Lehet-e korszaknak nevezni négy évet? Egyesíti-e Biden a kettészakadt Amerikát, vagy a csalás mítosza még hosszú évekig elkíséri a társadalmat? Nagy kérdés, mi vár az amerikaiakra Kína egyre nyilvánvalóbb terjeszkedése közepette. Amerikát és Ázsiát is többször megjárt üzletemberként ezúttal erről osztom meg gondolataimat. Jó olvasást! Krisán László
2020. december elején már kimondhatjuk, hogy az amerikai elnökválasztást a demokrata párt nyerte, 2021 januárjában pedig Joe Biden lesz az USA új elnöke. Donald Trump sokáig nem adta fel a küzdelmet, sőt, a hírek szerint a beiktatási ceremónián sem kíván részt venni, ugyanis azzal egy időben tervezi bejelenteni indulását a 2024-es választásokon.
Trumpizmus
A legbefolyásosabb, legmagasabb üzleti körökből érkezett Trump. Négy évig, mindössze egy cikluson át volt az Egyesült Államok elnöke, mégis olyan nyomot hagyott a politikai életben és a társadalomban, ami alapján most talán alappal beszélhetünk egy korszak lezárulásáról. És nem csak azért, mert az ellenoldal veszi át a kormányzást. Trump esetében ugyanis egyértelmű, hogy nem a pártja, hanem a személye volt az, amely oly erősen vonzotta vagy taszította a választókat, hogy mindenkit állásfoglalásra késztetett. Úgy vélem, az ő személyisége volt az, ami soha nem látott nagyságrendben „vitte el” szavazni az amerikaiakat. Még úgy is, hogy végül az ellentétes tábor bizonyult nyertesnek.
Belső bizonytalanságok
De milyen is lett ez a demokrata győzelem? Bizonyos, hogy a várakozásokkal ellentétben a Trump-érát nem utasították el az amerikaiak: erről árulkodik a kapott mintegy 71 millió szavazat. A csalás vádja viszont erőteljesen beárnyékolja a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat. Sőt, olyan mélyre ássa a táborok közti árkokat, ami – úgy tűnik – túlmutat a választások körül megszokott ellenségeskedésen, amit aztán egyfajta kiegyezés, békés egymás mellett élés követ. Nem szabad elfelejteni, hogy Amerika társadalma más ügyek mentén is rendkívül megosztott most (ld. „Black lives matter” mozgalom, koronavírus-járvány). Így a különböző eredetű konfliktusok egymásra rakódása egyre komolyabb problémákhoz vezethet. Beláthatatlan következményekkel járhat, ha a világ vezető hatalmának társadalma „egymásnak esik”, nem beszélve arról, ha egyszer csak tömegek bizalma rendül meg az államban.
Egy társadalom összetartása nehezen mérhető és ritkán kerül a figyelem középpontjába. Válsághelyzetekben azonban rendkívül gyorsan felértékelődhet, és akár meghatározóvá is válhat a hullámvölgyből való kiemelkedés nehéz folyamatában. Egy társadalom egysége, egy irányba mozgása bizonyos helyzetekben küzdelmeket eldöntő erőforrássá válhat. Mint ahogyan rég felismerték már azt is, hogy a cégek szervezeti kultúrája is nagyban befolyásolja az eredményességet.
Küzdelem pedig van és lesz is.
A hidegháború vége és az amerikai hegemónia kezdete óta eltelt 30 év. Ez alatt – mindannyian látjuk, tapasztaljuk – Ázsia megerősödött, Kína pedig egyre nyilvánvalóbban jelentkezik be az Egyesült Államok kihívójaként. Olyan, kontinensnyi ország, több évezredes civilizáció áll tehát szemben a megosztott Amerikával, amely nem fektet különösebb energiát a PC megnyilvánulásokba és az emberi jogok védelmébe. Ahol nem kérdés, hogy egy irányba néz-e a társadalom, elfogadja-e a regnáló vezetést, milyen érzelmekkel viszonyul hozzá. Gazdasági, innovációs és katonai téren viszont elképesztő fejlesztéseknek lehetünk szemtanúi. Csak a Nyugat „utolérésének” ideje felől hagynak kétséget.
Ha ebből a szempontból nézzük a versenyt, vajon jól járt Amerika, amikor a választási kampány során az ellenfelek egymás teljes politikai megsemmisítését tűzték ki célul? Aligha.