautaltság?

Bár nem saját írás, de van benne részem és büszkén vállalom.

Jó olvasást! Krisán László

(forrás: magyarnemzet.hu

szerző: Nagy Kristóf)

– Lezárul a gazdaságvédelmi akcióterv, a járvány elleni védekezés szakaszából átléptünk a gazdaság újraindításának időszakába. Ehhez új pénzügyi programokra van szükség, tovább támogatva a vállalkozásokat.

A Széchenyi-kártya program új, újraindítási, Go! elnevezésű konstrukcióival továbbra is kedvező, fix 0-0,5 százalékos kamatozású, államilag támogatott kölcsönhöz juthatnak a kkv-k

– hangsúlyozta lapunk megkeresésére Krisán László. A KAVOSZ Zrt. ­vezérigazgatója kiemelte:

júliustól az újraindítási hitelprogramok váltják a cégek likviditásának megőrzését támogató kríziskonstrukciókat a Széchenyi-kártya programban.

Krisán László ezt annak kapcsán részletezte lapunknak, hogy Orbán Viktor a Világgazdaság tegnapi konferenciáján bejelentette: a költségvetésnek ellensúlyoznia kell a Magyar Nemzeti Bank NHP Hajrá! programjának kivezetését.

Ehhez az állam kedvező, legfeljebb fél százalék kamatozású hitelkonstruk­ciókat biztosít, amelyek a mikro-, kis- és középvállalkozások újraindítását segítik – jelentette be Orbán Viktor.

A miniszterelnök kiemelte, hogy erre a célra a KAVOSZ Zrt. Széchenyi Kártya Programja a legrugalmasabb eszköz.

Krisán László a részletekről elmondta: a krízistermékek helyett július 1-jétől négy új konstrukciót vehetnek igénybe a vállalkozások, szeptembertől pedig újabb kétféle termékkel bővül a Széchenyi-kártya program.

Júliustól elérhető a Széchenyi Folyószámlahitel Go!, amely kétéves, 0,1 százalékos fix kamatozású, legfeljebb százmillió forintos hitelkeretet tesz elérhetővé a gazdaság szereplőinek.

Szintén rendkívül kedvező kamatozású termékként igényelhető a következő hónaptól a Széchenyi Likviditási Hitel Go!, amely szabadon felhasználható forgóeszközhitel. A maximum hároméves futamidejű hitel kamata fix nettó 0,2 százalék.

Számos hitelcélra használható fel a magasabb összegű, legfeljebb egy mil­liárd forintig igényelhető Széchenyi Beruházási hitel Go! és az Agrár Széchenyi Beruházási Hitel Go!. Az újraindulást támogató, maximum tízéves futamidejű hitel kamata a futamidő végéig fix nettó 0,5 százalék. Felhasználható hitelkiváltásra és szinte minden beruházási típusú finanszírozásra.

A legnehezebb helyzetbe sodródott ágazatot segítő Széchenyi turisztikai kártya Go! maximum 250 millió forintos folyószámlahitel-keretet nyújt az érintett szereplőknek, a futamideje akár három év.

A konstrukció szinte teljes egészében ingyenes, vagyis a nettó kamat, illetve egyéb díjtételek mértéke nullaszázalékos, és csupán a nettó kezességi díjat kell a vállalkozásoknak megfizetniük.

– Szeptembertől pedig két új konstrukcióval bővül az Újraindítási program – jelentette be Krisán László. A többi hitelhez hasonlóan a Széchenyi Lízingkonstrukcióhoz is kiemelt állami támogatás jár, ezért a termék fix nettó 0,5 százalékos kamattal lesz elérhető.

A Széchenyi Önerő Kiegészítő Hitel célja pedig az, hogy a 2021–2027-es ­uniós programokhoz, pályázatokhoz szükséges önrész a vállalkozások rendelkezésére álljon.

Krisán László emlékeztetett, nincs olyan eszköz, amellyel önmagában kezelhető a válság. A krízisre a TTHPG, azaz a tőke, a támogatások, a hitelek, a pályázatok és a garanciák ötösének ötvözete adhat választ.

Júliustól igényelhetők a kedvezményes újraindulási kölcsönök