Tegnap Brüsszelben egy zártkörű előadáson a következő mondatok hangzottak el:
- “The unthinkable is the normal.”
- “Let’s prepare for the worst-case scenario to become the best-case scenario.”
– Fabian Zuleeg, Chief Analyst, European Policy Centre
Azaz: „Az elképzelhetetlen a normális.” és „Készüljünk fel arra, hogy a legrosszabb forgatókönyv lesz a legjobb forgatókönyv.”
Megütött az előadás és ezek a mondatok, mert brutálisan írja le korunk hangulatát, és azonnal ki is kell írnom magamból az ezek kapcsán bennem kirobbanó gondolatokat.
A nemzetközi szakirodalom néhány éve elkezdett használni egy furcsa szót. Ez a szó a permacrisis. A szó a permanent (állandó) és a crisis (válság) összevonásából született, és olyan korszakot jelent, amikor a válság már nem átmeneti állapot, hanem maga az alaphelyzet.
A COVID-járványt egy azóta is tartó háborús konfliktus követte, ebből kialakult egy energiaválság, ami szinte azonnal energiaválság-inflációt szült. Az infláció pedig kamatemeléseket, elértéktelenedő nemzeti valutákat alakított ki. A kamatemeléseket Trump 2.0 és újabb vámháborúk, sőt háborúk és geopolitikai konfliktusok, emellett ellátási lánc-zavarok és technológiai felfordulás követte szinte végeláthatatlan és kiszámíthatatlan random ütemekben, és ahogy Zuleeg csendesen ki is mondta:
„Ez még nem a vég, hanem csak egy állandósuló kezdet.”
Azaz az én fordításomban: a válságok már nem egymás után érkeznek aztán megoldódnak, hanem egymásra épülnek és tornyosulnak.
A legtöbb elemző úgy gondolkodik, hogy a folyamat valahogy így néz ki:
Válság → Kezelés → Helyreállás → Normalitás
Csakhogy egyre több jel mutat arra, hogy ez a klasszikus modell felborult és lehet, hogy a világot nem egy futó influenzaként kellene értelmeznünk.
Mert lehet, hogy ez az új közgazdasági alapvetéssor sokkal inkább hasonlít egy életközepi átmeneti korszakra, amelyet a nők változókorként, azaz a klimaxként, a férfiak pedig kapuzárási válságként élnek meg.
Első hallásra meghökkentő lehet a hasonlat, ezért elnézést is kérek előre, de tartok tőle hogy jobban visszaadja a helyzetet és meglepően pontos.
Az analógia egyébként nem csupán a női változókorra igaz, hiszen a érfiak világában is van egy kapcsolható jelenség a kapuzárási pánik, de fontos, hogy a kettő közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. A női változókor természetes, biológiai folyamat, nem választás kérdése. A férfi kapuzárási pánik ezzel szemben inkább annak felismerése, hogy az idő múlik. Erre egyesek bölcsességgel reagálnak, mások egy kabrióval, egy bőrdzsekivel és egy húsz évvel fiatalabb barátnővel.
Azaz a kettő között a különbség az, hogy míg az egyik az élet rendje a másik inkább egy kísérlet arra, hogy valaki alkut kössön az idővel.
Az idő azonban ritkán tárgyal.
A hasonlóság – ami miatt ezt az analógiát hoztam – annyiban áll viszont meg, hogy mindkét esetben lezárul egy korábbi korszak, és még nem látszik pontosan, hogy milyen is lesz az új.
A világgazdaság is ilyen és a lényege nagyon hasonlít:
- Ezek azok az időszakok, amikor a korábban stabilnak hitt dolgok már nem működnek ugyanúgy, újak pedig még nem alakultak ki.
- A bizonyosság helyét pedig átveszi a bizonytalanság, a rutin helyét az alkalmazkodási kényszer.
Aki átélte, az biztos tudja, hogy ez nem feltétlenül tragédia.
Sokkal inkább egy átmeneti korszak. Egy hosszú folyamat, amelynek végén nem a régi egyensúly tér vissza, hanem egy új születik.
És talán ezért is áll meg ez a hasonlat.
Mert nem a nőkről szól.
Nem a férfiakról szól.
Hanem arról, hogy hogyan reagálnak élő rendszerek arra,
amikor a korábbi működési modelljük elfogy.
A klimax nem betegség. Nem egyetlen esemény, de nem is egy rossz hét, nem egy rossz év.
Hanem egy hosszú átmeneti időszak, amikor a korábbi egyensúly megszűnik, miközben az új még nem alakult ki.
És pontosan hasonló történik ma a világgazdaságban.
A korábbi stabilizáló mondjuk azt „hormonok” évtizedeken át kiszámítható környezetet biztosítottak:
- olcsó energia,
- olcsó pénz,
- globalizáció,
- demográfiai növekedés,
- amerikai biztonsági ernyő,
- hosszú konjunktúra.
Nos, ennek nagyjából vége.
A rendszer pedig ugyanazokat a tüneteket mutatja, mint a klimax és a kapuzárás, csak itt:
- Hőhullámok helyett gazdasági sokkok.
- Hangulatingadozások helyett piaci kilengések.
- Szorongás helyett stratégiai bizonytalanság.
- Folyamatos önkeresés helyett állandó gazdasági újratervezés
- Új identitás keresése helyett új gazdasági modell keresése lett.
És itt van egy fontos felismerés.
Az ilyen átmeneti korszakok végén nem a régi egyensúly tér vissza.
Hanem egy új születik.
És az is kezd egyre valószínűbbnek látszani, hogy a világgazdaság már talán sosem tér vissza a nulla kamatok, a korlátlan globalizáció, az olcsó energia és a geopolitikai nyugalom világába. A kérdés tehát nem az, hogy mikor lesz vége a válságnak.
Hanem hogy lesz-e vége egyáltalán.
Az általam közel 25 éve képviselt KKV-k számára is az a legfontosabb üzenet:
- Aki arra rendezkedik be, hogy kivárja a válság végét csalódni fog.
- Aki pedig arra játszik, hogy elmúlnak az újabb és újabb válságok, az simán csak homokba dugja a fejét.
Aki viszont arra készül, hogy a bizonytalanság tartós marad, annak lehet esélye alkalmazkodni.
A vállalkozói reziliencia, azaz ellenállóképesség, és a vállalkozói adaptabilitás, azaz alkalmazkodóképesség ugyanis a megoldási kulcs.
Ha érti ezeket a szavakat egy vállalkozás, ha nem, attól tartok, alaposan meg kell tanulnia őket. Merthogy a következő évtized nyertesei: nem feltétlenül a leghatékonyabbak lesznek. Hanem a legellenállóbbak. Nem a leggyorsabbak. Hanem a legrugalmasabbak. Tartok tőle ugyanis, hogy nem egyszerűen válságok vannak. Hanem egy konstans válságláncban élünk.
A világ jelenlegi állapota tehát egyszerre emlékeztet egy női változókorra és egy férfi kapuzárási válságra. Mindkettő ugyanarról szól:
a régi önbizalom már nem működik, de az új identitás még nem született meg.
A bizonytalanság ezért nem rendellenesség.
Hanem maga az átmenet.
Tehát a világ nem válságban van.
Hanem lehet, hogy a világ egyszerűen változókorba lépett.
És a világklimax még csak most kezdődik.
