Évtizedek óta figyeljük, tanuljuk, tesszük magunkévá a hazai vállalkozások működését és próbáljuk rajta tartani a kezünk és a szemünk a hazai kkv-szektor ütőerén annak érdekében, hogy a tényleges problémákat azonosítani lehessen és azokra megoldásokat lehessen készíteni. Közben pedig látom, elemzem a nemzetközi trendeket is, mert nem szégyen másoktól tanulni és érdemes elszerezni máshonnan a jó megoldásokat, gyakorlatokat. A mostani helyzettel kapcsolatban egy sokszor megfigyelt, komor tapasztalat jut egyre gyakrabban eszembe, amit egy erős kérdéssel tudok a legjobban kifejezni:
Miért van az, hogy a gazdaságban, a vállalkozások életében csak akkor történik jelentős változás, csak akkor avatkozunk be, amikor beüt a krach, amikor már – Shakespeare és Arany János szavaival – „kizökkent az idő”, amikor nyakunkon a válság, a káosz?
Ha pedig így van – márpedig így van –, akkor azonnal adódik néhány további kérdés: Ki a hibás mindezért? Egyáltalán: hibás-e valaki, vagy ez a normális, a „business as usual”?
Mi az oka, hogy a vállalkozások többsége csak sodródik az árral? Keressünk választ a kérdésre – akár árral szemben is…
Jó olvasást! Krisán László
A vállalkozások jelentős részének a „carpe diem” a működési elve, azaz a mának, a jelennek élnek. Persze van, amikor a jelen olyan, hogy érdemes „neki” élni: gazdasági konjunktúra idején, amikor az olcsó hitelek és még olcsóbb támogatások, a sorbaálló és rendben fizető vevők, a megbízható beszállítók határozzák meg üzletmenetet, szinte automatikusan „jönnek a számok”, töretlen a növekedés. Minden szép, minden jó. Mint amikor napfényes időben száll fel a repülő, és az utazást a legkisebb turbulencia sem zavarja meg.
De mi van akkor, ha leszakad az ég, és a gép viharba kerül?
Nos, akkor baj van. Akkor lefagy a mosoly az arcokról, akkor mindenki kétségbeesetten szorítja a majrévasat. Kitör a pánik…
Ilyen a vállalkozói lét, és ilyen a gazdaság egésze is. Tudomásul kell venni: nincs olyan, hogy mindig jó. (Ahogy persze olyan sem létezik, hogy mindig minden rossz.)
De mi történik, amikor kizökken az idő? Mindig vannak, akik megállnak, ijedten körülnéznek és elkezdenek gondolkodni a helyzeten. A következő lépés – ezt immár a harmadik válság tapasztalatai alapján meglehetős bizonyossággal merem állítani –, hogy mindenki elkezd fűt-fát ígérni, szánja-bánja, amit elmulasztott megtenni, és fogadkozik, hogy mostantól „nagyon másképp, nagyon tudatosan, nagyon ésszerűen és nagyon konzekvensen” fog működni.
Érdemes itt egy furcsa ellentmondásra rámutatni! Amikor családok, háztartások vagy más mikroközösségek azzal szembesülnek, hogy a bevételek és a kiadások közötti egyensúly felborul, akkor általában nem várják meg, amíg a helyzet végképp elmérgesedik, próbálnak időben lépni, hogy elkerüljék a legrosszabbat. Miért nem tesz így a vállalkozó is? Hiszen ő is ember! Miért gondolkodik máshogy délelőtt az irodában, mint este a családi körben? És miért csak válsághelyzetben lesznek élesek ezek a kontúrok?
Sorra merülnek fel a kérdések. Kinek jó ez a passzív lekövetés? A vállalkozásoknak? A gazdaságnak? A családoknak? Az államnak? Lehetne ez jobb, vagy másabb, ha időben felkészülnének? De mikor kellene felkészülni? És pontosan mire? A cégek kizárólagos felelőssége mindez, vagy az államnak is szerepet kell(ene) vállalnia? Kinek kellene az utat mutatni, hogy ne lépjünk bele újra es újra ugyanabba a csapdába?
De még itt sem állnék meg.
Vajon – éppen az előbbiek miatt – üdvözölnünk kellene a válságokat? Hiszen az előremutató vállalati reakciók csak a fekete leves után jönnek…
Ebből is látható: nagyon sok kérdés van bennem, meg is próbálom őket sorra venni – de annak is örülnék, ha Ti, kedves Olvasók, szintén segítenétek abban, hogy tisztábban lássunk, hogy megismerjünk minél több jó gyakorlatot.
Azt gondolom, hogy elsőként – de mindenképpen az elsők között – a következő kérdést kell feltennünk: rendelkeznek-e a cégvezetők a szükséges üzleti, vállalkozói, gazdasági, fiskális, monetáris, menedzsment ismeretekkel?
Azt gondolom ugyanis, hogy kétségbevonhatatlan tény a következő: ha a cégek pénzügyileg tudatosabbak lennének, rendkívül sok veszteséget meg lehetne spórolni úgy mikro (azaz vállalati), mint makro (azaz állami, nemzetgazdasági) szinten. Az előbbiekben sorra vett problémák gyökere éppenséggel a vállalati-pénzügyi tudás (szerény) szintjében és a tudatosság hiányában keresendő. Nevezhetjük ezt „elkényelmesedésnek”, „túlzott lazaságnak”, „rossz helyzetfelismerésnek”, „gondatlanságnak”, vagy éppen a „jól van az úgy” hozzáállásnak – valójában a kellő üzleti tudás hiányáról beszélünk.
Könyörgöm, vegyük már észre, hogy a gazdasági életet az elméleti közgazdaságtan által feltárt törvényszerűségek, a ciklikusság, a formális költségvetési, monetáris mechanizmusok alakítják! Olyasmik, amikről egyébként sokat olvashatunk, és amikre bőven volt már példa a múltban, amikről rendelkezésre állnak a tapasztalatok, így fel lehet készülni rájuk.
Csakhogy ezeket nem biztos, hogy kellő mértékben és időben ismerik fel a vállalkozások… Pedig azt gondolom, hogy ha jobban ismernék ezeket a formális gazdasági elveket, sokkal előrelátóbban vezetnék a cégeiket és jobb döntéseket is hoznának.
És akkor felvetődik a kérdés: valóban „csak ennyi”? Az lenne a megoldás, ha a vállalkozók gyakorlatiasabb, „vállalatiasabb” tudással bírnának?
Első körben azt gondolom, hogy a válasz: igen. Ez a megoldás, legalábbis a megoldás egyik legfontosabb pillére. Ha a cégvezetők tudatosabban figyelnék – például – a KSH adatait, a Magyar Nemzeti Bank vagy éppen a nemzetközi nagy bankok előretekintő elemzéseit, ha összegyűjtenék és elemeznék saját vállalati adataikat, akkor sokkal hamarabb felfigyelhetnének a válság bekövetkeztének korai jeleire.
De legyünk őszinték: annak felismerése, hogy „helyzet van”, csupán az első lépés.
Ha érezzük, hogy kezdünk megfázni, mit csinálunk? Jobb esetben pihenünk, meleg gyógyteát iszunk, vagy egy-egy megelőző gyógyszerhez nyúlunk – mindenki azt teszi, ami számára a legjobb. A fontos az, hogy elkezdünk beavatkozni a dolgok menetébe. És ha ezt ilyen jól tudjuk, amikor a saját egészségünkről van szó, akkor miért játszunk Pató Pál urat, ha a cégünk állapota „indul romlásnak”?
Hiszen az üzleti élet tapasztalata pont olyan, mint a megfázás. Aki egyszer túlesett rajta, felismeri, ha kerülgeti a kór, és azt is tudja, hogyan kell kezelni. Azok a cégek, amelyek már átéltek egy válságot, talán az akkori tapasztalataik alapján tudatosabban képesek készülni a következőre. De azok, akik csak könyvből tanultak a válságról, fel tudnak-e készülni a következőre? Nem biztos…
De akkor mit tehetünk?
Csak ismételni tudom: fejleszteni, erősíteni kell a pénzügyi tudatosságot, vállalati és állami szinten egyaránt. A vállalkozónak elemi érdeke, hogy folyamatosan bővítse pénzügyi ismereteit. Az egészséges vállalati szféra pedig természetesen az államnak is érdeke, hiszen így lehet stabil a foglalkoztatás, így jönnek rendben az adóbevételek, az innovációk.
Az elmúlt években, évtizedekben jómagam és a KAVOSZ tulajdonosaival együtt is tudatosan foglalkoztunk és foglalkozunk a témával. Mi magunk kutattuk, elemeztük és értkeltük a vállalati lét, a vállalkozóvá válás és a vállalati működés folyamatát, a pénzügyi tudatosságot, azt a nálunk 20 év alatt felhalmozódott tudást, a sok-sok jó gyakorlatot, amit összegyűjtöttünk. Mindezt rövidesen szervezett formában a vállalkozások rendelkezésére fogjuk bocsátani. Az okos ember a más kárából (is) tanul, tartja a mondás. De még ennél is jobb, ha vannak jó példák, amiket követni, adaptálni lehet – márpedig vannak!
COMING SOON
