Skip to main content
All Posts By

saritundi

saritundi
In HAZAI

„Leginkább a lehetetlenre érdemes vállalkozni” – Hangoztatta mindig Demján Sándor, aki ma lenne 80 éves. Demján Sándor, a modernkori Széchenyi.

Demján és Széchenyi

A magyar történelem számos kimagasló teljesítményt felmutató személlyel rendelkezik, olyanokkal, akikre akár 1000 év elteltével is büszkék lehetünk. Ezekről a „Nagy Magyarokról” sokat olvashatunk, tőlük sokat tanulhatunk, de akárhogyan is nézzük, mégis az a legjobb, amikor mindezt személyesen tehetjük meg.

Nekem évtizedekig sikerült ilyen kitüntetett helyzetben a legkiválóbb „nagy magyar” mellett nőhettem fel és 18 éven keresztül kapni mindazt, amitől az lettem, aki ma vagyok – bizonyára ezért sem vagyok mentes az elfogultságtól.

Jelen írásomban sokkal messzebbre megyek, mintsem egy egyszerű leírást adjak át Önöknek: bátorkodom arra, hogy erős párhuzamosságokat tárjak fel, számomra két igazán fontos „Nagy Magyar” között: gróf. Széchenyi István és Demján Sándor között.

Jelen írás apropója, hogy Demján Sándor pont ma, azaz május 14-én ünnepelné 80. születésnapját.

———————————————–

Széchenyi István az a személy, akit itthon és külföldön is megillet egy közös jelző, ez pedig nem más, mint a „legnagyobb magyar” cím, amivel messzemenőleg egyetértek. De nem lövök mellé, ha azt állítom, hogy Demján Sándor pedig a legnagyobb magyar üzletember volt. Sőt, messzebbre megyek, és az üzleti életre és az ott elért eredményeikre fókuszálva azt is kijelentem, hogy Demján Sándor a modernkori Széchenyi. Ha a két életrajzot, pályafutást, tevékenységet alaposan górcső alá vesszük, akkor bizony belátható, hogy ezen állításom szilárd alapokon nyugszik.

Széchenyi az a személy volt, aki a Boszporusztól a Brit-szigetekig bejárta egész Európát, és utazásai során látottak és tapasztaltak nyomán felismerte hazájának elmaradottságát és fejlődési lehetőségeit (pl. angliai utazása nyomán döntötte el, hogy megismerteti a lóversenyt a magyar közönséggel, a francia körutazásán pedig a hazai folyamok szabályozásának megvalósítására sarkallta). Az utazások és az ott látottak hazai meghonosítása Demján Sándor életének része is volt. Azért járta a külföldet, hogy a jó gyakorlatokat feltérképezze és haza is hozza azokat. De nem egyszerűen lemásolta, hanem adaptálta a magyar környezethez: a magyar gondolkodáshoz, a magyar vásárlókhoz, a magyar mentalitáshoz. A szívemhez legközelebb álló Széchenyi Kártya Program is egy ilyen nemzetközi utazása során villant fel Sándorban – egészen pontosan egy kanadai Hangya Szövetkezet működéséből merített ötletet. Mára pedig ez az ötlet a magyar gazdaságstratégia és pénzügyi eszköztár egyik legmeghatározóbb eszközévé fejlődött. De azokat az épületeket, amelyek Demján nevéhez fűződnek – akár a több mint 50 ezer négyzetméter alapterületű Pólus Center, a Bank Center a Szabadság téren, vagy a Westend City Center –, azokat is mind amerikai, kanadai minták alapján hozta létre.

Ha már külföld, akkor nem mehetünk el a tatárföldi Naberezsnije Cselniben működött Kamaz teherautógyár mellett, melynek vezetőivel hosszú éveken át tartó, baráti kapcsolatot tartott fent Sándor. Olyannyira jó volt a kapcsolat, hogy amikor a Dakar rallyn, az első 3 helyre a kamazok értek be, akkor Demjánnak ajándékozták az egyik eredeti trófeát, annak elismeréseként, hogy Sándor munkássága nélkül mindez nem jöhetett volna létre; Sándor halála előtt megkapta Tatársztán legmagasabb állami kitüntetését is.

Úgy gondolom, hogy Demján a projektek igazi embere volt, hiszen általában abból indult ki, hogy ha van egy piaci rés, ahhoz jövedelmező, megtérülő fejlesztéseket húzzon fel. Nem volt ez másképpen Széchenyi esetében sem, aki valamennyi ötlete esetén a számoknak hitt és kimutatta a beruházás jövedelmezőségét és egyúttal azokat a nehézségeket, amelyek felmerülhetnek. Demján minden projektje vonatkozásában prototípusban gondolkodott, és ha a mintadarab sikeres volt, akkor azt később elkezdett multiplikálni. Erre kiváló példa volt a Pólus Center és a Westend, amelyekből egyetlen egy darab volt Magyarországon, majd több országban is kezdtek megjelenni ezekre a hazai mintákra épülő „másolatok”, többek között Szlovákiában és Lengyelországban.

Visszatérve Széchenyi Istvánhoz: nem csak a legnagyobb magyar, hanem a haladás egyik legelkötelezettebb híve is volt egyben. Demján Sándor szintén minden ötletével, projektjével a hazát, a haza fejlődését kívánta szolgálni. Extrém módon nyitott volt az újdonságokra, az innovációkra. Alapvető gondolkodásában állandóan ott mozgott az a gondolat, hogy „ami még itthon nincsen, és a fejlődést szolgálja, hozzuk haza, és csináljuk jobban”. Hagy jegyezzem meg, hogy „a csináljuk jobban” elven túl ezekbe a projektekbe igyekezett beemelni a víz szimbólumát valamilyen formában (tó, felduzzasztott patak, vízesés, szökőkút). Egyértelműen a vizek szerelmese volt.

Valamennyi Széchenyi István életét taglaló írásos anyag nagy valószínűséggel megemlíti, hogy Széchenyi nem elégedett meg a puszta szavakkal, tenni is kívánt a haza és a magyar társadalom érdekében. A fentieket olvasva azt gondolom, hogy világos, hogy Demján Sándor is a tettek, az azonnali cselekedetek embere volt. Sohasem habozott, ötletét megvalósította, sosem volt olyan, hogy soha. Ő volt az a személy, aki bármilyen korban képes volt virágzást elindítani valamennyi olyan területen, ahol tmunkába kezdett.

Széchenyi István egyik legismertebb cselekedete az volt, amikor felajánlotta egyévi jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Széchenyi oroszlánrészt vállalt a magyar tudományosság és közélet intézményeinek létrehozásában. Demján sem gondolkodott másképp, és gazdagságát, vagyonát hasznos célokra használta. Volt egy gyakran emlegetett mondása, ami úgy hangzott, hogy „Akinek tele a zsebe, annak legyen meleg a szíve is”. Véleményem szerint Ő volt a modern kor egyik legelső igazi mecénása. Sok gazdag ember volt 10-20-30 évvel ezelőtt is, de olyan, aki ennyit vissza is adott a közösségnek, abból viszont kevés. Demján mindig igyekezett visszaadni, a jót és a karitatív célokat szolgálni, támogatni, szponzorálni. Demján a szegény gyerekek támogatását a szívén viselte, pl. rengeteg karácsonyi csomagot készíttetett minden évben. A Nyírségben óvodát és iskolát alapított, de többek között Katowicében az ottani Pólus Center alapkövének letételekor is nagyon sok kisgyermeknek vitt ajándékcsomagot, és az ottani püspökkel közösen osztották szét ezeket a csomagokat. Határozottan felismerte az akkor még szinte nem is létező társadalmi felelősségvállalás szükségességét a jótékonysági tevékenységek terén, ezért is indította útjára a saját nevét viselő „Demján Sándor Alapítványt”. Ezzel tulajdonképpen gyermekkori álmát valósította meg, hiszen szegény családból származva mindig arról álmodott – mint írja –, hogy „egyszer én leszek az a magyar történelemben, aki a magánvagyonából a legtöbb olyan szegény gyereken segít, mint amilyen én voltam.” De legnagyobb és örökké hozzá fűződő vállalása a Prima Primissima díj (2003) megalapítása volt, amelynek célja, hogy évenként országosan, a VOSZ működtetésében a hazai megyékben, megyei Primaként, valamint a fiatalok körében a Junior Primán is megjutalmazzanak olyan művészeket, sportolókat, valamint a tudományos élet, a népművelés, az oktatás és a sajtó képviselőit, akik munkásságukkal kiérdemelték a legkiválóbbaknak járó elismerést, s teljesítményük, emberi tartásuk, értékrendjük követendő lehet mások számára.

 Fentiekben már szóltam arról, hogy Széchenyi rengeteget tett a magyar tudomány, a magyar művészet ápolása érdekében. Ő volt az is, aki legtöbb gondolatát papírra vetette, az egészen rövid írástól kezdve eljutott a könyvírásig. Naplóját 46 éven át állhatatosan vezette. Leghíresebb és legnagyobb hatású munkája az 1830-ban megjelent Hitel című könyv volt. A hasonlóságot ezen a területen is érdemes feltárni: Demján ugyan gazdasági, politikai, történelmi gondolatait nem vetette önálló kötetbe, de gondolatai megtalálhatóak minden médiában és a versírás volt az egyik önkifejezési eszköze. Ezt talán kevesen tudják róla, de már a hatvanas években is születtek versei. Nagyon szerette a művészetet is, kötődött a szép művekhez, de máshogyan, mint Széchenyi. Ő a művek környezetét is meg akarta teremteni. Az Ő nevéhez fűződik a Művészetek Palotája és a Nemzeti Színház felépítése. Itt emelném ki egyben – visszautalva az előző gondolatmenetre –, hogy a kultúráért, a rászorulók felkarolásának érdekében végzett munkája elismeréseként Emberi Méltóság kitüntetésben részesült.

Gróf Széchenyi István egyik központi gondolata az volt, hogy a magyar gazdasági életből hiányzik a befektetés, mert nincs hitel. Hitel hiányában pedig elmarad a gazdaság korszerűsítése. Aki ismerte Demján Sándort, vagy hallott róla, annak egy valami biztosan beugrik róla, az pedig az a gondolat, hogy „pénzből még több pénzt csinálni, és eközben értéket is teremteni”. Demján elkötelezett volt a hitel mellett, és erre a legjobb példa valóban a Széchenyi Kártya Program, amit szoros szövetségben, közösen támogatott Parragh Lászlóval, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökével. Demján Sándor 20 évvel ezelőtt azzal bízta ránk ezt az üzleti koncepciót, hogy „meglátjátok 100 ezer hitelnél is többet fognak igényelni”. Büszkék vagyunk arra, hogy a Sándor által vízionált 100 ezer helyett mostanra 600 ezer hiteligénylést fogadtunk be. A hitelek mögött pedig mindig kereste a vállalkozásokat, a jó üzleti modelleket, a fejlődőképes és piacképes lehetőségeket.

Amíg Széchenyi aktív formálója volt a politikának, addig Demján igaz, hogy folyamatosan nyomon követte a politika alakulását (sőt a nemzetközi politikai események is gyakran beszédtéma volt nála), de aktívan nem vett benne részt. Ha részt is vett, akkor is mindig vállalati megközelítésben tette azt. 1998-ban például azért állt ki a Fidesz programja mellett, mert azt sokkal inkább vállalkozóbarátnak vélte, mint a szocialisták óvatosságát. De ha kicsit korábbra visszatekintünk, maradva a politikai síkon, akkor érdemes megemlíteni, hogy Kádár János próbálta rábeszélni Demjánt, hogy vállalja el a belkereskedelmi tárca vezetését (akkoriban, amikor már kezdte sikerre vinni a Skála-projektet). Demján saját elmondása szerint ezt csupán egy feltétellel vállalta volna: ha két minisztert neveztek volna ki, azért, hogy kiderüljön, melyikük a jobb. Demján nem vállalta a felkérést. Ő már itt is a teljesítményt kergette, hiszen az volt az, ami őt előre vitte. Demján mindig is a maga feje után ment. Maradva a politikai vonalon, fontos még egy hasonlóság kiemelése: Amíg Széchenyi sokat vívott a Habsburg-Monarchia „erejével” és a magyarság érvényesítésével, addig Demjánnak a Kádár-korszak sajátosságaival kellett foglalkoznia, és kivívni magának azt, hogy a korszak adjon elegendő teret és nyitottságot az üzleti tehetségnek. Valljuk be, azért mindkettőjüknek erős érdekérvényesítő erővel kellett rendelkeznie.

A legtöbbször nem igen tágított véleményétől, szerette érvényre juttatni, véghez vinni elgondolásait – újabb erős párhuzam Széchenyi Istvánnal, aki meggyőződéséhez hajthatatlanul, nézeteihez szívósan ragaszkodott. A legtöbbször nem igen tágított véleményétől, szerette érvényre juttatni, véghez vinni elgondolásait. Mindenről megformálták sajátos véleményüket, és ez is egy olyan pont, ami naggyá tette mindkettőjüket. Saját felfogás, saját gondolkodás, saját logikai következtetés. Ezért is tudunk ma „széchenyis” és „demjáni” gondolatmenetről is beszélni.

Maradva a pénzügyek világánál: Széchenyi részt vett a Kereskedelmi Bank alapításában, 1842. augusztus 31-én részvételével megalakult a Soproni Takarékpénztár, de az is érdekes, hogy elsőként Széchenyi jegyzett részvényt. Mondhatni kellő jártassággal rendelkezett az pénzügyek területén is. Demjánnak is kellő tapasztalata volt a bankári területen is, ami részben annak köszönhető, hogy a kétszintű bankrendszer megalakulását követően a Magyar Hitelbank élére őt nevezték ki, 1986 és 1990 között volt a bank elnöke.

Széchenyi életpályája során sürgette az ipar és kereskedelem fejlesztését, Demján pedig maga volt „A kereskedő”. A zsigereiben volt a kereskedelem. A Skála volt az első nagy dobása, amikor egyenesen nyugati színvonalú üzletet teremtett, hatalmas választékkal és már akkor önkiszolgálással (!). De a kereskedelmi ingatlanok is meghatározták életét, sikereit és meggazdagodását is. Kereskedelmi és üzleti tevékenysége egyaránt kiterjedt Nyugatra és Keletre. Kanadában, de Ázsiában is erősen üzletelt.

Persze, egy ilyen sikeres embernek is akadtak olyan pontok az életében, amelyeket nem tudott elérni. Gyakran emlegetett témája volt, hogy sajnálja, hogy nem tudott megtanulni jobban idegen nyelvet. Holott rengeteget tartózkodott külföldön, több száz nemzetközi tárgyaláson vett részt, de teljesen megtanulni nem tudta az angol nyelvet. Képzeljük csak el, hová jutott volna, ha folyékonyan beszélte volna az angol, német vagy orosz nyelveket…. Értett ugyan, de a beszéd nehezebben ment neki. De itt emeljünk be egy közös vonalat: Széchenyi mester volt a rábeszélés taktikájában, pont úgy, mint ahogyan Demján. Még ha az idegen nyelveket nem is tudhatta magáénak, a tárgyalásokon így is mindig lehengerelte tárgyaló feleit: taktikusság, ügyes cselek, érzelmi ráhatás. Ezek egyaránt jellemezték Demjánt.

Gróf Széchenyi István szülei a nyelvtanulására nagy gondot fordítottak, így megtanult többek között németül, franciául, angolul és olaszul. Visszatérve Demjánra: a Demján családban azonban igen erősen jelen volt a nemzetközi nyelvi környezet. Demján a budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán (1965) szerzett diplomát, ahol megismerte a nyelveket már ekkor is határozottan magas szinten beszélő, később évtizedeken át turisztikai szakemberként is dolgozó feleségét, Lidikét, aki egész életében háttere, támasza és kísérője volt.

Itt szeretnék kiemelni egy következő közös metszetet: Széchenyi soha, de sohasem feledkezett meg családi kötelességeiről, mint ahogyan Demján sem. Mindketten a családjukért éltek, bár ezzel nem azt mondom, hogy nem volt olyan eset, hogy az üzlet megelőzte a családot. De mindketten igyekeztek az egészséges egyensúlyt megtalálni.

Széchenyi egész életében vallotta, hogy az egyesülésben és a partnerségben van az erő. Azt vallotta, hogy a társulás és az együttműködés a legfontosabb mozgatórugó. Kiválóan tudott bánni az emberekkel, gyorsan felfedezte, ki lehet a hazának hasznos, és azokat igyekezett maga mellé csatolni. Demján mindig híve volt az együtt gondolkodásnak: mindig maga köré gyűjtötte a fiatal, lendületes, tehetségeket, akiket előszeretettel bízott meg kisebb, nagyobb projektekkel. A fiatalokat előszeretettel terhelte (a kifejezés jó értelmében), köztük engem is, amit viszont imádtunk és sosem bántunk: sem a fejlődésünkben, de tudás gazdagodásunkban sem. És azt is fontos látni, hogy a közvetlenül vele dolgozó emberek mindegyike ugyanezen a véleményen van.

Rám szinte mindig innovatív, egyedi új projekteket bízott, akár az amerikai mintára készült Korda filmstúdió felépítése, vagy akár a Gránit digitális bank akvizíciója, de legfőképpen és mindenekelőtt, a mostanra már szellemi örökségünknek minősülő Széchenyi vállalkozói hitelkártya Program lehetnek ennek bizonyítékai, amit hálával köszönök neki és borzasztóan büszke vagyok, hogy üzleti és társadalmi projektekben szerepet tölthettem be mellette.

Mindig fontos egy hiteles és tisztelhető vezető, aki egyértelmű utat tud mutatni és olyan motivációt adni, ami minden akadályt legyőz. Nos nekünk ő ezt meg tudta adni, sőt emellett egyfajta apa-képet is adott többünk számára.

Demján Sándornak küldetése volt a vállalkozások elismertetése és a vállalkozó szó hitelességének megteremtése – ezért kevesen tettek többet életükben. Ennek legfontosabb és legmaradandóbb példája a magyar vállalkozások összefogásának példaképe, az idén már 35 éves Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége, amely Demján Sándor hosszú évtizedekig tartó elnöksége és útmutatása alatt alakította ki meghatározó érdekvédelmi vagy inkább mondhatom, hogy érdekérvényesítési szerepét.

A VOSZ neve mára összeforrott Demján Sándor nevével és örökös elnökként mindig követendő példaként áll a Szövetségben munkálkodók előtt.

Ahogyan Széchenyinek is, úgy Demjánnak is élete volt a társulás, az együttműködés és a közös munka, és különösen a barátság. Ahogy Wesselényi Miklós, Eszterházy Mihály, Károlyi György, mint Széchenyihez nagyon közel állók, úgy Demján Sándor is mély barátságokat kötött. Elég csak megemlíteni Csányi Sándor nevét, vagy a régi harcostárs Bartha Ferencet. Nem volt olyan Sándor nap, születésnap, karácsony vagy más ünnep, amikor ne ültek volna az asztalnál a régi gyerekkori etyeki barátok. Orbán Viktor pedig különösen közel állt Sándorhoz. Kiváló példája a partnerségben való együttműködésre azok szerepe, akik nemcsak Magyarországon, de az európai kontinensesen is, sőt azon túl a tengerentúlon is meghatározó szerepet töltettek be és akikkel Sándor szinte teljes életében társulást kötött. Így a magyar származású amerikai üzletemberrel, Sarlós Andrással való kapcsolata, aki azért is volt fontos szereplő, mert ő volt az első személy, aki bizalmat szavazott és pénzt adott az ifjú törekvő Demjánnak, amiből felépült az ország első AAA minőségű irodaháza, a BankCenter és kapcsolatuk hosszú időre hozta össze őket közös munkára. De a Kanadában elő hatalmas üzleti karriert befutó Peter Munk volt talán leghosszabban Demján partnere: 30 éven keresztül, amiből bár egy 10 éves kapcsolati megtorpanás is jelen volt, de életútjuk hosszú időn keresztül kötődött össze és életük végén Peter a teljes hazai tulajdonrészét végül eladta Sándornak, halála előtt fél évvel.

Gróf Széchenyi István egyértelműen a centralizáció híve volt. A nemzetnek sok baját annak tulajdonította, hogy ereje, értelme, akarata koncentrálva nem volt, hanem szaggatva, egyik balra, másik jobbra húzott. „Ha valamelyik testnek 52 lába volna s az egyik előre a másik hátra akarna menni, az bizonyára egy lépést sem tehetne előre”. Demján Sándor alaposan tanulmányozta Széchenyit és ezen gondolata mindig végig kísérte saját értéktárát is.

Széchenyi és Demján további közös vonása a mély gondolkodás és a tetterő folyamatos igénye, ami erősen kiegészült az ész és a tapasztalás faktoraival. Mindketten szinte azonnal kiváltak a tömegből, sőt az átlagosból. Egyikőjük sem szerette az átlagos kifejezést, mindig a legjobbra törekedtek. Szavuk gyökeret vert az emberekben, szinte kivétel nélkül mindig vezéralaknak, vezérgondolkodónak titulálták őket. Számos írás kiemeli, hogy Széchenyi kivételes egyéniség volt, melyre a rendes mérték nem alkalmazható – 25 év ismeretség után én is ezt állítom Sándorról.

Abban azonban erős eltérés van Széchenyi és Demján között, hogy míg Széchenyit sokszor a hidegség, és a végletesség, addig Demjánt a meleg, baráti, nyugodt légkör jellemezte. Szinte kivétel nélkül mindenkivel tegező viszonyban volt, és már az első köszönés alkalmával azt az érzést keltette az emberekben, hogy már „ezer éve ismerik egymást”.

A fentiek fényében látszik, hogy nem is mentem olyan messzire állításommal miszerint erős hasonlóságok vannak gróf Széchenyi István és Demján Sándor életpályája között. Terjedelmi korlátok miatt csupán egyes motívumok felvillantására volt lehetőségem, de azt gondolom, hogy ezekkel is igazolható a két „Nagy Magyar” közötti párhuzam. Számomra biztos, némi elfogultsággal igaz, hogy a „Nagy Magyarok” között is előkelő helyen szerepel Sándor!

Köszönjük, hogy mellette nőhettünk fel, köszönjük, hogy Tőle tanulhattunk, köszönjük neki a lehetőségeket és a magam nevében megígérem, hogy tovább visszük az általa ránk bízott szellemi örökségeinket és az értékeket.

Hivatkozás: http://real-eod.mtak.hu/908/1/szchenyiistv00komluoft.pdf

 

saritundi
In KOMMENT, NEMZETKÖZI

„Forr a világ bús tengere”

forrongó világ

Az orosz-ukrán háború olyan háttér, amely előtt ritkán látható élességgel rajzolódnak ki a világpolitika régi-új törésvonalai. A mostani cikkemben többek között erre is rá szeretnék világítani, mert a „farkasok” Épp megmutatják a foguk fehérjét – és persze vannak, akik egyre inkább annak tűnnek, amik: gyengének…

Jó olvasást!

Krisán László

„A világ újrafelosztásáért folyó harc”

Idősebb olvasóim ezzel a fordulattal már „az imperializmus lenini ismérvei” egyikeként találkozhattak – soha nem állt le, napjainkban pedig új szintre lépett. A szereplők – hogy úgy mondjam – erősen „feszegetik” a határokat, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A nagy meccs a nagyhatalmak között folyik, de durván érintettek a mellékszereplők is, nemcsak gazdasági és társadalmi értelemben, de egyre inkább emberi életekben is…

Úgy látszik, egyre inkább csak egy geostratégiai átrendeződés iránti törekvés számít, ahol csak azt nem tudni, hogy emiatt robbant ki a háború vagy a háború kirobbanása adott apropót egy ilyen újra rendezés véghezvitelére. Ezt a jövő úgy is megválaszolja majd. Mi azonban éljünk a jelenben!

Az, hogy háború van, már valószínűleg mindenkinek a tudatába beleégett. De legyünk őszinték! Mást jelent a háború nekünk, magyaroknak, és mást például Új-Zéland, Marokkó vagy éppen Mexikó népének. De egészen mást jelent Oroszország, Ukrajna vagy az USA számára is.

Gondoljunk már bele, hogy érintett és érdekelt minket az régebben, hogy valaki a Közel-Keleten háborúzik vagy Afrikában népi törzsek között kirobbant egy-egy helyi csetepaté?

Közvetlen érintettség hiányában talán nem vettük annyira komolyan ezeket. Na most ugyanez a helyzet, csak a másik oldalon állunk: most mások gondolják azt a világ túlfelén, hogy ez valami távoli országok helyi csetepatéja, ami rajtunk és az érintetteken kívül, messze levő országokat nem igazán érdekel.

Viszont azért az ebből eredő (realizálható) gazdasági haszon már mindenkinek felkelti az érdeklődését. Érdekek, ellenérdekek, nyertesek és vesztesek, de valahol csak a szimpla érintettség, vagy a távoli érdektelenség fűződik ehhez a háborúhoz.

A „nevető” harmadik

Nem véletlenül említem a két háborús fél mellett harmadikként Amerikát. Az Egyesült Államok ugyanis lássuk be, enyhén szólva is addig legózott a háttérben – főleg a NATO határok kiterjesztésének lebegtetésével -, ameddig jól be nem gurult a nagy orosz medve. Ez tulajdonképpen lehet, hogy egy katonai beugratás volt, aminek következménye lett az a háború, amely már több mint egy éve zajlik, iszonyú pusztítást okozva és emberéletek tízezreit követelve, társadalmi veszteségeket és értékvesztéseket generálva. Oroszország reakciója azonban kérdéses: egyszerűen csak mérgében felült ennek a „bajuszhúzogatás”-nak, vagy kapóra jött neki saját védelmi igényei, területi elképzelései miatt vagy akár csak simán jó alkalom lett a belsőkről külső problémákra áthangsúlyozni a figyelmet. Azért ezek valós dilemmák…

Mindenesetre ki kell mondani, hogy a háború egyik előző esetben sem tekinthető megfelelő megoldási eszköznek. Ezért jómagam is azzal érvelek, hogy a háborút a lehető leghamarabb le kell zárni, hiszen ez az egyetlen eszköze a további veszteségek megakadályozásának.

„Több dolgok vannak földön és égen”

Az azonban mára bizonyosságot nyert, hogy sokkal többről van szó, mint két ország fegyveres konfliktusáról. A világpolitika hatalmi viszonyai a szemünk előtt alakulnak át. Ha azt nézzük, ki a lehet vesztes, kézenfekvő válasz lehet Ukrajna mellett Oroszország is, de egyre nagyobb a veszélye annak, hogy közvetett módon Európa is sokat fog veszíteni. Sőt, legyünk reálisak: már most sokat veszített! A versenyképesség tekintetében már évek óta nő a lemaradásunk, és ez a hátrány egyre több területre terjedt ki az elmúlt 14 hónapban. Miközben Európa a szankciókkal egyre nehezebbé teszi a saját helyzetét, az USA óriási gazdaságösztönző csomagot vezetett be – az „Inflation Reduction Act”, ami valójában egy 370 milliárd dolláros direkt támogatás –, és amelynek hatására az európai cégek is megfontolják annak lehetőségét, hogy telephelyet, székhelyet váltva az USA-ba költözzenek. És mit is kell megfontolniuk?

Nos a mérleg
  1. egyik serpenyőjében (az amerikai ajánlatban) támogatások garmadáját látjuk, olcsó energiával és alacsonyabb inflációval, sőt az amerikai kormány autónként 7200 $ kedvezményt is ad a vevőknek, ha Amerikában összeszerelt elektromos autót vásárolnak, ami lássuk be elég komoly hátrány annak, aki nem ottani gyártót választ és elég komoly előny annak, aki ott gyártat. A matek az pedig matek és az amerikai piac hatalmas emiatt pedig ilyen lehetőséget európai autógyártók egészen biztosan nem hagynak ki…
  2. a másikban (az EU oldalán) az energiaárak bizonytalan alakulása, támogatások pedig szinte alig vannak, versenyképességünk romlik, és extrém durva migrációs nyomás fenyeget.
Melyik a racionális döntés?

Az USA döntése mindenképpen. Megéri így beavatkozni, hiszen ez a giga méretű kiadás rendkívül rövid idő alatt meg tud és meg is fog térülni. Washington jó ütemérzékkel és módon lépett.

És minél jobb a tengerentúlon, annál rosszabb az öreg kontinensnek. Hiszen éppen a legjobb, a legnagyobb hozzáadott értéket előállító, globális színtéren is versenyképes cégeket veszíthetjük el.

Fel kellene már végre ébredni és levenni a szemellenzőt, amit egyes EU-s vezetők magukra húztak. Ennek így nagyon nem lesz jó vége, mert amíg belsőleg egyeztetget illetve vitatkozik az egységes uniós piac, addig Amerika állva hagyja és rommá alázza a mezőnyt.

Egyébként én Amerika helyében átgondolnám azért, hogy valóban jó-e neki egy gyenge Európa, mert bár rövidtávon a gazdasági válsághelyzet enyhítésére lehet hogy előnyös egy – a helyzet eszkalálódásával kinyert – erőteljes piacnyerés, de már középtávon is egy gyengébb Európa könnyű préda lehet Kína és Ázsia számára és a nap végén az USA számára a sokkal veszélyesebb Kína akár túlerősödve is kikerülhet a felek közötti átrendezgetésből.

Megmentő szerepben

Egyébként nem csak az imént említett „ész érvekről” van szó, a racionalitás mellett vastagon ott vannak a lélektani elemek is. Míg az USA távolról táplálja az EU közvetlen szomszédságában fellobbant tüzet, újabb és újabb szankciók kreálódnak Brüsszelben – amely ötletek eredete tekintetében azért lehetnek tippjeink – eközben ő éppenséggel „a béke szigeteként” tünteti fel magát, amely tárt karokkal várja a háború eszkalálódásától tartó és elbizonytalanodott európai vállalatokat…

Azért ezen egy kissé átüt ez az egyféle píszíbe öltöztetett érdekhalmaz. És persze ne feledkezzünk meg a másik „frontról” sem! Mi lesz/lett az ukrán természeti erőforrásokkal, a termőföldekkel, a ritka- és nemesfémekkel, a stratégiai jelentőségű – többek között az chipgyártáshoz, az űripari technológiákhoz nélkülözhetetlen – alapanyagokkal? De ezek még valóban teljesen Ukrajna földjei és természeti kincsei? Komoly és elgondolkodtató kérdés ez. Főleg akkor, amikor egy szomszédos országban végbemenő helyzetről beszélünk, ahol gazdaságilag és társadalmilag is erősen sérül Ukrajna. Az pedig, hogy bizonyos szereplők előnyöket nyerhetnek is ezen akár, azaz más kárán gazdasági előnyhöz juthatnak,  az erős etikai kérdéseket is felvet.

Nézzünk már mögé!

Ezek a gazdasági háttérkérdések egyelőre kevés embert foglalkoztatnak, a hírek fő sodra az, hogy Ukrajna nincs egyedül, a nyugati országok egyre több fegyverrel támogatják. De akkor felvetődik a kérdés: ez már valóban egy proxy háború, amely előbb-utóbb kiterjedhet egy Oroszország és a NATO közötti fegyveres konfliktussá? És az is kérdéses, hogy meddig lehet a háttérből fűteni ezt a háborút. Meddig lehet úgy tenni, mintha egyes országok nem vennének részt ebben – miközben ukrán férfiak, családapák, nagyapák ezrei menetelnek a halálba? Vajon a nyugati országok valóban segíteni, támogatni akarják Ukrajnát? Vagy ez egy eszköz lehet arra, hogy Oroszország gyengüljön? Ukrajna mögött „bevetésre készen áll” a NATO – ezt egyértelműen jelzi, hogy valószínűleg sokmilliárd dollárnyi értékben szállíthattak már fegyvereket és egyéb hírszerzési, megfigyelési eszközöket az ukrán hadseregnek. Oroszország „mögött” azonban ott van a 140 milliós lakosság, és persze a talán leghatalmasabb és legpusztítóbb fegyverarzenál, ami azért lássuk be, így nagyon durva és nagyon veszélyes konstelláció.

Annyira akarom hinni azt, hogy az utolsó pillanatban észhez tér mindenki.

De térjünk vissza a fegyver- és egyéb hadi szállítmányokra! Ezeket valahol elő kell állítani.

És ahol ezt előállítják ott ez termelést, foglalkoztatást, GDP-t jelent. Azaz a helyi gazdaságot erősíti. Ki, mivel, mit veszít, és mit nyer? Ugyanez a kérdés az Oroszország ellen az EU és az USA által bevezetett – az oroszok számára egyértelmű piacvesztést jelentő – szankciók esetében. A gazdasági cél nyilván Oroszország energiapiaci vezető szerepének megtörése, de itt sokkal többről Is lehet szó, miközben a világ gazdasága is meginog. Azért ne feledkezzünk meg arról, hogy bár elég nagy a világ, de az olyan durván van összeszálazva, hogy az egyik pontján megfeszítem a zsinegeket, az biztosan feszülni kezd az összes többi ponton is. És mit is látunk magunk körül? Amerikai, svájci bankpánikot, vagy éppen fokozódó protekciunizmust? És hadd nyissak még egy zárójelet ennél a pontnál:

A háború lezárásával kapcsolatban nehéz biztosat mondani, egy valami azonban kétségtelen: Ukrajnát újra kell építeni. De az is kérdés, hogy mindezt ki fogja finanszírozni, és főként, hogy minek a rovására. Felkészül az USA és az EU, de utóbbi azért nem áll olyan fényesen, hogy mellényzsebből kirántson egy „2.0 Marshall segélyt”…

Szinte egészen biztos, hogy hatalmas hiteleket kell belepumpálni a rendszerbe, ami viszont valahonnan hiányozni fog…

És azért eléggé úgy látom, hogy egy hosszútávú gigantikus hitelcsomag terheinek bevállalása biztos, hogy nem csak 1-2 uniós országnak nem fog tetszeni.

Az EU magáénak érzi ezt a háborút, ami a közelség és az érintettség miatt természetes és érthető. Így lehet az is, hogy Ukrajna extrém rövid idő alatt tagjelölt ország lett, ami bő egy évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, viszont azzal is tisztában kell lenni, hogy erre igen jelentős pénzügyi forrásra lesz szükség és ezt valahonnan elő kell teremteni.

Újabb békéltető, de az utolsó?

Rövid áttekintésemben persze szólnom kell még egy nagyon fontos szereplőről: a globális szinten átrendeződő erőviszonyok pályája ugyanis nemcsak az USA felé lejt, a geopolitikai keretek újratervezésében Kína is egyre fontosabb szerepet játszik. Peking taktikusan próbál kimaradni a háborúból – volt elég baja korábban, gondoljunk csak a zéró covid policyre vagy a globális ellátási láncok zavaraira, amelyek gazdaságilag igencsak rosszul érintették –, de „békecsinálóként” már bejelentkezett.

Kína mindig nagy volt és az is marad! Ha pedig lehetőséget lát arra, hogy nagyságát kiterjessze, akkor meg is fogja ragadni.

És ne legyen kétségünk: fog lehetőséget látni.

Nagyon képlékeny állapotban van a világ, ilyen időkben minden döntésnek sokszoros súlya van. Nem ártana, ha ezzel minél többen tisztában lennének.

saritundi
In GAZDASÁG, NEMZETKÖZI

To green or not to green…

„Messze van ezen az úton Miskolc?” – teszik fel a kérdést a régi viccben. „Ezen az úton nagyon messze” – hangzik a válasz. Ilyen gondolata támad néha az embernek a zöld átállást célzó európai lépésekkel kapcsolatban is. A világméretű versenyfutásban (megint) nem az EU tette meg az első lépéseket, és az előkészületek sem annyira kecsegtetőek. Azért azt nagyon remélem, hogy nem csak annyi esélyünk van mint egy lufinak a nyílzáporban. A tét viszont hatalmas, ezért kötelező az újratervezés. Ha már a repülőrajt nem sikerült, legalább a jó irányba induljunk el!

Jó olvasást! Krisán László

Brutális stratégiai verseny indult el a világban.

A résztvevőknek új, zöld technológiai – tágabb értelemben zöld gazdasági – modelleket kell kitalálniuk és beindítaniuk – aki a leggyorsabban készül el a „legfenntarthatóbb” megoldással, az kapja a fődíját. A fődíj pedig lássuk be nem kisebb, mint a globális gazdasági vezető szerep. Bár a verseny mindenki előtt nyitott, de győzelmi eséllyel csak azok indulnak, akik vállalják a kvalifikációs tornát is. Mondjuk ki: a világ most éppen újra rajzolás alatt áll, és most dől el, melyik kontinens vagy ország, hova kerül majd az átrendeződő hatalmi ranglétrán.

A megfelelő koncepció kidolgozásához túl kell tekinteni a szűken vett gazdasági érdekeken is, hogy mást ne mondjunk: az új szemlélet csak úgy ver gyökeret a társadalomban, ha az oktatási rendszert is „arccal a változás felé” fordítjuk. Egészen új, ma még a „nevüket sem tudjuk iparágak” fognak kifejlődni extrém rövid idő alatt. Ahhoz pedig, hogy a versenyzők valamelyike felállhasson a dobogóra, azon is fog múlni, hogy hol mennyire felkészült munkavállalók, menedzserek és cégek állnak a rajtvonalra (akik a ma még nem létező munkakörökben szereznek megfelelő skilleket) és mennyire tudnak irányt mutatni a versenytársaknak.

A tét nemhogy nagy, de egyenesen világrengető

– és a változások már mindenütt el is indultak. Elsőként az Egyesült Államok lépett nagyon gyorsan és el kell ismerni, hogy durván kiugrott a rajtnál a 2022-ben elfogadott Inflation Reduction Act, „IRA”-val  (inflációcsökkentő törvény). Az IRA az államháztartási deficit lefaragásától a gyógyszerárak mérsékléséig számos területet is megcéloz, témánk szempontjából azonban az energiaügyi rendelkezései az igazán fontosak: a „hazai” – mindenekelőtt „zöld” – energiatermelést is támogató jogszabály ugyanis az USA történetének legjelentősebb éghajlat- és gazdaságvédelmi törvénye. A „támogatást” itt szó szerint kell érteni: a törvény 370 milliárd dolláros beruházási csomagot tartalmaz, amely közvetlen állami támogatásokat, brutális adókedvezményeket és kedvező hiteleket biztosít a vállalkozásoknak, és nem csak a nagyoknak, hanem a kisebb cégek számára is. Nem beszélve arról, hogy az energia ára az európai árak töredéke. Ebből bőven jut a kkv-knak, hogy a zöld ipari szektor is függetlenedhessen a külföldi piacoktól és minél szélesebb körben át tudjon állni megújuló energiafelhasználására. Az amerikai törvényhozók ráadásul nem csupán a hazai cégeknek üzentek,

…a világ minden tájáról szeretnék a vállalatokat Amerikába csábítani.

Trump célja az volt, hogy hazahozza a külföldre települt amerikai cégeket. Biden viszont minden stratégiai céget Amerikába akar hozni, legyen az európai, ázsiai vagy amerikai. A cél világos: legyen az USA a „zöld feldolgozóipar” globális központja. Ha pedig elég vonzó lesz a csomag akkor píszí ide, poltika oda, a profitmaximalizálásra törekvő gyárak részvényesei simán meg fogják szavazni az áttelepülést. Ez pedig Európa drasztikus lemaradását okozhatja. Szerintem a válasz rövid és világos: NEM!

Tehát Európának ha nem akar véglegesen lemaradni, akkor fel kell vennie a kesztyűt és lépnie kell.

Ez nem eldöntendő! Európa jövője ezen állhat vagy bukhat!

Bár a tiszta technológiák ösztönzése érdekében az EU legnagyobb gazdaságai már több finanszírozási programot legalább bejelentettek: Németország például mintegy 100 milliárd euróval, Franciaország 55 milliárd eurót, Hollandia 45 milliárd euróval támogatja a zöld átállást. De hát ők a nagyok és még csak belekezdtek – de mi is lesz a kisebb országokkal? Ha valóban meg akarjuk nyerni ezt a versenyt, akkor arra átfogó gigantikus programok kellenek, és pénz! Rettenet mennyiségű pénz!

Mit gondolunk, van esélyünk?!

Persze az uniós szintű terv is végre elkészült: ez a „Green Deal”, vagyis az „európai zöld megállapodás”, amelynek ambiciózus célja, hogy 2050-re Európa – a kontinensek közül elsőként – klímasemlegessé, a tiszta technológiák és az ipari innováció otthonává váljon. Igen, jól látják: 2050-re. Na ez az, ami a teljes zsákutca kategória. Amerika most ad giga támogatást, adókedvezményt, hatalmas technológiai hátteret és olcsó energiát.

Az EU pedig megint csak kullog a többiek után?!

KKV-kkal foglalkozom régóta, igy nem lesz meglepő a következő mondatom: a „Green Deal” program támogatható és támogatandó is, sőt: akár még esély is lehet kisebb csatákat nyerni a nagy országokkal szemben… Ehhez azonban szabályozási keretrendszerre van először is szükség, amely aprópénzre váltja a nagy célokat és „lemegy a kicsikhez”: azokhoz a vállalkozásokhoz, amelyeknek a konkrét lépéseket kell megtenniük az áhított zöld átállás érdekében. Érthetően, egyértelműen – és egyszerűen! – szabályozott akadálymentesített vállalkozói környezet kell!!!!

Második feltétel a már számtalanszor említett pénzügyi forrás biztosítása. Válság van és így nagyon megfontoltan kell felhasználni a rendelkezésre álló szűkös kereteket, de ezen célra akkor is forrás kell és nem is kevés.

Legyen kiszámítható vállalkozói környezet (ami még néhány uniós tányércsapkodást, azaz kötelezettségszegési eljárást is megér), legyenek komoly stratégiai, gazdaságpolitikai projektek és legyen minél több pénzügyi támogatás – itt illetőségből és az igazság kedvéért a Széchenyi Kártya Programot említeném zászlóshajóként.

De legyen tőke, garancia, támogatás és persze minél kevesebb bürokrácia.

Ha ezek megvannak, akkor már „csak” arra van szükség, hogy
  1. megtanulja mindenki, mi mit is jelent, mi is az a fenntarthatóság, a körforgásos gazdaság, az innováció, a digitalizáció, az ESG. Az már nem lesz elég, ha valaki ezeket a szavakat úgy értelmezi, hogy elég azt tudni, hogy a petpalackot a sárga kukába kell dobni.
  2. elinduljon az új világ új munkahelyeihez szükséges megfelelő szaktudás kialakulása (a szakképzés jelentősége extrém módon növekszik), és
  3. az átállást a nemzetgazdaság egésze minden résztvevője támogassa, egy világos állami ösztönző rendszerrel a háttérben.

Egy valami egészen biztos: Ha az EU le akarja előzni az USA-t és Kínát, vagy legalább nem akar nagyon lemaradni, akkor erre pénzt kell áldozni. Nem csak Németország, Franciaország, hanem az unió minden tagállama számára mihamarabb szükség lenne tehát egy gigantikus és célzott „zöld pénzügyi alap” felállítása, hiszen minden egyes hónap, sőt minden egyes hét veszteség, a versenytársak számára pedig előny és talált előzési lehetőség.

saritundi
In GAZDASÁG, HAZAI, ÜZLET

Két kis lépéssel nem kelsz át egy szakadékon

Folytatás!

Cikksorozatom első és második fejezetében 10–10 javaslatot fogalmaztam meg, amelyekkel azt igyekeztem megmutatni: aki nem merül el az önsajnálat tengerében és nem is teszi fel megadóan a kezét, az képes lehet talpon maradni a mostani válságban is. Az első részben főleg a pánik elkerülése és a stratégiai tervezésre, a másodikban az elszálló energiaárak kezelésére összpontosítottam. Hangsúlyozom: a javaslatok  nagy része „kettős természetű”. Egyrészt a pillanat kényszere által diktált lépések megtételére biztatnak, másrészt a jelenlegi válságnál nyilvánvalóan hosszabb távra is érvényesek, és ez együttesen a vállalkozói szektor egészének túlélését-fejlődését-gyarapodását célozzák.

Tudom persze, hogy még senki nem találta meg a bölcsek kövét, amely 100 százalékban recesszióállóvá teszi bárki kisvállalkozását. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy ez a 3×10-es javaslatcsomag segíthet túlélni a nehéz időket. Jöjjön az utolsó dózis!

Jó olvasást! Krisán László

Chapter 3

Amikor „helyzet van”, akkor mutatkozik meg igazán, hogy ki a jó vezető. Ilyenkor felértékelődnek a valódi vezetői kvalitások, méghozzá azok, amelyek „von Haus aus” jellemzik az igazi irányítókat. A tanult ismeretek, az iskolában fejlesztett készségek most sokkal kevesebbet érnek, mint a velünk született, impulzív személyiségjegyek. Felértékelődik a proaktivitás, az improvizációra való képesség és előre kerül a kreativitás és a bátorság is.

A harmadik javaslatcsomagom első pontja tehát így szól:
    1. Próbáljuk átlátni a káoszt, és merjünk beleállni – ha pedig mi erre „genetikailag” alkalmatlanok vagyunk, akkor keressük meg azokat a munkatársakat, környezetünkben lévő embereket, akik ilyenek, próbáljuk előrébb tolni őket, teret adni nekik és megfogadni amit mondanak. Két kis lépéssel nem tudsz átkelni egy szakadékon.
    2. Más tekintetben is át kell gondolnunk a „személyzeti politikát”. Inflációs környezetben természetes munkavállalói igény lehet a béremelés, de amikor az életben maradás, ezen belül a munkahelyek megőrzése a tét, akkor ez az igény nem biztos, hogy megalapozott. Kommunikáljuk viszont ezt tisztán a munkavállalóinkkal, de éreztessük velük azt is, hogy szükség van rájuk. Ez most nem arról szól, hogy a munkáltató majd oldjon meg mindent és védje ki az inflációs hatásokat vagy a reálbér csökkentést. Ez most közös! Együtt sírunk, együtt nevetünk. Mindenkinek jobb, ha elkerüljük az elbocsátásokat: a munkavállalók nem zuhannak létbizonytalanságba, a cég pedig „megússza” azokat a költségeket, amelyekkel a helyzet normalizálódásakor az új alkalmazottak felvétele és betanítása jár – nem is beszélve az üzleti morálnak okozott kárról. Ha pedig végső megoldásként csökkenteni kell a bérköltséget, mindenképpen vegyük figyelembe az alkalmazottak termelékenységét és alkalmazzuk a korrekt elválást.
    3. Menjünk határozottan szembe az eddigi mainstream üzleti gondolkodással! Válság idejére a közgazdászok a konzervatív iskolát nyomják, azaz a költségek csökkentését és a beruházások elhalasztását javasolják, de abszolút meggyőződésem, hogy most nem ez a jó út. Nem lehet kilábalni ebből a válságból az energiafüggőség csökkentése, az energia-beszerzés diverzifikálása nélkül – mindehhez azonban előre kell menekülni és okos, jövőt építő beruházásokra van szükség. Fektessünk tehát bátran technológiai fejlesztésekbe, automatizáljuk a lehető legtöbb folyamatot (rendelésfelvétel, számlázás, kinnlevőség-kezelés, gyártás, logisztika, HR, back-office, marketing stb.). A technológiai fejlesztés az egyik leghatékonyabb védekezés a recesszió ellen: növeli a hatékonyságot és hosszú távon csökkenti a költségeket (persze az elején költség oldalon erősen bele kell állni… viszont ha jól csináljuk, megtérül. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a recesszió idején a technológia fejlesztésére fordíthatjuk a működési költségünk egy részét is: azt, amelyik a termelés – kényszerű – visszafogása miatt felszabadul. Amit eddig nem léptünk meg, azt most lehet és kell is meglépni.
    4. Növeljük a készleteinket! Az infláció vitorlája még dagad, a következő hónapokban még tovább emelkedik a ráta (de már látjuk ennek a folyamatnak is végét), és a régi szép idők árai már soha nem jönnek vissza így annak a cégnek, amelynek van szabad tőkéje, még mindig érdemes lehet felhalmozni – érdemes elolvasni a tücsök és a hangya meséjét.
    5. A pénzügyi fegyelmen nincs lazítás és csak tudatosan, „jó hitelben adósodjunk el”! Szerencsére van ilyen hitel, Széchenyi Kártyának hívják. Teljes futamidőre fix kamat – ami most különösen értékes előny, állami kamattámogatással, a piachoz képest töredék kamaton, fejlődésre, likviditásra, készletvásárlásra, beruházásra, lízingre… azaz mindenre IS jó a legkisebb mikrovállalkozásoktól a középvállalatokig. Válság idején persze nehezebb a hitelhez jutás, de nem lehetetlen és a jó hitel most életet és céget (és több száz, ezer, sőt százezer családot) menthet.
    6. Fejlesszük pénzügyi készségeinket, barátkozzunk napi szinten a könyvelőnkkel, beszélgessünk pénzügyekben jártas emberekkel, merjünk kérdezni az okosabbaktól; mert ez most nem ciki, főleg ha ezzel menthetjük, javíthatjuk helyzetünket, mindemellett sasszemmel figyeljük a piaci tendenciákat és a konkurencia mozgását. Utóbbi különösen hasznos lehet, hiszen elkerülhetjük más kárán tanulva az általuk elkövetett hibákat és jó ütemérzékkel még be is tudunk csusszanni az általuk hagyott piaci résbe is
    7.  A „jóhoz”, vagyis az alacsony – ugyanakkor persze piactorzító hatású – hatósági árakhoz könnyen hozzá lehetett szokni, de most már legfőbb ideje tudatosítani, hogy ennek vége, új helyzet van, magasak az árak, azaz fel kell fogni, hogy vége a mesterséges szép időknek. Tudomásul kell venni, hogy mostantól más világ van, nincs idő búslakodni és a múltba révedni , hanem menni kell előre. A siránkozás még soha nem mentett meg senkit. Elég a rinya-para nyafogásból, szívd fel magad és küzdj!
    8. Mérlegeljük a faktorálás lehetőségét is! Ha a termék leszállítása/a szolgáltatás teljesítése és a számláink kiegyenlítése között túl hosszú idő telik el, vállalkozásunk likviditása pedig nem kielégítő, akkor a faktorálás célravezető lehet. A kockázattal együtt természetesen a jövedelmezőség is csökken, de hát „valamit valamiért”: a zéró kockázatnak ára van.
    9. Sokat spórolhatunk az irodában, az irodán és a működésen is. A papír- és nyomtatásmentes működés költségei lényegesen alacsonyabbak. A COVID-járvány egyik nagy globális hozadéka pedig éppen az volt, hogy az otthoni munkavégzés egyáltalán nem ördögtől való, sőt olcsóbbá is teheti a működést és mára már a személyes jelenlét sem létfontosságú, simán szervezhetünk már bármikor online meetingeket és senki nem fog ezen megsértődni.
    10. Nos, ez most a változások ideje. A 2008-as válság után bár mindenki fogadkozott, de végül szinte senki nem lépte meg az ésszerű változásokat. A COVID után sem történt szinte semmi eget rengető, most azért remélem, hogy a 3. pofon beindítja a komoly változásokat, amire mindenkit nagyon biztatok.
Elengedés

Sok mindenből és sok mindenben engednünk kell, mi több, sok mindent el kell engednünk az előttünk álló időszakban. De a hatékonyság, a termelékenység, a piaci expanzió és a vevőorientáció vezérfonalát a nehéz időkben se engedjük el. Ez a válság is véget fog érni, és aki talpon marad, erősebb lesz, mint korábban bármikor volt! Ez egy háború, ahol minden lehetséges fegyvert és egyben minden pajzsot is meg kell ragadni, hogy megóvjuk, amit eddigi munkánkkal megteremtettünk.
Magunknak, a gyerekeinknek, az országnak!

Legyünk erősek és türelmesek! Legyünk kreatívak és bátrak! Legyünk eltökéltek és ravaszak!

És legyünk azok, akiknek ez a válság nem a kudarcot, hanem a lehetőséget hozza el a győzelemhez.
Régi mondásom az, hogy esni és bukni az élet része, de az hogy a földön maradsz-e , az már a te döntésed.
Dönts jól!

saritundi
In GAZDASÁG, HITEL

Nincs vége a világnak, itt a fix 5%-os hitel!

Krisán László

Bár nem saját írás, de az alany én voltam. Ezúton is köszönöm Palkó Istvánnak és a portfolio.hu-nak!

Jó olvasást! Krisán László

Őrült keresletet hozott a tavalyi év a mikro-, kis- és középvállalkozások részéről az államilag támogatott Széchenyi Kártya Program iránt, amely a magas kamatkörnyezetben egyre jelentősebb szerepet tölt be a vállalati hitelezésben. Idén Széchenyi Kártya Program MAX+ néven folytatódik a program döntően fix 5%-os kamat mellett, a részletekről Krisán László, a programot koordináló KAVOSZ vezérigazgatója beszélt a Portfolio-nak. A hitelpiaci kilátások mellett inflációs várakozásairól és az árstop kivezetésével kapcsolatban is kérdeztük a szakembert.

A piaci kamatok emelkedése miatt rendkívüli módon felértékelődött a KAVOSZ által koordinált kamattámogatott hitelprogramok jelentősége a kkv-k számára. Friss változatukat, a Széchenyi Kártya Program MAX+-t egy hónapja, december 23-án indította útjára a kormány. Milyen tényleges „pluszt” nyújt ez a program a vállalkozások számára az előző szakaszhoz képest?

Azért remélem, hogy nem csak az alacsony kamatszint miatt értékelődött fel a program. A Széchenyi Kártya Program húsz éve tartó evolúciós folyamata abból az alapvetésből indul ki, hogy ne mi mondjuk meg, mire van szükségük a vállalkozásoknak. A vállalkozások  „nagyfiúk”, és pontosan el tudják mondani, hogy mire is van valójában szükségük. A legokosabb az, ha meghallgatjuk őket, a tőlük érkező inputokat életképes javaslatokká aggregáljuk, a szakpolitikával közösen pedig adaptív módon termékekké alakítjuk. Ehhez kiterjedt információ-visszacsatolási rendszert üzemeltetünk: több mint 200 ponton vagyunk jelen az országban, naponta 500-700 vállalkozó fordul hozzánk. A kamattámogatás segítségével rengeteg vállalkozást sikerült átsegíteni a nehézségeken, manapság pedig minden korábbinál nagyobb a program által nyújtott tényleges pénzügyi előny a jellemzően 20% körüli vagy afeletti piaci kamatozású hiteltermékekhez képest, így a kereslet is rekordszintű. A gazdasági növekedés fenntartása a hitelezés fenntartásával top prioritás a gazdaságpolitika számára, ezért a feltételrendszert szinte változatlanul hagyva sikerült ez évre is továbbvinni a programot és annak pénzügyi termékeit.

Hogyan változott a termékpaletta a „sima” MAX-ból a MAX+-ba történt átmenettel?

Az Európai Unió félévente vizsgálja felül támogatási keretrendszereit. A járvány alatt a TF (Temporary Framework), az átmeneti keretszabály, a háború kezdete óta a TCF (Temporary Crisis Framework), a krízistámogatási átmeneti keretrendszer alapján közvetítjük az állami támogatást, az egy vállalkozás által 3 év alatt igénybe vehető támogatási összeg maximumát, az úgynevezett de minimist figyelembe véve. A támogatástartalom szabályozása a válságok alatt és az elmúlt időszakban is kedvező irányba változott mind a támogatás maximális összege, mind a garancia szempontjából, így például a beruházási hitel a korábbi 400 millió forint helyett idén 500 millió forint összegig igénybe vehető. Észszerűsítettük a termékpalettát is: az elmúlt években tematikus és szektorális hitelekkel adtunk választ az aktuális kihívásokra, ezek közül a turisztikai célú, az aszálykárokra kifejlesztett és az energetikai átállást segítő finanszírozásokat tartottuk időszerűnek továbbvinni, illetve bevezetni, miközben a folyószámla-, likviditási, beruházási hiteleink mellett a mikrohitelt és az agrár folyószámla és beruházási hiteleinket is megtartottuk. Elsősorban összevonás, másodsorban kivezetés révén a valamikori 12-ről 7-re csökkentettük az elérhető hiteleink számát. A könnyebb érthetőséget, a piaci realitásokat és a kommunikációt is szem előtt tartva a kamatokat mindegyik hitel esetében egységesen fix 5%-ban határoztuk meg (kivétel a klasszikus Agrár Széchenyi Folyószámlahitel), kezelési költséget pedig nem számítunk fel.

Idén már 290 milliárd forint költségvetési támogatás áll a program rendelkezésére, ami nagyjából duplája a tavalyinak. A nagy kereslet és a magas kamatkörnyezet miatt mennyire lehet tartani attól, hogy év közben kimerül ez a keret?

Az állami költségvetés valóban kifeszített, ennek ellenére a kormány októberi döntésével komoly jelzést adott arra, hogy eltökélt a folytatás mellett, és jelentősen kibővítette a rendelkezésre álló összeget a foglalkoztatás kétharmadát és a GDP 55%-át adó kkv-szektor növekedésének fenntartása és a hitelezési aktivitás folytatása érdekében. Az utóbbi hetekben megállt a kamatkörnyezet emelkedése, és ha ez így marad, akkor szoros figyelés és jelen feltételek mellett hosszabb időszakra rendelkezésre tudjuk bocsátani a kedvező feltételekkel rendelkező programot fix kamatok mellett. Természetesen befolyásolja ezt a kereslet növekedése és a keretrendszer év közepén várható felülvizsgálata is, de a szakpolitika részéről egyértelműen és örömmel tapasztaljuk akár a gyors reagálásra, akár a hosszú távú stratégiaépítésre való készséget is.

Tavaly a határidők és a várt esetleges szigorítás miatt többször is jelentős rohamot érzékeltek a KAVOSZ irodái és a bankok a Széchenyi Kártya Program iránt érdeklődő vállalkozások részéről. Várakozásaik szerint idén hogy fog megoszlani időben az igénybevétel, és lesznek-e május-június környékén ismét nagy rohamok?

Természetes emberi reakció a „last minute” szituációk kihasználása, mi azonban hangsúlyozzuk, hogy nincs olyan, hogy csak úgy vége lesz egy programnak. Az aktuális gazdasági helyzet vagy a vállalkozók igényei által indukált finomhangolás, kisebb változtatás bármikor előfordulhat, nem csupán az egyes félévek végén. A tavalyi év valóban őrült keresletet hozott: április közepétől június végéig, illetve november-decemberben is nagyon nagy keresleti hullámot tapasztaltunk – az irodahálózatunknak emberfeletti rohamokat kellett kezelnie. A kollégáink naptára egy nagyon rövid, csendesebb karácsonyi időszak után újra kezd erősen feltöltődni, és a vállalkozások, ahogy az előző év számait beszerzik, máris jelentkeznek hiteligényeikkel.

A koronavírus-járvány előtti 5200 milliárd forintról 7200 milliárd forintra emelkedett tavaly szeptember végére a hazai kkv-k hitelállománya az MNB adatai szerint. Mekkora szerepe volt ebben a Széchenyi Kártyának?

Olyat senki sem állíthat, hogy a Széchenyi Kártya Program egymagában ekkora növekményt okozhat, de az biztos, hogy van hozzáadott értéke a bővüléshez, és mivel a számok embere vagyok, jobbnak tartom, ha az MNB jelentése szerinti adatokat adom válaszként. Eszerint 2022-ben a Széchenyi Kártya Program Go! hozzájárulása a negyedéves tranzakciós bővüléshez már az első negyedévben is komoly, 12%-os mértékű volt, a második negyedévben pedig már óriási ugrással 45% körüli részesedést ért el a hitelállomány-növekedésben. 2022-ben 81 ezer hitelkérelmet, illetve felülvizsgálati kérelmet fogadtunk be 3000 milliárd forint értékben, amelyből eddig 52 ezer ügylet realizálásra is került, illetve pozitív felülvizsgálattal zárult közel 1700 milliárd forint összegben. Ebből a második félévben elérhető Széchenyi Kártya MAX 26 ezer befogadást hozott 1100 milliárd forint értékben, és 500 milliárd forintnyi szerződés jött már létre 14 ezres darabszámban. Rengeteg hitelkérelem bírálat alatt áll még ebből a programból is, hiszen bár a befogadásokat december közepén leállítottuk, a szerződéskötési határidőt január végéig sikerült kitolnunk a szakpolitikai döntéshozókkal és a Garantiqa garanciaintézménnyel közösen. A befogadott átlagos hitelösszeg 37 millió forint, ez is azt tükrözi, hogy mi elsősorban a mikro- és kisvállalkozások hiteleit közvetítjük. A program egyébként a vidéki vállalkozások hitele, hiszen a vidéki vállalkozások aránya 73%, a mikro- és kisvállalkozások aránya pedig 95%. Az említett számokon látszik egyébként, hogy a második félévtől azért jóval megfontoltabban hiteleznek a bankok, óvatosságuk sokkal mélyebb és erőteljesebb, mint akár a járvány alatt volt. Akkor persze látni lehetett, hogy a válság véget érhet a vakcina kifejlesztésével, viszont az energiaválság nem köthető ilyen konkrét eseményhez, ha csak nem jön egy háborút lezáró béke, ezért a bizonytalanság sajnos mindenkit határozatlan ideig érint. A pénzpiaci szereplők emiatt erőteljesen visszafogottabbak, és ez húsbavágóan érződik a hitelezési hajlandóságon is.

Mekkora visszaesésre számít idén a hitelezésben?

A vállalkozók nagyon tudatosak, jól tudják, hogy három esetben: egyrészt vészhelyzet esetén, másrészt egy aktuális piaci folyamathoz, működéshez, eseményhez kapcsolódóan, harmadrészt egy fejlesztés, beruházás, növekedési stratégia megvalósítása érdekében érdemes hitelt felvenni. Mára beálltak a feltételek: mindenki tudja, hogy a Széchenyi Kártya Program MAX+ 5%-os, a piaci hitelek pedig 20% feletti kamattal futnak. Ebből kiindulva tehát hiteloldalon nem a csökkenés a logikus irány, de az általános vállalkozói erőnléti állapot, a hitelezhetőségi feltételek megléte és a hitelezési óvatosság nem becsülhető fel előre ahhoz,  hogy biztosan lehessen növekedést prognosztizálni. A kereslet szerkezete is egyértelműen változik: a járvány alatt 90% felett volt a likviditási jellegű hiteleink igénybevételi aránya, és 10% alatt a beruházási hiteleké. A járvány közepén a felpattanás és a vakcina reményében ez az arány 50-50% körülire változott, az energiaválság azonban ismét óvatosabbá tette a vállalkozásokat, és mára ismét megnőtt a likviditási jellegű hitelek aránya. Az augusztus-szeptemberi energiapánik mostanra, úgy érzem, kezd lecsengeni, és a vállalkozások már nem azt érzik, hogy vége a világnak. A piac könyörtelen, de tud toleráns lenni, és ha valaki elkezdett energiatudatosan gondolkodni és működni, akkor annak jók az esélyei. A kilátások további javulásához persze nagyon el kellene érnünk az inflációs csúcsot, hogy most már tényleg túl legyünk rajta, és bátrabban lehessen tervezni.

Ha már itt tartunk, mi a véleménye az inflációs kilátásokról, és hogy kezelik ezt az ügyfeleik?

Az infláció nem egy hét alatt keletkezik, és nem is múlik el egy hét alatt. Rengeteg oka volt a kialakulásának, és ebből csak egy a kamatpálya alakulása. Az ellátási láncok megszakadása, az áruhiány és a háztartásoknál felhalmozódott likviditás felborította a kereslet-kínálati viszonyokat, amire rárakódott a forint gyengülésének, az energiaárak emelkedésének, de akár a jövedelmek megugrásának a hatása is. Én úgy látom, hogy az infláció általános mértéke és az élelmiszerek áremelkedése azért tér el egymástól rettenetesen, mert a nyereség növelése érdekében, amíg lehet, a kínálati oldal szereplői emelik az árakat: az ár-bér spirált egyre inkább felváltja az ár-profit spirál, és nehéz szétbontani, mi a valós inflatorikus elem, és mi az, ami profitmaximalizálásról szól. Ahogy a kőolaj és a gáz ára is őrült módon elszállt, majd beesett, úgy a hazai infláció is rengeteg pánikszerű elemet tartalmaz. Összességében, ha nem robbannak fel ismét az energiaárak, akkor úgy vélem, az infláció a közeljövőben el tud kezdeni csökkeni és normalizálódni. Ezt ma, a jelenlegi geopolitikai, világgazdasági helyzetkép ismeretében állítom. Azt mondjuk nem tudhatjuk, hogy holnap, vagy a következő hónapban nem lesz-e valami váratlan, extrém esemény, ami újabb kilengéseket okozhat, de optimista ember lévén nem erre a forgatókönyvre szeretnék készülni.

Kivezethetők az árstopok?

Az árstopok bevezetésekor nem gazdasági, hanem társadalompolitikai szempontok érvényesültek, ami számomra érthető. Az egész világ tévedett, amikor azt hitte, hogy az infláció csak átmeneti és alacsony lesz – ehhez képest tartós és magas is lett. Nem hiszek abban, hogy a forintárfolyam ismét extrém mértékben ki fog lőni, azt viszont látom, hogy az élelmiszerek áremelkedése jelentős részben az árstopos termékeken elszenvedett veszteségek terítéséről szól. Az abszolút piacgazdaságban hiszek és nem nőhetnek a fák sem az égig: ha jelentősen csökken az áruk iránti kereslet, akkor korrigálnia kell a piacnak. Egyeztetés indult az MKIK kezdeményezése alapján a hazai kereskedelmi szövetségek között, és a Vállalkozók Országos Szövetségének (VOSZ) társelnökeként mondhatom, hogy a jelenlegi gazdasági helyzet ismeretében erőteljesen szorgalmazzuk az árstop részleges vagy teljes kivezetését. Komoly előkészítést igényel a döntés, egyre nehezebben halasztható, viszont erre jó eséllyel akkor tud sor kerülni, ha elértük az inflációs csúcsot, és már látszik a lefelé irányuló tendencia. Remélem, hogy februárban ez a tetőzés megtörténik, de nem lehetünk ebben biztosak. Az idő sok mindenre, így az energiaválságra is megoldást fog jelenteni, és nem lehet egyik pillanatról a másikra napelemek telepítésével megoldani. Nagyon bölcs mondás az, hogy néha a helyzeteket „ki kell ülni”. Ezt is. A vállalkozók részéről ez türelmet és kivárást, egyúttal alkalmazkodást is igényel és persze meg kell lépni a saját működésben a komoly változtatásokat: el kell engedni azokat a bevételi forrásokat és költségtételeket, illetve vevőket és beszállítókat, amelyek nem teremtenek értéket a vállalkozások számára. Kemény döntéseket kell hozni, felhasználva az észszerűsítés, a logika és a pénzügyi menedzsment valamennyi elemét. Be kell vetni a tartalékokat, és igénybe kell venni a legkedvezőbb pénzügyi programokat. Hiszem, hogy ezek közé sorolható a Széchenyi Kártya Program MAX+, amely ehhez a változáshoz is megbízható partnere a magyar vállalkozóknak.

Ez a cikk a Net Média Zrt. tulajdona.

(forrás: https://www.portfolio.hu/bank/20230120/nincs-vege-a-vilagnak-itt-a-fix-5-os-hitel-591618)

saritundi
In GAZDASÁG, HAZAI, ÜZLET

„Energiamumus” vagy időgép: Téliálom vagy sportfokozat

Folytatás!

Cikksorozatom első fejezetében 10 olyan javaslatot fogalmaztam meg, amelyekből kiderülhetett, hogy igenis van eszköz a kezünkben még a jelenlegi válsághelyzetben is és nemcsak az önsajnálat, önmarcangolás marad megoldásként. Valamit viszont nem mondtam, pedig fontos: nincs hátra dőlés, nincs lazulás, nincs eltunyulás! Ezek szigorúan TILOS reakciók! Most észnél kell lenni, résen kell lenni. És bele kell állni a helyzetbe a túlélésért.

A vállalkozások vezetőit, tulajdonosait folyamatosan és több oldalról is extrém nyomás éri: az alapanyagárak az egekben, a bérigények egyre magasabbak, az árfolyamot talán hagyjuk is, az infláció fent és még fentebb szökik, a bizalmi indexek lent, és még lejjebb kerülhetnek, a kamatok pedig konkrétan elszálltak és emellett persze eljutunk a ma legégetőbb tényezőjéhez, az energiaárak hullámvasútra kerüléséhez.

Mai írásom ez utóbbit járja körül és újra és újra kiemelem, hogy nem pánik vezérelt módon kell gondolkodni és cselekedni, hanem a megoldások felől közelítve meg a problémát.

Jó olvasást! Krisán László

Kitekintés

Érdemes elsőre a piaci árak kilengésével kezdeni. A Brent kőolaj hordónkénti ára 2019. januárban még 61 dollár, 2022. májusában viszont – az orosz-ukrán háború hatására – már 122 dollár volt, de az elmúlt hetekben újra 80 dollár körüli szinteken járt az árfolyam. Hasonlóan mozogtak a földgázárak is: az irányadó TTF-típus árfolyama a rotterdami tőzsdén 2021. januárjában 20 euró volt megawattóránként, 2022 elején elérték a 300 eurót, majd decemberre 120 euró alá csökkentek. A holland határidős földgáz jegyzése december 21-én újra 100 euró alá esett, ami több mint egy hónapja a legalacsonyabb árszint. A HUDEX-en, azaz a magyar energiatőzsdén is nagyjából ugyanezt láttuk: a 2021 év elején még 57 euró körüli elszámolóár 2021. év végére átlépte a 170 eurót, azaz 2021-ben több mint háromszorosára drágult az áram. 2022-ben a hullámvasút felfelé ívelő szakasza volt a meghatározó, az elszámolóár márciusban 450 euró/MWh-t magasságában is megfordult.

Ezek a (tartós) árkilengések mind-mind fűtötték a covid által eleve rengeteg gyomrost kapott inflációt, ami már 2020 januárjában is 4,7 százalék volt hazánkban, 2022. novemberében pedig már a 22 százalékot is átlépte és szerintem 25,7-26 százalék körül lesz valahol a vége.

Ezek után vagy épp ezek alapján, hogy fokozzam a helyzetet, két elég erős kijelentést teszek:
  1. Nem lehet az energiaárak kilengéseit házilag megoldani (de azt is mondhatnánk, hogy ezt még az egyes nemzetgazdaságok szintjén sem egyszerű gyorsan megoldani )
  2. Megoldás csak egy dolog lehet: az idő.   

Tudom, hogy főleg ez utóbbi kijelentés a sokkoló, de legyünk már kissé realisták. 3-5, de főleg 8-10-szeres áremelkedést nem lehet kezelni. A jó hír viszont az, hogy bár az elmúlt időszakok tőzsde árai a fentebb írtak szerint alakltak, de az energiaárak helyzete folyamatosan változik és a határidős piac már most, 2024 elejére vetítve (azaz akár egy év elteltével) újra a régi, „békebeli” energiaárakkal számol! 

Mondjuk addig van feladat rendesen és ezek közül a legelső az, hogy hogyan vészeljük át ezt a bő egy évet. Néhány állat ilyen időszakra a téliálom mellett dönt, nekünk ilyen lehetőségünk ugyan nincs, de mégis érdemes valami hasonló módszerben gondolkodnunk. Értem ezalatt azt, hogy lehetséges, hogy egyszerre kell majd egy lassabb üzemmódra kapcsolnunk, azzal, hogy e mögött rengeteg proaktív cselekvésnek kell teret engednünk.

Hogy milyen új tanácsok következnek mindezekből? Lássuk a következő tízes csomagot!
  1. Az első tanács lényegében az, hogy a válság időszakát ki kell bírni, és pont. Jó esetben ez „csak” egy-másfél évet jelent, azaz annyit kell „kibekkelni”, „annyit kell kiülni” – ahogy egy barátom fogalmazta meg. Annyit viszont muszáj lesz, hiszen egy tényt akkor is figyelembe kell venni: egy ország energiamixe nem 1-2, hanem 20-30 év alatt állt össze olyanná, amivel épp aktuálisan rendelkezik. Ha pedig ma születne döntés egy energiaátállás megkezdéséről, annak megvalósulása jó esetben is minimum 4-6 évet venne igénybe. Tehát egy nemzetgazdasági szinten végrehajtott új „nyugalmi állapot” elérése biztos, hogy évek kérdése. Ezzel tehát nem lehet számolni, mint rövidtávú megoldás, így nekünk magunknak kell felkészülni, hogy szellemileg, fizikailag, anyagilag átvészeljük a következő időszakot. Azt pedig tudatosítani kell magunkban, hogy ezt az időszakot ki kell és ki lehet bírni, még ha csökkentett üzemmódban is.
  2. Bár sok vállalkozó úgy gondolja, hogy mindent (is) tud és ő tudja csak a saját cégén belül az okosat, de azért tisztázzuk, hogy ez most nem az az eset. Itt konkrétan külső segítségre van szükség, olyan szaktudásra, ami segít meghatározni az adott vállalkozásra optimalizált „személyre szabott” energiamixet. Szükséges megkérdezni olyan külső szakértőt, aki képes külső szemmel látni minket és szakmai tudás birtokában segítséget adni vállalkozásunk energiaátállási, energiafelhasználási módszereire. Ne sajnáljuk erre sem az időt, sem a pénzt. Drágább lesz a nap végén, ha a mondvacsinált jól értesült, mindentudó nagyokos haver/ismerős/rokon mondja meg a „tutit”, mintha erre szakavatott személyt kérdeznénk meg.
  3. Az új energiamix meghatározásához ismernünk kell magunkat és a rendszereinket. Ezt az önfelfedezést ne akarjuk megspórolni mert ennek a menünek az összeállítása elsősorban önmagunktól függ. Számba kell vennünk, hogy miből tudunk főzni, hogy milyen „hozzávalók” állnak rendelkezésünkre és azok mennyire korszerűek. Tudnunk kell, hogy milyenek a gyártási vagy felhasználási igényeink, azokat ma hogyan és mivel elégítjük ki. Meg kell vizsgálni, miként lehet átalakítani energiafelhasználásunkat. Végül fel kell tenni a kérdést: mekkora a költségigény, és mikorra várható, hogy a beruházás megtérül? És közben el kell dönteni azt is, hogy az energiaátállást önállóan vagy másokkal összeállva, energiaközösséget alkotva érdemes levezényelni.
  4. Sokat beszélünk az alternatív energiaforrásokról, többek között a napelemről. Kérek mindenkit, hogy engedje el azt a naiv gondolatot, hogy ez a nagy áttörés. A napelem másképp üzemel nappal és másképpen éjjel, nyáron „van” és télen meg „nincs”, ezért a napenergia egy bizonytalan energiatípus. Ezért is logikus sajnos, hogy nincs az a befogadó rendszer, ami képes lenne ezt az egyenlőtlenül beérkező energiatömeget kezelni. A napenergiát persze ne írjuk le, de helyesebb, ha úgy gondolunk rá, mint egy kiegészítő lehetőségre a teljes energiamixen belül. A szélenergia hasonló történet, és itt meg annak állami engedélyezési zöld lámpája is hiányzik. A geotermikus energia jó opció lehet, de ennek számtanja jelentősen meghatározza létjogosultságát. Jómagam ez utóbbinak vagyok a híve, de még előttem áll egy ilyen beruházás, ezért engedjék meg, hogy arról majd inkább utólag, a tények fényében nyilatkozzak.
  5. Külön pontot érdemel az egész „energia-rendszerváltozásnak” a pénzügyi háttere. Saját pénzügyi lehetőségeink ismerete az alap. Van-e fedezete az átállásnak, van-e elegendő beruházási keretünk, vagy ami van, az elég-e önerőként. Ha a válasz nem, akkor hadd utaljak vissza a 3. pontban szereplő energiaközösség gondolatára, amit már a korábbi írásban is kifejtettem. És végül, de nem utolsó sorban, hogy kijön-e a számtan, azaz stimmelnek-e a megtérülési mutatók. Ha a válasz nem, akkor eleve másképpen kell gondolkodnunk. Most persze, hogy ennyire magas az energia ára, a napelemes rendszerek és a geotermikus koncepció is jó befektetésnek tűnnek, hiszen a korábbi 10–15 éves megtérülési idő (a napelem esetében) kevesebb mint a felére csökkent. De óvatosan azért ezzel, mert a telepítési és bekerülési árak (panelek, inverterek akkumulátorok, fúrás, elektronika stb.) tovább emelkednek. És így egyáltalán nem kizárt, hogy a megtérülés az energiaárak visszarendeződése után újra kérdésessé válik.
  6. Teremtsünk vagy bővítsünk likviditást. Nem kérdés, hogy pénz nélkül nem fog menni az átállás. Most kell elővenni a tartalékokat, most kell átszámolni, hogy milyen erőforrások szabadíthatók fel az átvészelés vagy a túlélés érdekében. A költséghatékonyság legmagasabb szintű elérése abszolút prioritás. Meg kell szabadulni a nem, vagy csak ritkán használt szolgáltatásoktól és habozás nélkül kell megválni a kényelmi vagy luxus költésektől. Becsukott szemmel kell elengedni a főnöki autó cseréjét, a „piackutatási” családi nyaralásokat, és ne féljünk olcsóbb vagy ingyenes megoldásokat alkalmazni.
  7. Ha saját pénzügyi lehetőségeinket számba vettük, akkor érdemes ahhoz hozzá tenni a pénzpiaci lehetőségeket is. Alaposan nézzünk körül, hátha találunk piaci forrásokat is (bár ez 20 százalék fölötti kamatoknál azért lássuk be, nem esélyes). Nézzük meg az állami támogatások körét is az energiahatékonyság javítására vonatkozóan. Azaz térképezzük fel, hogy van-e olyan forrás, ami segítségünkre lehet. Megsúgom, találunk ilyet. Hogy csak egy kicsit haza is beszéljek, a Széchenyi Kártya Program keretében bevezettük a Beruházási Hitel MAX energiahatékonyság-javítást és technológiaváltást segítő alkonstrukcióját, ami jelentős támogatást biztosít a cégeknek az energiaátállás anyagi feltételeinek biztosításához. Nem beszélve arról, hogy annak létezik rezsilába is 50 százalékos, vissza nem térítendő mértékben. De fut már ezenkívül a Széchenyi Kártya Program Max+ 10 éves, 500 millió forint felső határú, 5 százalék fix kamatozású zöld beruházási hitele is (már agrár beruházásokra is), ami a piaci 20-25 százalékos kamatokhoz képest lássuk be egy erős segítség. És végül ne feledkezzünk meg az EU-s forrásokról sem – reméljük, hogy végre megérkeznek ezek a pénzek is.
  8. Ha kisebbek vagyunk és nincsen szervezeten belüli pénzügyi egységünk, akkor működjünk együtt szorosabban a könyvelőnkkel, aki személyre szabott tanácsokat adhat a finanszírozási forrásoktól kezdve a költségvetésünk felülvizsgálatáig. Ha szükséges még ezen is lépjünk túl, és vegyünk igénybe adószakértői szolgáltatást is. Most nagyon kell a több szem, többet lát elv! Ne szégyelljünk támogatást, segítséget bevonni. Helyezzünk nagyobb hangsúlyt a kontrollingra, mert ha egy naprakész, követő rendszert használunk, akkor gyorsabban tudunk megalapozott döntéseket hozni. Most nem az a helyzet van, amikor elég évi egyszer mérleget nézegetni.
  9. Emellett mi magunk is „okosodjunk”. Keressük és olvassuk el azokat az írásokat, elemzéseket, ötleteket, amelyek segíthetnek nekünk és amelyek a saját szektorunk sajátosságait mutatják be. Nézzük meg, hogy más mit csinál, figyeljük a konkurencia lépéseit és ne szégyelljük a jó ötleteket „lenyúlni”. Vegyük át a jó gyakorlatokat és a túlélés érdekében ragadjunk meg minden lehetőséget. Ez most nem az az időszak, amikor a céges ügyekre fordított időn spórolni lehet. A jelenlegi folyamatok sokkal több figyelmet és „energiát” igényelnek. Lebegjen a szemünk előtt a jó öreg üzleti mondás, miszerint a legfontosabb, hogy ”mi legyünk azok, akik utoljára mennek ki a szobából és kapcsolják le a lámpát” 
  10. És még egy különösen fontos tanács: újra meg kell tanulnunk spórolni – észnél lenni, priorizálni. Tíz évig lógattuk a lábunkat a kényelmes és piaci szemmel nézve irreális rezsifelhőkön ülve. Az állami támogatás miatt a teljes vállalati költség csak nagyon kis része volt a rezsi, szinte azt sem tudtuk, mi az… mostanáig! De a realitás az realitás. Nem az a körülmény volt a normális, hanem a mostani a reális. Tehát együtt kell élni azzal, hogy „ésszel kell bánni az energiával”, ami nem „csak úgy” jön a konnektorból vagy melegíti a radiátort, hanem pénzbe kerül. Piaci alapon, komoly pénzbe. Tehát vége a „fűtöm az utcát is” vagy a „0–24-ben megy a klíma” korszaknak. Meg kell tanulni újra a „kapcsold le”, „húzd ki”, „csavard lejjebb”, „figyelj a hőfokra” mondatokat. Mindenkinek!
Gondolkodás, kreativitás, kitartás és higgadtság!

Sorozatom következő részében ehhez újabb tíz, remélhetőleg hasznos tanácsot nyújtok, és várom vissza Önöket!

Coming back soon!

saritundi
In GAZDASÁG, HAZAI, ÜZLET

Sírjunk a sötétben vagy villantsunk megoldásokat?

Javaslatok válság idején

2020 óta állandósult a legsötétebb viharfelhőkkel való riogatás és ez a háború kitörése és az energiaválság elszabadulása óta még brutálisabban jellemzi a közgondolkodást. Nem lehet úgy egy hírt megnézni, egy beszélgetést lefolytatni, egy napot eltölteni, hogy ne az jöjjön ki, hogy vége a világnak. Nem azt mondom persze, hogy nincs komoly helyzet és azt sem, hogy bagatellizálni kellene a helyzetet, de könyörgöm, vessünk már véget ennek az állandó, őrületes, folyamatos „vége a világnak“ időszaknak.
Ha továbbra is riogatásra vágyik valaki, akkor jelzem nem neki szól ez az írásom. Nekem elegem van a pánikból, a sötét végítélet leírásokból a „csak a negatívat tolja mindenki” gondolkodásból. Én ezt meghagyom másoknak és próbálok egy másik szemüveg mögül kinézni. Ez pedig a megoldások szemüvege. Szeretnék végre a pánik-rettegés vagy mondhatjuk azt is, hogy a para-rinya kombóhoz képest egy – csak a megoldásokra fókuszáló – javaslat/ötlet/megoldás csomagot nyújtani. Ebből a trióból mindenki válogathat kedvére (ha akar) üzlettípusának, piacának, gazdasági helyzetének, problémájának és vérmérsékletének megfelelő megoldásokat. Ez egy olyan menü, amit igyekszem teljes körűen feltárni és közkinccsé tenni.
Egyetlen írás terjedelme meghaladná a befogadható olvasási küszöböt, ezért szokásomtól eltérően most nem egy rövid, tömény írást indítok útjára, hanem egy 3 részből álló cikksorozatot, amelyben listázásra kerülnek a megoldások.
Sőt, mivel úgy gondolom nem nálam van a bölcsek köve és másnak is lehetnek hasznos javaslatai, ötletei, saját bevált, működő jó gyakorlatai vagy zseniális megoldásai, ezért jelen írásokhoz szeretném kérni, hogy mindenki tegye hozzá a saját gondolatát és segítse a többieket.
Egy a lényeg: hagyjuk abba a siránkozást! Hozzuk ki együtt a legjobbat ebből a helyzetből, ne hagyjuk, hogy maga alá gyűrjön minket ez a helyzet és ne a sírás menjen, arra most sem idő, sem kedv nincs, nem beszélve arról, hogy az nem megoldás.
Készüljenek és jegyzeteljenek, majd válogassanak és alkalmazzák a leginkább Önökre szabott megoldásokat. Olyan javaslatokat fogalmazok meg, amelyek kifejezetten válság idején alkalmazhatóak.
A győzelemhez általában a pénz, paripa, fegyver hármas együtt állása szükséges, én most képletesen a fegyver részt igyekszem kézbe adni.

És én a megoldást választom! 

Jó olvasást! Krisán László

Chapter 1

A modern gazdasági rendszer több sebből vérzik: a 2020-as évek tapasztalatai alapján ebben már azok sem kételkednek, akik korábban derűlátóbban szemlélték a történéseket. Túl vagyunk egy világjárványon – vagy legalábbis, reményeink szerint a nehezén –, és láttuk, hogy az egészségügyi krízis miként bénította meg az üzleti folyamatokat, tette nyilvánvalóvá a globalizáció gyenge pontjait, az ellátási láncok sérülékenységét, az egyes ágazatok egymásra utaltságát. És mintha ez nem lenne elég, következett az az energiafüggőségből eredő sokk, amelyet talán még jobban meg fogunk szenvedni, és amelynek valószínűleg rendkívül fájdalmas utóhatásai lesznek akkor is, ha a helyzetet valahogy sikerül rendezni.

A mostani válság olyan soktényezős modellel írható le, amelyben a hatások egymást erősítik. Az energiaárak megugrása nemcsak a vállalatok költségeit növeli meg drasztikus mértékben, de szinte minden mást megdrágít, így növekednek a beszerzési költségek is. A költségoldali nyomást fokozza, hogy a munkavállalók – akiknek a jövedelmét szintén az infláció tizedeli – egyre magasabb béreket harcolnak ki. Az immár a „kettes számú közellenség” státusát megszerző infláció mellett súlyosbítja a helyzetet a kamatok elszállása is: mindezek együtt pedig soha nem látott nyomás alá helyezik az üzleti döntéshozókat, akiknek egyre újabb és újabb problémákat kell kezelniük.

A mostani helyzetben nem létezik egyetlen csodamegoldás. Az országoknak és a cégvezetőknek egyaránt cselekvési mixben kell gondolkodniuk, miközben tudatosan el kell határolódniuk a szélsőségektől. Nincs olyan varázspálca, amellyel egyet legyintve mindent megoldanánk.

Gondolkodjunk kisebb varázsütésekben!
  1. Ahhoz, hogy helyes döntéseket tudjunk hozni, egy valami minden bizonnyal elkerülhetetlen: a céget tételesen szétszálazva, teljes körűen át kell világítani. Újra meg kell ismernünk saját magunkat, hogy képesek legyünk feltárni a rossz működést, a nem elég hatékony folyamatokat és a pazarlásra gyanút adó pontokat. Csak akkor tudunk beavatkozni, ha tudjuk, hol kell változtatni a jelenlegi működésen. Ehhez sokszor jól jön a „külsős” segítség: az üzemi vakság nélküli nézet. Szabály azonban itt is van: ne hibást keressünk, hanem megoldást! A felelőst ráérünk utólag is megtalálni, energiáinkat a helyzet javítására kell mozgósítanunk.
  2. Gondolkodjunk alternatívákban és különböző vészforgatókönyvekben. Ne feledjük: ez a válság nem miattunk alakult ki, de nekünk kell belőle magunkat kimenteni. Az alternatívákban való gondolkodás, a proaktivitás abban segít, hogy ne érjenek váratlanul az egyes jövőbeli események és hogy a lehető legtöbb eshetőségre fel tudjunk készülni. Gondolkodjunk optimista, semleges és pesszimista forgatókönyvekben egyaránt, és mindegyikhez rendeljünk beavatkozási akcióterveket is. Ne gondoljunk nagyszabású, tudományos stratégiaalkotásra, hiszen nem ez a cél – de legyen egy könnyen érthető, a cég sajátosságain alapuló, lehetőleg írásba foglalt cselekvési tervünk.
  3. Tételesen a legutolsó forintig vizsgáljuk meg a cégünk költségstruktúráját, azonosítsuk a növekvő működési költségeket, és azok hatását! Nézzük át mélységében a kiadás–bevétel arányokat. Ha nem tudjuk, hol ereszt a csónak akkor lehet, hogy rossz helyen fogjuk befoltozni a lyukat is.
  4. Egész egyszerűen el kell engedni minden olyan terméket, folyamatot, ami nem hoz elegendő bevételt. Használjuk a jó öreg Pareto-elvet: a 20 százalék hozza a 80 százalékot. Majd ráérünk épülni és szépülni, hatalmas termékpalettát tartani akkor, ha újra eljön a jó világ. Most az a feladat, hogy ne zuhanjunk le, ezért dobjunk ki a léghajónkból minden fölösleges nehezéket!
  5. Merjünk eltérni a megszokottól, a normalitástól, helyezzük a hangsúlyt az újratervezésre, az újraszervezésre. Ne féljünk belenyúlni az évek óta működő, nem ritkán megváltoztathatatlannak hitt folyamatokba sem! Amennyiben szükséges, gondoljuk újra (és diverzifikáljuk) a beszerzést! Vegyük sorra, hogy kikkel dolgoztunk eddig, milyen feltételeket szabtak nekünk a szállítóink, van-e függőségünk tőlük. Nézzük át a szerződéseket, és döntsünk bátran, a nem jól teljesítő beszállítóktól gondolkodás nélkül köszönjük el! Ne feledjük beszállító mindig volt, van és lesz, úgyhogy beidegződésből és megszokásból ne tartsuk fent az eddigi kapcsolatokat. Régi mondásom, hogy “beszállító nem vész el csak átalakul”. Most mi vagyunk a legfontosabbak magunkkal törődjünk kizárólag!
  6. Ne tartsuk érinthetetlennek az értékesítési folyamatainkat sem! Már csak azért sem, mert ez a bevételi forrásunk, ha valaminek, ennek optimálisnak kell lennie! Simán emeljünk az árakon annyit es addig amennyit es ameddig csak lehet. Más is emel, az önmérsékletnek nem most van itt az ideje és helye. A kondíciókat, főleg a fizetési feltételeket is keményen próbáljuk meg feljavítani a magunk javára: rövidebb fizetési határidő, akár előleg vagy előre fizetés, és ha lehet euróban kössük ki az árakat – bármi, amit a vevő elbír. Arra kell csak vigyázni, hogy vevőnk ne olvassa el jelen írás előző pontját.
  7. A tapasztalatok azt mutatják, hogy válság idején a legtöbb cég a marketing, a munkaerő és a sales terület költségvetését vágja meg először. Ne tegyük! Akkor sem, ha ez jó ötletnek tűnik elsőre. Ha mi is ezt tesszük versenyhátrányt okozunk magunknak. Ha nem így lépünk máris előnyt szerzünk a többiekkel szemben, akik kvázi kivonulnak a területről. Saját erősségeinkre koncentráljunk. Merjünk akár a teljesen ellentétes útra lépni, bővítsük a csapatot a megfelelő szaktudással, erőltessük a piaci jelenlétet, toljuk meg a marketinget és lépjünk be a mások által otthagyott piacra. Használjuk ki azt, hogy a konkurencia kiállt a versenyből és repüljünk rá a piaci résekre!
  8. Ne feledkezzünk meg a logisztikai és szállítási folyamatokról sem, hiszen ezek különösen nagy súllyal szerepelnek a költségstruktúrában. Nézzük át, hogy jól szervezettek-e fuvarjaink, megfelelő gépeket, eszközöket használunk-e, szükség van-e a jelenlegi raktárkapacitásainkra! Gondolkodjunk modern alternatívákban: fontoljuk meg a city-logisztika által kínált lehetőségek igénybevételét, az elektromos járművek alkalmazását, a másokkal való együttműködést a költségek megosztása érdekében! A költségeket vagy levágni lehet, vagy ésszerűsíteni. Ha összeállunk valakivel – aki hasonló helyzetben van, mint mi – úgy, mint “két kicsi Lego” racionalizálni tudjuk költségeink bizonyos részeit.
  9. És persze itt van az energiafelhasználás problémája (amit a következő írásban mélységében bontok majd ki), amely területet valóban „gyökeresen” kell kezelnünk. Egy kis magyar faluban, Nemesvámoson egy előadásom utáni vállalkozói beszélgetésen egy idősebb vállalkozó remek, ütős mondását hadd osszam meg Önökkel: – Amikor azt mondtam, hogy jelentős hasonlóság van a Covid-válság és az energiaválság között, akkor ő erre a következőt mondta: „Valóban fennáll sok hasonlóság a két válság között, de egy különbség biztos, hogy van. A Covid-nál mindig szükséges lesz újra és újra oltatni, azaz sokszor fog fájni. Az energiaátállás esetében viszont csak egyszer fog fájni. Igaz, akkor piszkosul, de ha egyszer valaki átáll, az akkor átállt végleg.” – Azt mondtam neki, hogy ezzel egyet kell értsek és kértem, hogy hadd osszam meg ezt másokkal is. Engedte és köszönöm neki. Tehát durva lesz az átállás időszaka, de ha valaki túl lesz rajta, az egy életre szól!
  10. Szembe kell nézni a valósággal, bele kell állni, ott kell lenni, kemény döntéseket kell hozni. Ha kissé lelketlennek is tűnik de attól még hadd idézzem ide egy vállalkozó hölgy örökérvényű – a válságra adott és ide illő – mondását: „az a fontos hogy a konkurencia előbb essen el mint én”. Rendkívül éles a verseny a jelenlegi, válságtól sújtott üzleti környezetben, mások is bajban vannak – a feladat azonban most is az, hogy legyünk jobbak, bátrabbak, gyorsabban és megfontoltabbak a többieknél.

Remélem ez az írás már elsőre is tud támpontokat, kapaszkodókat adni – erre törekszem a cikksorozat következő részeiben is.

A következő írásomban az energiafelhasználás kérdéskörét járom körbe alaposabban. Tartsanak velem, hiszen ennél aktuálisabb téma most igazán nincs. Ígérem a karácsonyi égők még maradhatnak, de lesz miből visszavágni!

Áldott karácsonyt kívánok. 

 

Coming soon!

saritundi
In KERESKEDELEM

Újrarajzolt kereskedelmi körkép

Bevásárlóközpont

Az Európai Kereskedelem Napja, amelyet idén novemberben immár a 18. alkalommal szerveztünk meg, egyenesen az örökkévalóságnak üzen: „A kereskedelem örökre elismert legyen a gazdaság és a polgárok nélkülözhetetlen ökoszisztémájaként!” Abban, hogy mit értünk „elismertségen”, persze nem kell feltétlenül egyetértenünk, és azon is vitatkozhatunk, hogy ennek miben kellene – esetleg erősebben – megnyilvánulnia, azt azonban, hogy „nélkülözhetetlen ökoszisztémáról” van szó, senki nem vonhatja kétségbe. Csak néhány adat, hogy mindenki képben legyen: a kis- és nagykereskedelem együtt az Európai Unió GDP-jének nagyjából 8 százalékát adja, 26 millió fővel (az uniós munkaerő 12 százalékával), így ez a szektor a legnagyobb foglalkoztató. És nagy számok vannak a „forgalom” rubrikában is: a háztartások fogyasztásának nagyjából egyharmada szerepel itt.

Magyarország

A makro mutatók által festett kép Magyarországon is hasonló, ha azonban a felbontásán változtatunk, és „ráközelítünk” a piac szereplőire, akkor már borúsabb adatokról kell beszámolnunk. Az üzletek száma évek óta csökken: az elmúlt öt évben mintegy 18 ezer magyar kisbolt tűnt el, közel 300 településen már egyetlen kisbolt sem üzemel. A magyarázat nem egyszerű. A vidék, azaz a legkisebb települések, az elmúlt 2-3 évtizedben folyamatosan veszített erejéből, és egyre csökkent a falvak  körüli munkalehetőségek száma, ezzel a lakosságuk. Olyan ez, mint amit idén nyáron láttunk egyes folyókkal: 1-2 hónap alatt szinte teljesen kiszáradtak… Valami hasonló zajlott le sok településen, csak évek alatt. Ha pedig nincsen vásárlóerő, azaz kereslet, akkor nincsen nyereséges üzlet, azaz kínálat sem.

Nyomasztó piaci környezet

A helyzet 2020 óta „fokozódott”, előbb a koronavírus-járvány, majd az energiaválság és az elszálló infláció miatt. Ezeknek a kihívásoknak sokan nem tudtak/tudnak megfelelni, a jövőben így további boltbezárásokra kell számítanunk. A legszomorúbb azonban mégis az, hogy ez a „kiszáradás” főleg a hazai tulajdonú üzletekre jellemző. Az ágazatban jelen lévő, városokra koncentráló, tőkeerős multikat ez a veszély nem fenyegeti. Őket még mindig erős tőke, széles termékportfólió, stabil beszállítói lánc, és vásárlási vágytól égő fogyasztók jellemzik. Mondhatni, kinyílt az olló a fenti üzlettípusok között.

„Új évtized, új világrend”

Ha arra gondolok, hogy mi minden változott meg az elmúlt 3 évben. Alig van olyan terület, ahol ne kellett volna beavatkozni, változtatni, módosítani. Azt láthattuk, hogy aki talpon maradt, annak teljesen át kellett alakítania az üzletmenetet, vagy éppen árképzését. Az energia drágulása miatt a kiadások villámgyorsan megugrottak, és ha ez nem lenne elég, ott vannak még az árazás „felső korlátai”, az ársapkák is. Mit tehetnek az üzletek? Szinte csak egy választás marad: az ársapkával nem érintett termékek árrését növelik, ami a vásárló pénztárcáján csapódik le. Nagyon nem mindegy azonban, hogy mekkora „az ársapkával nem érintett” termékkör. A kisebb üzletek kisebb termékkínálattal rendelkeznek, így kisebb a mozgásterük, alig van minek növelni az árát, azt a kevés terméket adja így irreálisan drágán.

Válaszok

A kiskereskedők és a hasonló helyzetben lévő vendéglátók a bevételek növelése mellett a nadrágszíj meghúzásával is reagálnak, azaz csökkentik a kiadásaikat is. Kevesebbet költenek reklámra, a „lefelé vásárlás” trendjéhez igazodva szűkítik a termékportfóliójukat (kevesebb a drágább portéka, a kacsamáj pl. sok étterem kínálatából eltűnt), a nem létfontosságú beruházásokatelodázzák.

Érdemes egy pillanatra itt megállni. Egy vállalkozás 2 esetben gondolkodik csak el a fejlesztések megvalósításán. Az első, amikor a cégnek van tartaléka, van miből újítania, az üzleti környezet pedig támogató. Legyünk őszinték, az elmúlt 2–3 év ezeknek a feltételeknek nem felelt meg. A második, amikor a környezet nem támogat, hanem kényszerít: gondoljunk csak a COVID okozta digitalizációs kényszerre, vagy az energiakrízis okozta alternatív lehetőségek keresésére. Ami fejlesztés az elmúlt 3 évben megvalósult, azt túlnyomó részben a „kényszer szülte”. Ide kell sorolnunk a legapróbb változtatásokat is: a cukrászdát, amely honlapot kezdett üzemeltetni, a kisebb vállalkozásokat, amelyek elindították a házhoz szállítást, vagy azokat, akik készletoptimalizáló szoftvereket kezdtek el használni.

A következmények

De ha kényszer szülte fejlődésről beszélünk, akkor is le kell szögezni: az efféle előre menekülés révén. Ha valami, ez biztosan erősíti a kereskedelem elismertségét.

A fejlődés jelen esetben kényszerű, de mivel az eredményei – azaz hogy munkahelyek maradnak meg, a vásárlóknak pedig nem kell elbúcsúzniuk a kedvenc boltjaiktól – továbbra is erősíti a kereskedelem szerepét.

Mert jól tudjuk, ami nem öl meg, az megerősít!

saritundi
In GAZDASÁG, HAZAI

Lánctartozás: újra ketyeg az időzített bomba?

Domino

A „lánctartozás” már régről ismert kifejezés a gazdaságban és nem csupán a szakértők körében… Az utóbbi időben azonban egyre több szó esik róla. Egészen pontosan a magyar gazdaság, még közelebbről pedig a kkv-szektor tipikus betegségéről van szó, ezért igenis foglalkozni kell vele, meg kell vizsgálnunk: mik ennek a kórnak a „tünetei”, a „szövődményei” és melyek a lehetséges „gyógymódok”?

Jó olvasást! Krisán László

A lánctartozás koncepciójának alapköve igen egyszerűen megfogalmazható: aki késve jut a pénzéhez, az gyakran maga is késve fizet. Egyértelmű tehát, hogy sokan akaratlanul kerülnek ebbe az ördögi körbe: akinek a pénzügyei túlságosan „feszesek”, azaz ma vállalkozásában minden fillérre ki van számolva, az a megkésett fizetést megkésett fizetéssel tudja csak „viszonozni”. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a folyamat öngerjesztő – pláne válsághelyzetben, amikor  lecsökken azon vállalkozások száma, akiknek elég mozdítható anyagi forrása (likviditása) lenne a lánc megszakítására.

A lánctartozás eszkalálódhat

A késedelmes fizetés „terjedése” súlyos pénzügyi lavinát indíthat el az egész gazdaságra vetítve – aláássa a likviditást, növeli a behajthatatlan követeléseket –, hiszen gátolja a cégek fejlődését, bővülését, a legrosszabb esetben pedig csődbe juttathat olyan, a lánc végén tevékenykedő vállalkozásokat is, amelyek mások hibája miatt nem tudják kifizetni számláikat. A vállalatok problémái pedig összeadódnak és makrogazdasági szinten jelentkeznek. Úgy képzeljük mindezt el, mint a hegyről lefelé zúduló hótömeget, ami egyre nagyobb és nagyobb lesz, amit a végén már pusztító lavinaként emlegetnek. Így történik ez a gazdaságban is, amikor az egyedi vállalati problémák összeadódnak, hiszen abból előbb vagy utóbb az egész országra kiterjedő nehézségek lesznek: a beruházások elmaradása megakadályozza a növekedést, rontja az egész országversenyképességi és a foglalkoztatási mutatóit. Röviden: a lánctartozás fertőző hatású, mondhatni a gazdaság covidja.

Bizony rossz hírem van: ez a hatás olyankor erősödik fel, amikor a konjunktúrát felváltja a visszaesés (dekonjunktúra), tehát az egyébként is gyenge immunrendszerű gazdaság a legjobb táptalaj, amiben a növekedés mérséklődik, majd a földbe áll. Jelenleg pontosan ebben a fázisban vagyunk. Nem csoda, hogy a rém újra felütötte a fejét, egyre több az olyan ellátási lánc, ahol az egyes partnerek nem tudják időben teljesíteni pénzügyi kötelezettségeiket, egyszerűen fogalmazva: nem fizetnek vagy nem időben.

Ahhoz, hogy jobban lássuk, mi a probléma lényege, két esetet kell elhatárolnunk.

Kezelhető

Amikor normál üzletmenet, kedvező gazdasági körülmények között alakul ki –  rövid időn belül rendeződő – lánctartozás, egyéb külső nyomás nem sújtja a vállalkozásokat. Ez az eset is problémás, pénzügyileg és jogilag.

Kóros

Amikor a lánctartozás a kedvezőtlen gazdasági körülmények miatt alakul ki,a láncot nem egy „technikai csúszás” (például egy adminisztrációs hiba) indítja el, hanem gazdasági nehézségek egész sorozata. Márpedig ilyen nehézségből most nincs hiány: növekvő infláció, drasztikusan emelkedő kamatkörnyezet, elszálló alapanyag- és energiaárak, árfolyamkockázat, kifeszített munkaerőpiac, kedvezőtlen nemzetközi árhatások, fokozódó bizonytalanság és még sorolhatnám. Az ilyen táptalajban kialakulólánctartozás következményei rendkívül súlyosak, megállítása vagy megfékezése pedig korántsem egyszerű, szinte lehetetlen küldetés. Azaz ilyen helyzetben már nem elegendő csak a prevenció! Itt már kőkemény infúziós kezelésre van szükség.

De mit tehet egy vállalkozás annak érdekében, hogy ne húzza le az örvény?

A legjobb megoldás a megelőzés, ha előre gondolkodunk, tervezünk.

–Folyamatosan monitorozzuk a piacot, hogy nagyobb valószínűséggel ismerjük fel a vészjósló jeleket. A vállalkozásunk kijelölt stratégiáját követve, de rugalmasan kezelve kell a piacot lekövetni, szakmai nyelven fogalmazva: proaktív stratégiát kell alkalmaznunk.

– Elemezzük a partnereket, beszállítókat, mielőtt szerződünk!

– Alkalmazzunk tudatos likviditás-menedzsmentet.

– A beszállító partnereket úgy válasszuk meg, hogy senkitől se függjünk!

– Körültekintés a szerződések megkötésekor: fordítsunk fokozott figyelmet a fizetési nehézségek jogi rendezésére vonatkozó pontokra, azaz  állítsunk fel alapos jogi pajzsot, ami megvédhet bennünket.!.

– Követeléseinket el is adhatjuk, adott esetben éljünk a faktorálás lehetőségével!

Konklúzió

Jelen helyzetben tehát a legjobb, ha felkészülünk, ha még most erősítjük a vállalkozásunkat, javítunk a likviditásunkon, feltérképezzük a piacot, réseket, lehetőségeket keresve. Ölbe tett kézzel nem ülhetünk, az biztos. A válságot követő felpattanáskor is a fejlesztést, átgondolást és felkészülést láttam járható útnak a jövő felé, most pedig zuhanunk a következő válságba, éppen a landolás szakaszában vagyunk, várjuk hogy földet érjünk – már csak azért is, mert onnan lehet újra az egekbe szökkeni és újra szárnyalni, erőre kapni.

A vállalkozásoknak maguknak kell biztosítaniuk a túlélést a jól megválasztott üzleti stratégiával!

saritundi
In GAZDASÁG, HAZAI

Földműves vagy agrármenedzser? Emberi kulcs az éléskamaránkhoz

mezőgazdaság, termelés, élelmiszer

Az agrárgazdálkodás az ember letelepedésével egyidős, modern, rohanó világunkban azonban egyre kevesebbet fókuszálunk rá. Mintha az élelmiszeripar ellátása, működése magától értetődő automatizmus lenne. Csakhogy nem az, és erre mostanában több körülmény is erősen rávilágít. Mire kéne jobban figyelni, hogyan mehetnünk előre ezen a téren? Ez a legújabb blogbejegyzés témája.

Jó olvasást! Krisán László

Nyár van, így – jó esetben – a városi ember kiszabadul a betonrengetegből, járja a vidéket, és rádöbben: mekkora területek vesznek körül minket, amikről a mindennapjainkban tudomást sem veszünk, micsoda erő van a vidékben, a mezőgazdaságban! Ha kicsit továbbmenve belemélyedünk egy-egy beszélgetésbe, vagy elmerengünk rajta, miért is választja valaki tudatosan vagy beleszületve az ún. klasszikus gazdálkodó életmódot, felismerhetjük a vidék és a föld tényleges megtartó erejét.

Miért tartom fontosnak ezt a témát?

Bár szakmai szempontból „outsider”-ként tekintek a mezőgazdaságra, érdeklődőként mindig is követtem a folyamatokat, és az a meglátásom, hogy az elmúlt harminc évben sok szó esett a magyar agráriumról és a vidéki gazdaság jelentőségéről, mégsem feltétlenül sikerült megfogni a lényeget! Csak felvillantva néhány epizódot: a rendszerváltozáskor megindult egyfajta mozgolódás – nagy eredmények nélkül maradt, azután az EU-s csatlakozás kavarta fel az állóvizet, majd mindezt követte a GDP-fókuszú gondolkodás Budapest és az ország többi részének viszonylatában, felerősödött a konvergencia és divergencia kérdése, aktuálisan pedig az élelmiszergazdaság, önellátás van leginkább terítéken.

Ez pedig egyáltalán nem véletlen.  Európában ugyanis nem csak gyönyörű (és forró) nyár van éppen, hanem háború is. Magyarország szomszédjában, a „világ éléskamrájának” is nevezett Ukrajnában. Ilyenkor pedig törvényszerű a mezőgazdaság, az élelmiszerpiac felértékelődése, hiszen nincs mese: a táplálkozás annak a bizonyos Maslow piramisnak a legalsó, legalapvetőbb lépcsőfokát foglalja el…

Mi következik ebből számunkra?

Már az általános iskolás gyerekek is tudják, hogy agrárország vagyunk, és Magyarország fekvése tényleg hatalmas adottságot jelent a mezőgazdaságnak, mint ágazatnak, valamint az ágazatban tevékenykedő kis- és nagyvállalkozóknak, munkavállalóknak egyaránt. Mégis, valahogy mostohagyerek lett ez a terület, legalábbis ez az ember érzése, ha megnézi, hányan szeretnének itt munkát vállalni, ebből élni, van-e kellő utánpótlás a mezőgazdasági vállalkozók körében. Hosszú időn keresztül egyértelmű tendencia volt az ágazat kiüresedése – ez most megfordulni látszik…  Az elmúlt évekre jellemző célzott támogatásokon kívül a hazai agrárhitelezés volumene is töretlen növekedést mutat, ami nagymértékben hozzájárul az ágazat versenyképességének erősítéséhez – ezt már közvetlen tapasztalatból mondhatom. Elindult tehát egy fellendülés, ez azonban ne tévesszen meg senkit.

Nem dőlhetünk hátra idejekorán!

Most van csak igazán szükség az elköteleződésre, arra, hogy képesek legyünk kiaknázni a magyar gazdasági szerkezetben rejlő adottságokat, leküzdeni a mezőgazdaságot, illetve sok vidéki térséget jellemző kihívásokat és igazi zászlóshajóvá fejleszteni ezt az ágazatot, mert úgy hiszem, ez az egyik legnagyobb esélyünk.

Most, amikor látjuk az urbanizáció határait, tapasztaljuk, hogy a nagyvárosaink megtelnek, és bőrünkön érezzük a globalizáció káros hatásait, melyek részben az önellátási képesség háttérbe szorulásából (szorításából) következnek – erről részletesen szóltam több korábbi bejegyzésemben is.

Ehhez meg kell tudnunk szólítani a jövő lehetséges agrárszakembereit, vagyis a fiatalokat, de a jelenlegi mezőgazdasági dolgozókat és agrárvállalkozókat is, nélkülük ugyanis nem biztosítható az egyre fontosabbá váló önellátás az élelmiszergazdaságban. Hiába a csúcsmodern ipar, hiába érhetők el itthon is könnyedén annak vívmányai, ha a legfontosabb erőforrás, a földeket gondozó ember, a „jó gazda” hiányzik. A digitalizáció, az IT erőteljesen jelen van az agráriumban és ennek további előretörése nagyon is várható, azonban ezeket tudatosan használni képes, motivált emberek nélkül sajnos nem jutunk messzire.

Attól sem tekinthetünk el – ha már az időjárás viszontagságainak leginkább kitett ágazatról beszélünk –, hogy mennyire fontos pénzt és tudást fektetni az időjárási és klimatikus feltételekhez való alkalmazkodásba, ami szintén meghatározó eleme ennek a képnek. Nem kell a távoli múltban keresnünk a példákat: idén június legvégére a 300 ezer hektárt is meghaladta az aszálykár, a gazdálkodói károk mértéke pedig várhatóan meg fogja haladni a kárenyhítési alap nagyságrendileg 12,5 milliárd forintos keretét. A speciális kockázatok mellett jellemző az ágazatra a hosszú termelési ciklus is; ennek következtében kiemelten fontosak a termelők számára a napi működést és jövőbeli fejlődést szolgáló, kiszámíthatóan rendelkezésre álló hitelkonstrukciók. Ezek hiányára napjainkban nem lehet panasz: az elmúlt időszakban a kedvezményes hitelek súlya folyamatosan nőtt az ágazatban, a piaci hitelek részesedése 2021. december 31-én mindössze 14,1 százalékot tett ki.   Ezen   tendencia vélhetőleg a jövőben is fennmarad.

Évezredes múlt és a 21. század találkozása…

Egyértelmű tehát, hogy bármennyire hagyományos, évezredes múlttal rendelkező ágazatról van szó, folyamatosan fejlődő és korszerűen tartott tudásra van szükség, nem beszélve a gazdaságirányítási ismeretekről, menedzsment képességről, ami „must have” kiegészítője mindezeknek; csak így lehet (és így érdemes) megküzdeni az olyan összetett problémakörökkel, mint például a megfelelő tudástranszfer elérése, tőkeképes vállalkozás felépítése, időjárási kilengések kezelése, emelkedő bérek kigazdálkodása, a megtermelt alapanyagok további felhasználása, jól működő értékesítési csatornák kialakítása, technológiai tudás fejlesztése.

Összegezve a fentieket úgy gondolom, jól látszik az, hogy az agrárium, de főként az arról való közéleti diskurzus különböző életciklusokon ment keresztül. Jó lenne, ha mindezek esszenciájaként végre elérkeznénk egy fontos ponthoz, illetve felismeréshez, aminek a lényege nem más, mint hogy a mezőgazdaság az egyik leginkább értékteremtő szektora a gazdaságunknak, és úgy is kell(ene) vele bánni! Tegyük menővé a mezőgazdasági termelést! Lássuk meg és láttassuk is sokakkal, hogy az agrárszektor valójában az egyik legdinamikusabban fejlődő, a legmodernebb csúcstechnológia alkalmazásában is élen járó ágazat! Ezzel nem csak az ebből élők önbecsülését mozdíthatjuk előre, hanem egy nagy lépést tehetünk a virágzó vidék és az élhető kistérségek irányába is!

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás