Ez az írás nem jóslat.
És nem vádirat.
Főleg pedig nem prófécia.
Ez az írás egyetlen reményre épül: hogy ne legyen igazam.
Mert ha nem lesz igazam, akkor minden rendben lesz.
“Ha viszont igen, akkor nem azért történt meg, mert nem láttuk előre, hanem mert láttuk, és mégsem mertünk időben szólni.”
A történelem nem végzet.
Viszont a hülyeség makacs.
Rendszerfüggetlen, időtálló, és ráadásul mindig talál magának erkölcsi magyarázatot.
Ahogy meg most állunk kezd ez ez a hülyeség egy önsorsrontó, egyre gyorsuló őrület spirálba csavarodni.
A válságok szép, megnyugtató rendje
Ha tankönyvet írnánk, a világ kerek, logikus és részben érthető lenne.
Minden mindenből következik.
Kivéve persze ha nem.
A válságok megrázzák a rendszert, majd új időszakokat, új fókuszokat hoznak létre.
Aztán nyugalom jön.
Utána eltelik jó esetben 7 jó esztendő és kezdődik újra a következő beszakadás.
Minden válság persze mindig más és más.
Válságlogika
Az 1929–33-as nagy válság volt az első teljesen jól dokumentált gazdasági összeomlás; utána mint kilábalás pedig az infrastruktúra és az ipari kapacitásépítés került előtérbe. A New Deal, a közmunkák, az utak, a villamosítás nemcsak gazdasági, hanem egyben egy lelki újraindítást is jelentettek.
A 2008-as válság után a technológia lett a megváltás. Olcsó pénz, digitalizáció, platformok, adatgazdaság. A FAANG-éra (Facebook [most Meta], Amazon, Apple, Netflix és Google) hosszú évekre elfedte a strukturális problémákat.
Aztán jött 2020 és az abból kibomló válságsorozat – pandémia, energiaválság, infláció, gazdasági beszakadás, geopolitika – most a „hard economy” került előtérbe: energia, védelem, ellátási láncok, AI, iparpolitika.
Papíron ez logikus.
Szakmailag védhető.
Prezentációban kifejezetten szép.
És mégis: itt kezd el feszíteni valami ismerős, kellemetlen érzés.
A ‘29-33-as válság nem csak ipar újraindítással ért véget, hanem az ismert világ legnagyobb világégésével a II. világháborúval is.
Az iparosítás csak időt adott.
A valódi gazdasági felpörgés ott indult el, ahol szinte minden hitelből kezdett el épülni és a hitelek már nemcsak hidakra, utakra mentek, hanem gyárakra, kapacitás bővítésre, gépekre, eszközökre és a gyárak egy idő után már nem csak traktort gyártottak hanem fegyvereket.
Nem azért mert bárki rosszat akart volna másnak.
Nem azért mert gonoszak az emberek.
Nem azért, mert mindenki háborút akart.
Hanem mert kellett a fejlesztés, kellett a beruházás, kellett a válság utáni kilábalás és az iparba lehetett leggyorsabban elindulni, ott volt kereslet, ott volt állami pénz, és ott nem kellett magyarázni a megtérülést.
A gazdaságot nem a háború mentette meg. De átvette felette az irányítást.
Mi is volt a ’30-as években?
- gazdasági beszakadás,
- hitelből élénkítés,
- ipari kapacitásfelesleg,
- fegyvergyártás mint növekedési motor,
- Németország az élen,
- világ újrafelosztási törekvések,
- ehhez egy ideológia átalakulás majd értéktorzulás,
- végül a fegyverek „felhasználása”.
És minek néz ki a helyzet most a 2020-as években?
- gazdasági beszakadás,
- hitelből élénkítés, helyreállítási törekvések
- az autóipar strukturális válsága,
- védelmi ipar mint új húzóágazat,
- Németország újra az élen,
- identitásválság, migrációs feszültségek,
- világ újrafelosztási törekvések,
- szélsőségek erősödése.
Nincs senkinek ettől déja vu érzése?
Reméljük persze, hogy ez nem azt kell, hogy jelentse, hogy háború lesz – és úgy gondolom senki sem szeretné ennek még csak az árnyékát sem-, de azt azért kijelenthetjük, hogy a minta veszélyesen ismerős és ez egy olyan párhuzam, amitől kényelmetlen még a csend is.
És ide kell, még jöjjön egy további érzés, amit talán úgy lehet definiálni, hogy:
Trump mint az új világrend újrarajzolója.
Donald J. Trump politikájának szerintem talán az egyik legnagyobb félreértése, hogy sokan stíluskérdésnek tekintik.
Pedig ez világrendi kérdés.
Trump nem megjavítani akarja a meglévő rendszert, hanem lezárni.
Nem tárgyalni akar és beszélgetni, hanem eldönteni és megcsinálni.
Azt üzeni:
nincs univerzális szabályrendszer,
nincs mindenkire érvényes norma,
csak érdek van, erő és alku.
Ez pedig nem káosz és nem logikátlan bal vagy jobb lábbal való reggeli felkelés.
Ez újrarajzolás. Újrafelosztás. Országok, határok, nyersanyagok, energia és persze a világra való rátekintés.
És miközben az Egyesült Államok cselekszik,
Kína építkezik,
Oroszország pozíciót tart,
India kivár és nő,
Európa pedig?… hát Európa magyaráz.
Európa önsorsrontása – belül és kívül
Európa ma nem vezet.
Európa narratívát gyárt.
Európa magyaráz. Simán és állandóan mindig mindent elmagyaráz.
Észt oszt.
Megfellebbezhetetlenül ítélkezik.
A végtelenségig és szuicid módon „píszískedik” (ha van ilyen szó egyáltalán), és kb fogalma sincs a való világról.
A való világ meg ezt olyan szinten fogja kihasználni hogy mire Európa rájön, hogy mit rontott és hol, addigra már számára réges-régen és visszavonhatatlanul késő lesz.
Tételesen?
Energiában lábon lőtte magát.
Iparban túlregulálta magát.
Biztonságpolitikában egyszerre fél és hősködik.
Demográfiában elbizonytalanodott.
És van még egy, gyakran szégyenlősen és persze újfent píszíben elhallgatott tényező:
a belső stabilitás kérdése.
Egy válságos korszakban nem erkölcsi viták döntik el az államok sorsát, hanem az, hogy képesek-e megőrizni a társadalmi működőképességet.
A migráció teljesen más civilizációs logikájának magára húzásával az Európai Unió aláírta saját gazdasági, kulturális és vallási leépülésének dokumentumát és saját múltját számolta/számolja fel.
A kontrollálatlan migráció – vegyük tudomásul – nem ideológiai probléma, hanem kormányzási kockázat.
Egy megosztott, félelemmel teli társadalom pedig nem lesz racionális.
És a történelemben a nem racionális társadalmak rossz döntéseket hoznak.
A kimaradás mint stratégia
Ebben a mai világhelyzetben érdemes egy kissé hazai perspektívában is ránézni fenti gondolatokra és bár lehet, hogy van akiben ez politikai kérdéseket generál, de a jelen írás keretei között ez pusztán egy pragmatikus, hideg és logikus felvetés és manapság különösen igaz.
Egy mindenkivel korrekt, pragmatikus kapcsolat különösen a három nagyhatalommal az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal nem erkölcsi kérdés, hanem túlélési stratégia.
A 21. században a kis- és közepes országok számára nincs olyan, hogy csak egyfelé kötelezi el magát, mert a kizárólagosság a legnagyobb és legrövidlátóbb luxus és ezt egy kis, erőforrásban rettenetesen kitett ország egyszerűen nem engedhet meg magának.
A kimaradás, az önálló gondolkodás, a szuverenitásra való törekvés nem árulás.
Hanem esély arra, hogy ne mások döntsenek a sorsunkról.
A végső irónia: a nyertesek nem itt ülnek majd
Ha ebből baj lesz – bár reméljük nem lesz – annak a végső nyertesei egész biztosan nem Európában lesznek (kivéve persze a mindig minden körülmények között nyertes globális vagyonkezelők: akiknek kizárólag a tőke mozgása, nem pedig a társadalmi stabilitás a fő szempont, akiknek a válság nem probléma hanem üzleti modell és igazából lássuk be, hogy igazából ők profitálnak mindig a tőke átrendeződéséből, az állampapírokból, a tőzsdei hullámzásokból, a válságkezelő csomagokból, a privatizációkból és akár a háborúkból), hiszen emlékezzünk azért vissza arra, hogy a világháború után annak nyertesei sem Európában ültek.
Egy mai világ újrafelosztási asztalnál is vélhetően:
- az Egyesült Államok,
- Kína,
- Oroszország,
- India,
- és a Távol-Kelet néhány fegyelmezett, stratégiai államai fognak helyet foglalni.
Európa pedig ott áll majd,
erkölcsileg felháborodva,
gazdaságilag meggyengülve,
stratégiailag irrelevánsan
és megmagyarázza,
miért nem így tervezte,
és hogy milyen igazságtalanság érte őket.
Miért is született ez az írás?
Ez az anyag nem azért íródott, hogy így legyen, és nem azért mert igazam akar lenni.
Hanem azért, mert túl sok minden mutat egyezést, vagy hasonlóságot történelmi konteksztusban ugyanabba az irányba mutatva.
Részemről görcsösen szeretném, hogy ez az egész levezetés csak egy sci-fi firkálás legyen, és 5-10 múlva odébb lökhessük, mint barokkos túlzás.
Ez az írás nem fekete-fehér pesszimizmus.
Ez realizmus a józan emberekben.
Mert a történelem nem azért ismétli önmagát, mert muszáj neki.
Hanem mert mi újra és újra megadjuk rá az engedélyt.
Ugye most nem fogjuk?
