A magyar kiskereskedelem nem arról szól, hogy ki magyar és ki nem, ki a kicsi és ki a multi. Hanem arról, hogy működik-e a piac, van-e beruházás és van-e verseny.
Van egy visszatérő félreértés a hazai kiskereskedelem kapcsán, mégpedig az, hogy ez egy „egyszerű” ágazat:
Termelő – kereskedő – fogyasztó,
termék – bolt – vevő,
és kész.
Na, ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor nem lenne az egyik leginkább vitatott és legérzékenyebb terület. Valójában sajnos ez az egyik legdurvábban túlterhelt és az egyik legbizonytalanabb szektor az egész gazdaságban. Ha pedig a szektor kérdéseit az asztalra tesszük – ahogy évek óta tesszük is –, és őszinték akarunk lenni – márpedig miért ne lennénk –, akkor a problémák sorrendje sem feltétlenül az, ahogy általában beszélünk róluk. Kezdjük azoknál a pontoknál, amelyek hosszú évek óta feszítik a kereskedelem szereplőinek életét és gondolkodását.
Ami igazán fáj: Különadók.
A különadó egy nagyon egyszerű és nagyon torz üzenetet hordoz:
ha nagy vagy, fizetsz.
Ha hatékony vagy, fizetsz.
Ha növekednél, akkor is fizetsz.
Ez maximum rövid távon – és csak költségvetési szempontból – értelmezhető állami eszköz. Gyors bevétel, politikailag is kommunikálható, de üzleti szempontból ez egy sima satufék (1.)
Mert a kiskereskedelem nem matek és Excel-tábla, hanem egy komplex ökoszisztémás történet, egy „minden fakad mindenből” beruházási sztori. Ellátási láncok, beszállítói rendszerek, logisztikai központok, bolthálózatok, informatikai rendszerek, adatkezelés, készletgazdálkodás, energiahatékonyság, munkaerő-szervezés – ezek mind-mind hosszú távú döntések.
És hogyha egy piaci szereplő azt látja:
– a nyereségét utólag elvonják,
– a méretét büntetik,
– a sikerét extra adóval kezelik,
akkor nem az lesz, hogy „kicsit kevesebbet keres”. Hanem az, hogy nem fektet be.
Spoiler: a be nem fektetett pénz nem látszik azonnal – de nagyon hiányzik pár év múlva.
Ami feltűnik: Van itt még egy lényeges és egyszerű dimenzió.
A kiskereskedelem évek óta célkeresztben van, de nem homogén módon:
– egyik oldalon vannak a „szegény magyar boltok”,
– a másikon a „multinacionális láncok”.
Ez a kontraszt egyszerű, és van is benne egy adag igazság.
Csakhogy közben ez torzít is.
Mert igen:
– a multik hatékonyabbak,
– erősebb beszerzési pozíciójuk van,
– profitot képesek termelni,
– és versenyt generálnak, amivel az árakat lefelé hajtják.
Mondjuk ez úgy kétezer éve működő iparág, és mindig is volt.
Máskülönben meg ott van viszont a feketeleves, amit nem lehet lesöpörni:
– visszaélhetnek az erőfölényükkel,
– képesek ledominálni ( tudom hogy nincs ilyen szó) a piacot,
– és igen, a profit egy része kikerül az országból.
A kérdés viszont nem csak ez, és a válasz sem fekete-fehér. Mert az ellentétpár másik oldalán levő hazai kis boltok határozottan nem a fenti analógiák ellentétpárjai. Nem az a cél, sosem az volt és nem is lesz az a cél, hogy eltűnjenek a kicsik, és maradjanak csak a nagy láncok.
Ez nem működő modell, és mint az egyik legvállaltabb régi kereskedő, Demján Sándor – akitől 20 évig tanultuk a világot – mindig mondta: nem egymás helyett, hanem egymás mellett kell működni.
A jól működő kiskereskedelemben:
– a nagy láncok hatékonyságot, választékot és árat hoznak,
– a kisebb boltok pedig közelséget, rugalmasságot és közösségi funkciót.
A kettő tehát nem egymás ellentettje, hanem egymás kiegészítője.
Különösen vidéken, falvakban:
– a helyi bolt nem pusztán gazdasági egység,
– hanem közösségi infrastruktúra és megtartó erő,
Mert ahol már bolt sincs, ott előbb-utóbb közösség sincs.
Ezért nem az a kérdés, hogy meg kell-e védeni őket. Hanem az, hogy hogyan. Nem hatástalan védelemmel, nem rövid távú lökésekkel.
Hanem:
– célzott beruházástámogatással,
– informatikai és működési fejlesztéssel,
– hatékonyságra ösztönzéssel,
– és helyspecifikus megoldásokkal.
Spoiler: nem konzerválni kell a gyengeséget – hanem fejleszteni a működőképességet.
Ami szükséges keret és amire komoly esélyt látok:
Fontos lépés lenne egy dedikált, kifejezetten a szűk kereskedelmi szektorral foglalkozó szakpolitikai fókusz, amely érti, hogy:
– más a problémája egy kisboltnak,
– és teljesen más egy multinak.
Spoiler: ugyanazzal az eszközzel nem lehet két külön világot kezelni mert nem mindegy hogy fejszével vagy bicskaval faragunk.
És van egy adat ami miatt különösen fontos hogy ne legyen aránytévesztés. A kiskereskedelem nem egy melléksztori. Ez az egyik legnagyobb gazdasági alrendszerünk:
– a magyar GDP közel 12%-át adja,
– több mint 500 ezer embert foglalkoztat, azaz a munkavállalók nagyjából 10%-át.
Ez pont ezért nem egy leegyszerűsíthető „multi vs. hazai” vita, hanem talán az egyik legfontosabb szektor megértése, rendszerbe helyezése és értéken kezelése.
Ami lényeges 1.:
Ha valóban azt akarjuk, hogy a kereskedőknél több nyereség maradjon, és ezáltal több is kerüljön visszaforgatásra, akkor ehhez teret kell adni a beruházásoknak.
Mondják Önök szerint a tizenéve velünk élő plázastop ezt segíti elő?
Annak indulása óta azt mondjuk, hogy nem, nem segíti elő sőt…
és a plázastop
pont ezt a lehetőséget zárja el, ez a satufék 2.
Az eredeti gondolat egyébként kis túlzással még akár logikailag egyben is volt:
-védeni a hazai szereplőket,
-lassítani a multik térnyerését,
-ne legyen kontrollálatlan plázadömping.
De van egy rossz és kellemetlen igazság: a védelem nem teljesítményt termel és a verseny hiánya nem erősít, hanem elkényelmesít.
A “hazai” szereplők kaptak egy nagyon hosszú történelmi lehetőséget!
Kevesebb verseny, kisebb nyomás, csökkentett teher, támogatási előnyök, kiszámíthatóbb környezet.
De vajon tudtak vele élni, és valóban segített nekik?
Vegyes a kép – de jóindulatúan és finoman fogalmazva sem történt igazi áttörés.
Sőt, inkább az történt, ami szokott történni egy védett piacon:
– elkényelmesedés,
– alacsonyabb innovációs kényszer,
– versenyképtelenség.
És mi történt közben a másik oldalon?
– nem jöttek új nagy szereplők,
– nem épültek új, modern kereskedelmi terek,
– nem indult el az a természetes verseny, ami minőséget hoz.
És ez nem „multik vs. magyarok” kérdés. Ez verseny vs. stagnálás kérdése.
De a lényeg sem csak ez, hanem az is, hogy ha a plázastop megszűnne, annak hatása nem annyi lenne csupán, hogy „megnyílik pár új bolt”.
Hanem egy láncreakció indulna el, ráadásul pontosan abba az irányba, amit az előbb leírtam:
– a megtermelt nyereség nagyobb arányban maradna itt, mert lenne hova és lenne érdek is visszaforgatni,
– beruházási nyomás indulna el,
– új boltnyitások és fejlesztések jelennének meg tömegesen.
Azaz belobbanna a BERUHÁZÁS
És ehhez kapcsolódva:
– építőipari boom,
– munkaerőpiaci hatás,
– minőségi ugrás,
– árverseny.
Mondjuk, ha reálisak vagyunk, azért ez fájhat is valahol, merthogy egy versenyben mindig van vesztes is.
De hát tegyük a szívünkre a kezünket azért ez a jelenlegi állapot sem nyertes állapot.
Ami lényeges 2.:
Fentiek mentén pedig eljutunk még egy érzékeny, sokat vitatott témához: az árakhoz. Az árstopok és árrésstopok politikailag akár még érthető eszközök is lehetnének. Sőt rövid távon – vagy mondanám azt, hogy akut válsághelyzetben társadalmi szempontból – még működhetnek is. De gazdaságilag és főleg a kereskedelem szintjén mindenki látja, hogy ez egy többszintű torzítás.
Spoiler: amit egy helyen lenyomsz, az máshol feljön.
Először is:
– a veszteség nem tűnik el, csak átalakul jelen esetben maximum átterhelődik más termékekre,
– így a nem ársapkás termékek drágulása azonnal begyorsul.
Másodszor:
– a beszállítói lánc torzul,
– eltűnnek termékek,
– romlik a minőség.
Harmadszor:
– a kereskedő nem tud racionalizálni,
– mert nem verseny hanem szabály alapon kell működnie.
Az árstop tehát nem megoldás, vagyis legalábbis nem hosszú távú megoldás.
De itt jön be akkor a kérdés, hogy ha nincs árstop, akkor mitől ne robbannának be az árak, ha kivezetik azokat, és ezzel nem lobban-e be újra az inflációs spirál.
Itt már viszont érdemes egy lépéssel tovább menni, és nem csak a problémák listázását elvégezni, hanem javaslatokat is asztalra tenni.
- Célzott áfacsökkentés.
Az áfacsökkentés:
– közvetlenül az árat csökkenti,
– nem torzítja a piacot,
– nem bünteti a hatékonyságot,
– és átlátható.
Spoiler: ami egyszerű, az érthető, és általában működik is.
Persze ez nem mindenre való eszköz.
De:
– alapélelmiszereknél,
– egészséges termékeknél,
– alacsony jövedelműeknél
tisztább és hatékonyabb, mint az árstop.
Persze igen azonnal felmerül a kérdés: mi lesz a kieső áfabevétellel? Számításaink szerint az nem eltűnik, hanem átalakul, költségvetési hatása pedig mérsékelhető vagy a kiesés egy része visszaépülhet.
– részben visszajön fehéredésből,
– részben más adókból,
– részben a fogyasztás növekedéséből,
– és mivel célzott, nem terheli túl a költségvetést.
És van még egy fontos különbség: az árstop költsége rejtett, az áfacsökkentésé látható.
Továbbá nem kényszeríti a kereskedőt „kreatív” árazásra, ami azért lássuk be, erősen benne van a napi működésben.
Spoiler: ami látható, az kezelhető.
- Strukturális helyzet:
A magyar kiskereskedelem strukturális gondokkal küzd jelenleg:
– munkaerő- és hatékonysági problémák,
– logisztikai lemaradás,
– jogszabályi kiszámíthatatlanság,
– túlszabályozott keretek,
és új elemként a nálunk jelenleg szintén egyre jobban égető: – e-kereskedelmi torzulás.
Ahol a kínai oldalak – főleg a Temu, Shein és társaik – nem klasszikus versenyt hoznak, hanem teljesen aszimmetrikusat.
Spoiler: ha nem ugyanazok a szabályok, akkor nem ugyanaz a játék.
Összegzés:
És akkor a kérdés nem az, hogy „mi a baj a kereskedelemmel”. Hanem az, hogy akarunk-e egy működő, versenyző, beruházásvezérelt szektort vagy maradunk egy szabályozott, befagyasztott rendszerben? Ez persze csak egy költői kérdés és abszolút hiszem azt hogy a válasz egyértelmű és teljes a hitem abban, hogy a változás pillanatokon belül berúgja az ajtót.
Mert a különadó, a plázastop és az árstop nem három külön történet. Hanem ugyanannak a dilemmának három tünete: kontroll vagy verseny.
Ja és a végére még egy kis szurkálós kérdés:
Ha ennyi eszközzel „védtük” a piacot, akkor miért is nem lett az erősebb?
Lehet, hogy azért, mert a védelem nem helyettesíti a teljesítményt?
Én azt tanultam Demján Sándortól:
bele kell állni minden csatába, bele kell állni a versenybe – és jobbnak kell lenni.
Ez a verseny.
