Skip to main content
All Posts By

saritundi

Újrarajzolt kereskedelmi körkép

Bevásárlóközpont

Az Európai Kereskedelem Napja, amelyet idén novemberben immár a 18. alkalommal szerveztünk meg, egyenesen az örökkévalóságnak üzen: „A kereskedelem örökre elismert legyen a gazdaság és a polgárok nélkülözhetetlen ökoszisztémájaként!” Abban, hogy mit értünk „elismertségen”, persze nem kell feltétlenül egyetértenünk, és azon is vitatkozhatunk, hogy ennek miben kellene – esetleg erősebben – megnyilvánulnia, azt azonban, hogy „nélkülözhetetlen ökoszisztémáról” van szó, senki nem vonhatja kétségbe. Csak néhány adat, hogy mindenki képben legyen: a kis- és nagykereskedelem együtt az Európai Unió GDP-jének nagyjából 8 százalékát adja, 26 millió fővel (az uniós munkaerő 12 százalékával), így ez a szektor a legnagyobb foglalkoztató. És nagy számok vannak a „forgalom” rubrikában is: a háztartások fogyasztásának nagyjából egyharmada szerepel itt.

Magyarország

A makro mutatók által festett kép Magyarországon is hasonló, ha azonban a felbontásán változtatunk, és „ráközelítünk” a piac szereplőire, akkor már borúsabb adatokról kell beszámolnunk. Az üzletek száma évek óta csökken: az elmúlt öt évben mintegy 18 ezer magyar kisbolt tűnt el, közel 300 településen már egyetlen kisbolt sem üzemel. A magyarázat nem egyszerű. A vidék, azaz a legkisebb települések, az elmúlt 2-3 évtizedben folyamatosan veszített erejéből, és egyre csökkent a falvak  körüli munkalehetőségek száma, ezzel a lakosságuk. Olyan ez, mint amit idén nyáron láttunk egyes folyókkal: 1-2 hónap alatt szinte teljesen kiszáradtak… Valami hasonló zajlott le sok településen, csak évek alatt. Ha pedig nincsen vásárlóerő, azaz kereslet, akkor nincsen nyereséges üzlet, azaz kínálat sem.

Nyomasztó piaci környezet

A helyzet 2020 óta „fokozódott”, előbb a koronavírus-járvány, majd az energiaválság és az elszálló infláció miatt. Ezeknek a kihívásoknak sokan nem tudtak/tudnak megfelelni, a jövőben így további boltbezárásokra kell számítanunk. A legszomorúbb azonban mégis az, hogy ez a „kiszáradás” főleg a hazai tulajdonú üzletekre jellemző. Az ágazatban jelen lévő, városokra koncentráló, tőkeerős multikat ez a veszély nem fenyegeti. Őket még mindig erős tőke, széles termékportfólió, stabil beszállítói lánc, és vásárlási vágytól égő fogyasztók jellemzik. Mondhatni, kinyílt az olló a fenti üzlettípusok között.

„Új évtized, új világrend”

Ha arra gondolok, hogy mi minden változott meg az elmúlt 3 évben. Alig van olyan terület, ahol ne kellett volna beavatkozni, változtatni, módosítani. Azt láthattuk, hogy aki talpon maradt, annak teljesen át kellett alakítania az üzletmenetet, vagy éppen árképzését. Az energia drágulása miatt a kiadások villámgyorsan megugrottak, és ha ez nem lenne elég, ott vannak még az árazás „felső korlátai”, az ársapkák is. Mit tehetnek az üzletek? Szinte csak egy választás marad: az ársapkával nem érintett termékek árrését növelik, ami a vásárló pénztárcáján csapódik le. Nagyon nem mindegy azonban, hogy mekkora „az ársapkával nem érintett” termékkör. A kisebb üzletek kisebb termékkínálattal rendelkeznek, így kisebb a mozgásterük, alig van minek növelni az árát, azt a kevés terméket adja így irreálisan drágán.

Válaszok

A kiskereskedők és a hasonló helyzetben lévő vendéglátók a bevételek növelése mellett a nadrágszíj meghúzásával is reagálnak, azaz csökkentik a kiadásaikat is. Kevesebbet költenek reklámra, a „lefelé vásárlás” trendjéhez igazodva szűkítik a termékportfóliójukat (kevesebb a drágább portéka, a kacsamáj pl. sok étterem kínálatából eltűnt), a nem létfontosságú beruházásokatelodázzák.

Érdemes egy pillanatra itt megállni. Egy vállalkozás 2 esetben gondolkodik csak el a fejlesztések megvalósításán. Az első, amikor a cégnek van tartaléka, van miből újítania, az üzleti környezet pedig támogató. Legyünk őszinték, az elmúlt 2–3 év ezeknek a feltételeknek nem felelt meg. A második, amikor a környezet nem támogat, hanem kényszerít: gondoljunk csak a COVID okozta digitalizációs kényszerre, vagy az energiakrízis okozta alternatív lehetőségek keresésére. Ami fejlesztés az elmúlt 3 évben megvalósult, azt túlnyomó részben a „kényszer szülte”. Ide kell sorolnunk a legapróbb változtatásokat is: a cukrászdát, amely honlapot kezdett üzemeltetni, a kisebb vállalkozásokat, amelyek elindították a házhoz szállítást, vagy azokat, akik készletoptimalizáló szoftvereket kezdtek el használni.

A következmények

De ha kényszer szülte fejlődésről beszélünk, akkor is le kell szögezni: az efféle előre menekülés révén. Ha valami, ez biztosan erősíti a kereskedelem elismertségét.

A fejlődés jelen esetben kényszerű, de mivel az eredményei – azaz hogy munkahelyek maradnak meg, a vásárlóknak pedig nem kell elbúcsúzniuk a kedvenc boltjaiktól – továbbra is erősíti a kereskedelem szerepét.

Mert jól tudjuk, ami nem öl meg, az megerősít!

Lánctartozás: újra ketyeg az időzített bomba?

Domino

A „lánctartozás” már régről ismert kifejezés a gazdaságban és nem csupán a szakértők körében… Az utóbbi időben azonban egyre több szó esik róla. Egészen pontosan a magyar gazdaság, még közelebbről pedig a kkv-szektor tipikus betegségéről van szó, ezért igenis foglalkozni kell vele, meg kell vizsgálnunk: mik ennek a kórnak a „tünetei”, a „szövődményei” és melyek a lehetséges „gyógymódok”?

Jó olvasást! Krisán László

A lánctartozás koncepciójának alapköve igen egyszerűen megfogalmazható: aki késve jut a pénzéhez, az gyakran maga is késve fizet. Egyértelmű tehát, hogy sokan akaratlanul kerülnek ebbe az ördögi körbe: akinek a pénzügyei túlságosan „feszesek”, azaz ma vállalkozásában minden fillérre ki van számolva, az a megkésett fizetést megkésett fizetéssel tudja csak „viszonozni”. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a folyamat öngerjesztő – pláne válsághelyzetben, amikor  lecsökken azon vállalkozások száma, akiknek elég mozdítható anyagi forrása (likviditása) lenne a lánc megszakítására.

A lánctartozás eszkalálódhat

A késedelmes fizetés „terjedése” súlyos pénzügyi lavinát indíthat el az egész gazdaságra vetítve – aláássa a likviditást, növeli a behajthatatlan követeléseket –, hiszen gátolja a cégek fejlődését, bővülését, a legrosszabb esetben pedig csődbe juttathat olyan, a lánc végén tevékenykedő vállalkozásokat is, amelyek mások hibája miatt nem tudják kifizetni számláikat. A vállalatok problémái pedig összeadódnak és makrogazdasági szinten jelentkeznek. Úgy képzeljük mindezt el, mint a hegyről lefelé zúduló hótömeget, ami egyre nagyobb és nagyobb lesz, amit a végén már pusztító lavinaként emlegetnek. Így történik ez a gazdaságban is, amikor az egyedi vállalati problémák összeadódnak, hiszen abból előbb vagy utóbb az egész országra kiterjedő nehézségek lesznek: a beruházások elmaradása megakadályozza a növekedést, rontja az egész országversenyképességi és a foglalkoztatási mutatóit. Röviden: a lánctartozás fertőző hatású, mondhatni a gazdaság covidja.

Bizony rossz hírem van: ez a hatás olyankor erősödik fel, amikor a konjunktúrát felváltja a visszaesés (dekonjunktúra), tehát az egyébként is gyenge immunrendszerű gazdaság a legjobb táptalaj, amiben a növekedés mérséklődik, majd a földbe áll. Jelenleg pontosan ebben a fázisban vagyunk. Nem csoda, hogy a rém újra felütötte a fejét, egyre több az olyan ellátási lánc, ahol az egyes partnerek nem tudják időben teljesíteni pénzügyi kötelezettségeiket, egyszerűen fogalmazva: nem fizetnek vagy nem időben.

Ahhoz, hogy jobban lássuk, mi a probléma lényege, két esetet kell elhatárolnunk.

Kezelhető

Amikor normál üzletmenet, kedvező gazdasági körülmények között alakul ki –  rövid időn belül rendeződő – lánctartozás, egyéb külső nyomás nem sújtja a vállalkozásokat. Ez az eset is problémás, pénzügyileg és jogilag.

Kóros

Amikor a lánctartozás a kedvezőtlen gazdasági körülmények miatt alakul ki,a láncot nem egy „technikai csúszás” (például egy adminisztrációs hiba) indítja el, hanem gazdasági nehézségek egész sorozata. Márpedig ilyen nehézségből most nincs hiány: növekvő infláció, drasztikusan emelkedő kamatkörnyezet, elszálló alapanyag- és energiaárak, árfolyamkockázat, kifeszített munkaerőpiac, kedvezőtlen nemzetközi árhatások, fokozódó bizonytalanság és még sorolhatnám. Az ilyen táptalajban kialakulólánctartozás következményei rendkívül súlyosak, megállítása vagy megfékezése pedig korántsem egyszerű, szinte lehetetlen küldetés. Azaz ilyen helyzetben már nem elegendő csak a prevenció! Itt már kőkemény infúziós kezelésre van szükség.

De mit tehet egy vállalkozás annak érdekében, hogy ne húzza le az örvény?

A legjobb megoldás a megelőzés, ha előre gondolkodunk, tervezünk.

–Folyamatosan monitorozzuk a piacot, hogy nagyobb valószínűséggel ismerjük fel a vészjósló jeleket. A vállalkozásunk kijelölt stratégiáját követve, de rugalmasan kezelve kell a piacot lekövetni, szakmai nyelven fogalmazva: proaktív stratégiát kell alkalmaznunk.

– Elemezzük a partnereket, beszállítókat, mielőtt szerződünk!

– Alkalmazzunk tudatos likviditás-menedzsmentet.

– A beszállító partnereket úgy válasszuk meg, hogy senkitől se függjünk!

– Körültekintés a szerződések megkötésekor: fordítsunk fokozott figyelmet a fizetési nehézségek jogi rendezésére vonatkozó pontokra, azaz  állítsunk fel alapos jogi pajzsot, ami megvédhet bennünket.!.

– Követeléseinket el is adhatjuk, adott esetben éljünk a faktorálás lehetőségével!

Konklúzió

Jelen helyzetben tehát a legjobb, ha felkészülünk, ha még most erősítjük a vállalkozásunkat, javítunk a likviditásunkon, feltérképezzük a piacot, réseket, lehetőségeket keresve. Ölbe tett kézzel nem ülhetünk, az biztos. A válságot követő felpattanáskor is a fejlesztést, átgondolást és felkészülést láttam járható útnak a jövő felé, most pedig zuhanunk a következő válságba, éppen a landolás szakaszában vagyunk, várjuk hogy földet érjünk – már csak azért is, mert onnan lehet újra az egekbe szökkeni és újra szárnyalni, erőre kapni.

A vállalkozásoknak maguknak kell biztosítaniuk a túlélést a jól megválasztott üzleti stratégiával!

Földműves vagy agrármenedzser? Emberi kulcs az éléskamaránkhoz

mezőgazdaság, termelés, élelmiszer

Az agrárgazdálkodás az ember letelepedésével egyidős, modern, rohanó világunkban azonban egyre kevesebbet fókuszálunk rá. Mintha az élelmiszeripar ellátása, működése magától értetődő automatizmus lenne. Csakhogy nem az, és erre mostanában több körülmény is erősen rávilágít. Mire kéne jobban figyelni, hogyan mehetnünk előre ezen a téren? Ez a legújabb blogbejegyzés témája.

Jó olvasást! Krisán László

Nyár van, így – jó esetben – a városi ember kiszabadul a betonrengetegből, járja a vidéket, és rádöbben: mekkora területek vesznek körül minket, amikről a mindennapjainkban tudomást sem veszünk, micsoda erő van a vidékben, a mezőgazdaságban! Ha kicsit továbbmenve belemélyedünk egy-egy beszélgetésbe, vagy elmerengünk rajta, miért is választja valaki tudatosan vagy beleszületve az ún. klasszikus gazdálkodó életmódot, felismerhetjük a vidék és a föld tényleges megtartó erejét.

Miért tartom fontosnak ezt a témát?

Bár szakmai szempontból “outsider”-ként tekintek a mezőgazdaságra, érdeklődőként mindig is követtem a folyamatokat, és az a meglátásom, hogy az elmúlt harminc évben sok szó esett a magyar agráriumról és a vidéki gazdaság jelentőségéről, mégsem feltétlenül sikerült megfogni a lényeget! Csak felvillantva néhány epizódot: a rendszerváltozáskor megindult egyfajta mozgolódás – nagy eredmények nélkül maradt, azután az EU-s csatlakozás kavarta fel az állóvizet, majd mindezt követte a GDP-fókuszú gondolkodás Budapest és az ország többi részének viszonylatában, felerősödött a konvergencia és divergencia kérdése, aktuálisan pedig az élelmiszergazdaság, önellátás van leginkább terítéken.

Ez pedig egyáltalán nem véletlen.  Európában ugyanis nem csak gyönyörű (és forró) nyár van éppen, hanem háború is. Magyarország szomszédjában, a „világ éléskamrájának” is nevezett Ukrajnában. Ilyenkor pedig törvényszerű a mezőgazdaság, az élelmiszerpiac felértékelődése, hiszen nincs mese: a táplálkozás annak a bizonyos Maslow piramisnak a legalsó, legalapvetőbb lépcsőfokát foglalja el…

Mi következik ebből számunkra?

Már az általános iskolás gyerekek is tudják, hogy agrárország vagyunk, és Magyarország fekvése tényleg hatalmas adottságot jelent a mezőgazdaságnak, mint ágazatnak, valamint az ágazatban tevékenykedő kis- és nagyvállalkozóknak, munkavállalóknak egyaránt. Mégis, valahogy mostohagyerek lett ez a terület, legalábbis ez az ember érzése, ha megnézi, hányan szeretnének itt munkát vállalni, ebből élni, van-e kellő utánpótlás a mezőgazdasági vállalkozók körében. Hosszú időn keresztül egyértelmű tendencia volt az ágazat kiüresedése – ez most megfordulni látszik…  Az elmúlt évekre jellemző célzott támogatásokon kívül a hazai agrárhitelezés volumene is töretlen növekedést mutat, ami nagymértékben hozzájárul az ágazat versenyképességének erősítéséhez – ezt már közvetlen tapasztalatból mondhatom. Elindult tehát egy fellendülés, ez azonban ne tévesszen meg senkit.

Nem dőlhetünk hátra idejekorán!

Most van csak igazán szükség az elköteleződésre, arra, hogy képesek legyünk kiaknázni a magyar gazdasági szerkezetben rejlő adottságokat, leküzdeni a mezőgazdaságot, illetve sok vidéki térséget jellemző kihívásokat és igazi zászlóshajóvá fejleszteni ezt az ágazatot, mert úgy hiszem, ez az egyik legnagyobb esélyünk.

Most, amikor látjuk az urbanizáció határait, tapasztaljuk, hogy a nagyvárosaink megtelnek, és bőrünkön érezzük a globalizáció káros hatásait, melyek részben az önellátási képesség háttérbe szorulásából (szorításából) következnek – erről részletesen szóltam több korábbi bejegyzésemben is.

Ehhez meg kell tudnunk szólítani a jövő lehetséges agrárszakembereit, vagyis a fiatalokat, de a jelenlegi mezőgazdasági dolgozókat és agrárvállalkozókat is, nélkülük ugyanis nem biztosítható az egyre fontosabbá váló önellátás az élelmiszergazdaságban. Hiába a csúcsmodern ipar, hiába érhetők el itthon is könnyedén annak vívmányai, ha a legfontosabb erőforrás, a földeket gondozó ember, a „jó gazda” hiányzik. A digitalizáció, az IT erőteljesen jelen van az agráriumban és ennek további előretörése nagyon is várható, azonban ezeket tudatosan használni képes, motivált emberek nélkül sajnos nem jutunk messzire.

Attól sem tekinthetünk el – ha már az időjárás viszontagságainak leginkább kitett ágazatról beszélünk –, hogy mennyire fontos pénzt és tudást fektetni az időjárási és klimatikus feltételekhez való alkalmazkodásba, ami szintén meghatározó eleme ennek a képnek. Nem kell a távoli múltban keresnünk a példákat: idén június legvégére a 300 ezer hektárt is meghaladta az aszálykár, a gazdálkodói károk mértéke pedig várhatóan meg fogja haladni a kárenyhítési alap nagyságrendileg 12,5 milliárd forintos keretét. A speciális kockázatok mellett jellemző az ágazatra a hosszú termelési ciklus is; ennek következtében kiemelten fontosak a termelők számára a napi működést és jövőbeli fejlődést szolgáló, kiszámíthatóan rendelkezésre álló hitelkonstrukciók. Ezek hiányára napjainkban nem lehet panasz: az elmúlt időszakban a kedvezményes hitelek súlya folyamatosan nőtt az ágazatban, a piaci hitelek részesedése 2021. december 31-én mindössze 14,1 százalékot tett ki.   Ezen   tendencia vélhetőleg a jövőben is fennmarad.

Évezredes múlt és a 21. század találkozása…

Egyértelmű tehát, hogy bármennyire hagyományos, évezredes múlttal rendelkező ágazatról van szó, folyamatosan fejlődő és korszerűen tartott tudásra van szükség, nem beszélve a gazdaságirányítási ismeretekről, menedzsment képességről, ami „must have” kiegészítője mindezeknek; csak így lehet (és így érdemes) megküzdeni az olyan összetett problémakörökkel, mint például a megfelelő tudástranszfer elérése, tőkeképes vállalkozás felépítése, időjárási kilengések kezelése, emelkedő bérek kigazdálkodása, a megtermelt alapanyagok további felhasználása, jól működő értékesítési csatornák kialakítása, technológiai tudás fejlesztése.

Összegezve a fentieket úgy gondolom, jól látszik az, hogy az agrárium, de főként az arról való közéleti diskurzus különböző életciklusokon ment keresztül. Jó lenne, ha mindezek esszenciájaként végre elérkeznénk egy fontos ponthoz, illetve felismeréshez, aminek a lényege nem más, mint hogy a mezőgazdaság az egyik leginkább értékteremtő szektora a gazdaságunknak, és úgy is kell(ene) vele bánni! Tegyük menővé a mezőgazdasági termelést! Lássuk meg és láttassuk is sokakkal, hogy az agrárszektor valójában az egyik legdinamikusabban fejlődő, a legmodernebb csúcstechnológia alkalmazásában is élen járó ágazat! Ezzel nem csak az ebből élők önbecsülését mozdíthatjuk előre, hanem egy nagy lépést tehetünk a virágzó vidék és az élhető kistérségek irányába is!

 

A jövő kereskedelme: így költünk mi – nemsokára!

adat, digitalizáció

Mi mással érdemes kezdeni a nyári „uborkaszezont”, mint egy kis gondolatébresztővel, ami ezúttal arról szól, merre tart az egyre digitalizálódóbb kereskedelem, hogyan befolyásolja az üzletpolitikát a masszív online jelenlét, ami most már elérte szinte a teljes társadalmat!

Jó olvasást! Krisán László

A téma-ötletet a júniusi „PORTFOLIO DIGITAL TRANSFORMATION 2022” címen futó konferencia adta, ahol egy teljes napon keresztül minden a legújabb digitális trendekről szólt, és persze arról, miként fogják ezek a közeli jövőnket meghatározni, némiképp minden bizonnyal át is formálni. A Vállalkozók és Munkáltatók Szövetsége – ismertebb nevén VOSZ – kereskedelmi szekciójának elnökeként bizton állíthatom, hogy sokan és sokat gondolkodnak, gondolkodunk ezeken a kérdéseken, mert ezek közvetlenül érintik a cégek versenyképességét; ennek fontosságát pedig nem lehet elégszer hangsúlyozni, a vállalatok minden szintjén, ágazatspecifikus korlátok nélkül!

A digitális megoldások gombamód történő szaporodása kezdetben talán a pénzügyi szektorból indult, mostanra azonban szinte mindenütt jelen van, nézzük csak meg a telekommunikációt, a teljes ipari szektort, de az agráriumot vagy a szépségipart is. Természetes, hogy ez alól a kereskedelem sem képez kivételt. Ennek ellenére én magam úgy látom, hogy a kereskedelmi szektor ebből a szempontból még nem tart azon a szinten, amely kívánatos lenne…

Miért mondom ezt?

A trendek azt mutatják, hogy a kiskereskedelmi terület 2013-2014 óta folyamatos bővülést produkál, éves szinten jellemzően 5-6 százalékot. Ennél jóval dinamikusabb a teljes kereskedelmi forgalom kb. 10-12 százalékát kitevő online kereskedelem növekedése, ami akár évi 30-40 százalékos intenzív bővülést is el tudott érni. Vessük össze ezeket, és hamar eljutunk arra a következtetésre, hogy a két terület egymással szinergiában még intenzívebb növekedést tudna felmutatni. Azaz, a végállomás előbb vagy utóbb a teljes kiskereskedelmi szektor automatizálása lesz – de ettől még meglehetősen távol vagyunk.

A tudást, a fejlődést fel kell használni!

A digitalizáció segítségével jóval könnyebben és gyorsabban követhetők a fogyasztói igények, ami azért kiemelten fontos, mert tudnunk kell: a ma fogyasztója már nem az a vásárló, aki tegnap volt, és ez a tendencia nem fog megváltozni. Ezért is vélem úgy, hogy az innovációba akkor is megéri befektetni, ha az adott pillanatban még nem számszerűsíthető, hogy egy-egy újítás mennyit dob majd cégünk üzleti eredményén, ugyanis egyre látványosabban adja tudtunkra a környezet: nem elég a „mából” kiindulni, jobban tesszük, ha a változást is bekalkuláljuk a folyamatainkba.

A jogszabályi környezet olykor még hiányos, de ne felejtsük el, hogy a szabályozás általában a meghatározó események után kullog, a globalizált világra pedig abszolút igaz, hogy a nagy trendeket, innovációkat csak minimális mértékben befolyásolja a nemzetállamok által kialakított jogi környezet…

De térjünk is rá arra, mik azok a konkrét elképzelések, amelyeket néhány évvel, főleg évtizeddel ezelőtt a science fiction kategóriába soroltunk volna, most azonban a küszöbünkön kopogtatnak bebocsátást kérve.

Valóra vált álmok

Azt hiszem, egy ilyen lista első helyére a drónok kívánkoznak, ezek ugyanis annyira sokrétűek, hogy speciális változataik számos szektorban hasznosíthatók. A kereskedelemre kihegyezve az előnyöket, ki kell emelni a szállítás gyorsaságát, az emberi hibák, balesetek csökkentését, és a szén-dioxid kibocsátás elmaradásának köszönhetően a környezet védelmét.

Digitális megoldásokkal csúcsra járathatjuk a vásárlás élményét is, hiszen egyfajta kiterjesztett valóságot hozhatunk létre; ennek a hatékonysága a különböző játékoknál már megmutatta önmagát. Úgy gondolom, nem is kérdés, hogy a virtuálisan felpróbálható ruhák, szelfi-kompatibilis rendszerek, online, valós idejű lakberendezést támogató alkalmazások teljesen új szintre fogják emelni a felhasználói élményt.

Még mindig van tovább…

Kijelenthető az is, hogy nem állunk messze az ún. IoT – Onternet of Things, a „dolgok internete – elterjedésétől, ami nem tesz mást, mint egyes termékek online nyomon követését. A hűtőszekrény érzékeli, hogy állunk pl. a tejjel, számba veszi a felhasználói szokásokat, és emlékeztet rá, hogy mikor vásároljunk, de akár össze is kapcsolódhat online értékesítő rendszerekkel. Innen már csak egy lépés az előfizetés alapú vásárlás, mint ahogy nem elképzelhetetlen a hangvezérelt költekezés sem.

Mindezek a személyre szabott értékesítési megoldások nagyban függenek a Big Data terjedésétől, elfogadottá válásától, ami megosztó téma főleg itt, Európában, és a jelenlegi adatvédelmi szabályok fel is állítanak bizonyos korlátokat a fogyasztói profilozás terén. Mivel azonban a technológiai ugrásokat napjainkban nem az „öreg kontinens” diktálja, csak idő kérdése, hogy mi is találkozzunk a digitalizáció új dimenzióival.

Hogy van-e mindennek veszélye? Kétségtelenül. Visz-e előre? Erre is csak az előző válasz adható. Mert életben, versenyben tartja a cégeket, csökkenti a működési költségeket, lehetővé teszi új vevők elérését, segíti az optimális árképzést, készletgazdálkodást, és nem utolsó sorban: forradalmasítja a vásárlás élményét. Magánemberként eldöntheti mindenki, tetszik-e vagy sem, választhatunk, mennyire akarunk belemerülni a virtuális univerzumba, egy azonban biztos: cégként figyelni kell az egyre gyorsabban terjedő trendeket, e nélkül a saját sírunkat ássuk!

 

Forgószél a magyar gazdaságban: mit hoznak magukkal az extraprofit-adók?

adó, tax

Tapasztalok némi felbolydulást a közelmúltban bejelentett adózási csomag nyomán, ami nem is csoda, hiszen a cégautó adó emelésétől kezdve a mamutcégeket érintő extraprofit adókig rengeteg változást hozott az új kormányzati ciklus. Ez az írás arról szól, hogy összevetve a korábbi tapasztalatokkal, mi várhat ránk és miért az új adózási szabályokkal – különösen pedig a rettegett inflációs hatásokkal – összefüggésben. 

Jó olvasást! Krisán László

Adóemelés, pótadó, extraprofit adó… Valljuk be, nem hangzik jól. Összefüggésekben gondolkodó emberként viszont nem engedhetjük meg magunknak, hogy a veszteséget számolgatva ennél a pontnál megálljunk, és jó magyar szokás szerint a rendszert, a politikai vezetést, a háborút, a Nyugatot vagy éppen a Keletet célkeresztbe állítva szidjuk – ki-ki a maga szája íze szerint.

Igen, lehet azt is, csak nem visz előre, sőt, sehová sem visz. Amivel most megítélésem szerint foglalkozni érdemes, az adóemelések bevezetésének előzményei, okai, a múltban tapasztalt reakciók vizsgálata, mert mindezeket megnézve lehet beszélgetni arról, hogy mit várhatunk az előttünk álló időszakra nézve.

Adók voltak vannak és lesznek

Először is szögezzük tehát le, hogy a most behozott adóterhek a 2010-es ún. válságadók mintáját követik. Akkor a meghatározott szektorokra (pénzintézetek, energia, telekommunikáció, kiskereskedelem) kirótt adók összege a 2010-es GDP nagyjából 1,3 százalékát érte el, most is körülbelül erre lehet számítani. 2010-ben csődöket, szektorális összeomlásokat vizionáltak sokan, ahogy most is megy az össznépi borúlátás, gazdasági pesszimizmus, de véleményem szerint mindezek előtt meg kell nézni, hogy hosszútávon milyen eredményt hozott a kiválasztott területek kemény megadóztatása!

Az adóterhek és az infláció nem járnak kéz a kézben

Az ország kimászott a csődközeli helyzetből, a gazdaság fellendült, a bérek emelkedtek, és összességében egy gazdaságilag abszolút felívelő pályára sikerült ráállni. Az infláció ugyan enyhén megemelkedett (a 2009-es 4,2 százalék után a következő évben 4,9 százalék volt az általános áremelkedés üteme), de nem szállt el. Magyarán szólva az extraprofit adó és az adórendszert érintő más szigorítások nem járnak automatikusan kimagasló inflációval!

Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról – pont a 2010-es és a 2022-es helyzet eltérő kiindulási alapja miatt –, hogy meglehetősen nagy a különbség a korábbi és a mostani gazdasági környezet között. Ez a körülmény nyilvánvalóan eltérő hatásokat eredményezhet.

Lássuk, miért is!

A 2010 előtti válságokkal terhelt időszakban a hitelezés befagyott, a fogyasztás beszakadt, mind a lakosság, mind a vállalatok a hitel-kamatok visszafizetését nyögték. Ennél fogva a vállalatoknak nem volt valódi átárazási ereje, nagy versenyről nem beszélhettünk az áru- és szolgáltatási piacon, a kínálat bőséges volt. Most ehhez képest mit tapasztalunk? Az elmúlt évek érzékelhető reálbér-emelkedést hoztak, a munkanélküliségi ráta közelíti a történelmi mélypontot (a magyar gazdaság szinte elérte a teljes foglalkoztatottságot, gyakorlatilag rengeteg területen munkaerőhiány van). A hitelezés továbbra is rendkívüli mértékben bővül, köszönhetően a különböző gazdaságpolitikai támogatásoknak, és ehhez még nyugodtan hozzávehetjük a kínálati korlátokat, vagyis azt a tényt, hogy a fogyasztók bizony versenyeznek a termékek és szolgáltatások megvásárlásáért.

Ebben a gazdasági környezetben természetesen nem lehet azt várni, hogy a vállalatok ugyanúgy viselkedjenek, mint a 2010-es évek elején. Így aztán, mindezen okok együttes fennállása miatt könnyen lehet, hogy lesz átárazás, lesz általános áremelkedés bizonyos területeken, azonban az infláció alakulását tapasztalva biztos, hogy nem választható szét egyértelműen, hogy az áremelés mekkora része fakad az emelkedő bérköltségekből, a növekvő adóterhekből, az alapanyagok és félkész termékek drágulásából, az energiaszámla növekedéséből, vagy épp a logisztikai és tárolási költségek emelkedéséből.

Összetett kérdésről van tehát szó ismét, ne elégedjünk meg az egyszeregy-típusú, leegyszerűsítő magyarázatokkal.

Az új gazdasági modell origója: fenntarthatóság

fenntarthatóság

Nem mondhatjuk, hogy unalmas időket élünk, sokszor több is az izgalom annál, amire a legtöbben vágynánk… Gazdasági szakemberként figyelve, elemezve a folyamatokat, egyre inkább úgy vélem, hogy testközelből nézhetjük végig egy új gazdasági modell születését és az arra történő, rekord sebességű átállást. Miért gondolom így? 

Jó olvasást! Krisán László

Szokás a természettudományok gyors fejlődésére példaként hivatkozni, mint amely forradalmi, már-már követhetetlen változásokat hoz a mindennapjainkba, és nem véletlenül. Ezzel tényleg együtt élünk, mindenki a saját bőrén látja és tapasztalja, hogy a világ egy szempillantás alatt képes átalakulni egy-egy tudományos újítás hatására.

Nincs ez másként a társadalomtudományok frontján sem, még ha nem is mindig ennyire nyilvánvaló, hogy éppen korszakos változásokat élünk meg! A közgazdaságtan is velünk, a társadalommal együtt lüktet, a régi, általánosan elfogadott és kőbe vésettnek hitt törvényszerűségeket pedig gyakran felülírja az élet. A holnap problémáit ugyanis soha nem lehet a tegnap eszközeivel megoldani.

Mire gondolok?

Évtizedeken keresztül a GDP, azaz a gazdasági növekedés volt egy ország sikerének legfontosabb mércéje, alfája és ómegája, megkérdőjelezhetetlen mutatója. Mostanában viszont egyre inkább felnövekszenek mellé olyan új szempontok, amelyek a GDP-megszállottságot letaszíthatják az egyeduralkodó trónjáról. Kétségkívül megszoktuk a pénzt, az anyagi javakat, a tulajdont, a státuszt, a presztízst, a növekedést, ez a hozzáállás azonban már nem fenntartható. Még a Római Birodalom is fejre állt, amikor azt hitte mindenki, milyen jól megy, milyen szervezett… ezt nem más emlegette előszeretettel, mint Demján Sándor, Magyarország egyik legsikeresebb nagyvállalkozója, ami azt kell, hogy jelentse számunkra, hogy mindig számítani kell a változásra.

A folyamatos profithajsza mára oda vezetett, hogy saját magunknak ártunk, hosszú távon mindenképpen. A jó magyar közmondást idézve, vermet ásunk, beleesünk, így együtt, a „nagy haladó világ”.

A változás az állandó

A GDP például nem veszi figyelembe az ember okozta környezeti károk negatív hatásait. A GDP növekedhet természeti katasztrófák és szennyezések idején, gyarapodhat a bűnözés hatására is, meglendülhet háborúk idején. Hiszen a keletkezett károk helyreállítása, új eszközök beszerzése, emberek tömegének bevetése mind-mind pénzáramlással jár együtt, növelve a gazdasági teljesítményt.  De hol van itt valójában a nemzetgazdaság jóléte, az életminőség emelkedése?

Mindenki zöldül

Az ilyen és hasonló kérdések elvezetnek oda, hogy a tisztán gazdasági szempontok mellett egyre inkább előtérbe kerül a fenntarthatóság, nemegyszer hallani a „nemnövekedés” útjáról, és tényleges beavatkozások is történnek a közérdek védelmében. Kezdetben persze csak hangzatos szólamok és egy eltökélt kisebbség nézetei voltak ezek, de most már ott tartunk, hogy az EU „zöld megállapodást” fogadott el . Vállalta, hogy 2050-re megvalósítja a klímasemlegességet, és ez a politikai agenda leszivárog a konkrét intézkedések szintjére is. Nem kell varázsbot-megoldásokra gondolni, mert azok nincsenek, de azért eszközöcskék vannak és terjednek is. A támogatások, adózás terén terjedő zöld programok, a hitelezésben terjedő prioritások azt mutatják: terjed az a szemlélet, ami felvállalja, hogy a fenntartható, környezetbarát célokat megvalósító fejlesztések, beruházások kedvezőbb konstrukciókkal vehetők igénybe. És nem csak az EU tolódik ebbe az irányba. Ha lassabban, halkabban és sok kérdőjellel megtűzdelve is, Kína sem tétlenkedik ezen a téren, mert ők aztán – évezredes birodalomként – egészen biztosan hosszú távra terveznek… 

A beavatkozás tehát elkerülhetetlen

Nem más ez, mint a fenntarthatatlan pályán haladó világ, a klasszikus piacgazdaság farkastörvényeinek meghekkelése, vagy legalábbis az erre való törekvés. Most kell erőszakkal változtatnunk a folyamatainkon minden téren, hogy a jövő nemzedékeinek is élhető gazdasági és természeti világot hagyjunk örökül.

Így hát nincs kétségem afelől, hogy a következő évek közgazdaságtani kulcsfogalma a fenntarthatóság lesz, és azt is biztosra veszem, hogy az új modell térnyerése – még ha döcögve is indult – soha nem látott sebességgel fog végig robogni a ma ismert világunkon, mert ez minden téren így megy. Nem csak a járvány tarol fénysebességgel a glóbuszon; most, hogy már tényleg mindenhol bejött a digitalizációnak valamilyen verziója, a tudás és a kreativitás is egyre többek számára elérhető – élni kell vele!

Koronavírus, orosz-ukrán konfliktus, globális kihívások – de mi történik a kínai piacokon?

Kína

Hogyan hat egy háborúval megspékelt járványhelyzet Kínára? A nagyhatalmak közti „nevető harmadikként” várják a konfliktus kimenetelét, vagy ezerrel próbálják menteni a piacaikat, gazdasági kapcsolataikat ők is, ahogy a globális játszótér többi szereplője? Ez a téma érdekel engem ma, szerintem érdemes átgondolni, számba venni a várható újabb változásokat a piacon. 

Jó olvasást! Krisán László

Érdekes megfigyelni, hogyan válik a különböző szakterületek mélyelemzőjévé a teljes magyar társadalom egy-egy krízis közben. A futballszakértés ugye mindenkinél alap; erre két éve „a tízmillió járványológus” országa lettünk, de bemutattuk azt a bravúrt is, hogy idén februárban szinte napok alatt katonai szakértővé avanzsált számos honfitársunk. És hát, ahogy a járvány és a háború vastagon érinti a gazdaságot, ez a terület sem maradhat ki a jóból.

Mire gondolok?

Nem egyszer hallom, hogy Kína milyen kényelmes helyzetből figyeli a háború alakulását, nincs is más tennivalója, mint „várni és várni”, ideje van, gazdasági ereje van, mi baj történhet?

Nos, nekem erről kicsit más a véleményem. Itt is beköszön ugyanis az a szempont, amit nem győzök újra és újra hangsúlyozni, hogy a globálissá vált világban nincsenek elkülöníthető enklávék, amelyek kivonhatnák magukat a gazdaság világméretű játékszabályai alól. A tőzsdemozgások, a kereslet-kínálat törvényszerűségei nem torpannak meg a kínai nagyfalnál és nem törnek meg a Csendes-óceán hullámain sem, azok bizony terjednek láthatatlanul is.

Amit az elmúlt pár hónapban megfigyelhettünk a kínai gazdaság háza táján, az pont nem a nyugalom és higgadtság kora volt. Az elmúlt hónapokban olyan dolgok történtek, amilyenekre utoljára 2008-ban volt példa: a Hang Seng China Enterprises Index március közepén több mint 7 százalékkal esett vissza, ezzel párhuzamosan a Hang Sang Tech Index is jelentőset zuhant. A nagy technológiai részvények értékvesztése hosszú ideig tartó emelkedő trendet követően még korábban megindult, és ne felejtsük el a tavalyi év botrányát, az ingatlanpiaci Evergrande-t sújtó negatív eseményeket sem.

Ilyen szintű visszaeséseknél már nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem csak a piac csapongásáról van szó; jelentős, akár rendszerszintű problémák húzódhatnak meg a háttérben.

Miről is van szó Kínában, mi történt a közelmúltban?

Továbbra is kihívás a koronavírus, annak újabb hulláma. Szép csendben ugyan, az ukrán front és a nyugati nyitások árnyékában több tízmillió ember került vesztegzár alá több tucat kínai városban, köztük az egyik legjelentősebb kereskedelmi központot jelentő Sanghajban. És ez – a minden szempontból hatalmas kínai erőforrások dacára – meglátszik a gazdaság egészén. Visszaesett az ipari termelés: az áprilisi hírek 2,9 százalékos csökkenésről szóltak éves összevetésben, ami a legrosszabb eredmény azóta, hogy a pandémia kitörésekor 13,5 százalékos visszaesést regisztráltak. Tendenciózusan szűkül a kiskereskedelmi forgalom is; ez a márciusi 3,5 százalékos ütemről áprilisra 11,1 százalékosra gyorsult éves bázison számítva. A lezárások megbénítják a gazdaság elég jelentős szegmenseit, az új banki hitelezés áprilisban évek óta a legalacsonyabb szintet érte el, és a munkanélküliség is megugrott.

Azután nem csak mi vagyunk a háború szomszédságában. Kína – habár sok tízezer kilométerre fekszik a harcok helyszínétől – mintegy 4200 kilométeren határos Oroszországgal. Az oroszok körüli bizonytalanság pedig hatalmas, éppúgy, mint az ebből fakadó globális gazdasági lassulás, és a növekvő kockázatok.

Végletes következmények lehetnek

Zsugorodó exportról, visszaeséstől szenvedő feldolgozóiparról érkeznek a hírek, és ez bizony még Kínát is megütheti. A kínai gazdaság ugyanis mindennél jobban érdekelt a növekedésben: állandó expanzióra rendezkedett be, és ennek következtében nem igazán van felkészülve a globális növekedés lendületének további, ilyen mértékű lassulására.

A növekvő energiaválság szintén kihívást jelent, amit a befektetők gyorsan le is reagálnak: a veszélyeztetett ágazatokban működő vállalatok részvényeit megkezdték leépíteni.

Kína tehát az elvitathatatlan gazdasági ereje ellenére sincs egyszerű helyzetben.

Jól tudja, hogy nagyon sokat veszíthet abban az esetben, ha kockára teszi a nyugati országokkal (az USA-t és az EU-t beleértve) kialakított gazdasági kapcsolatát; gondoljunk csak az orosz oligarchák ellen hozott büntetőintézkedésekre (akik azért valamelyest felkészülhettek ezekre, mégis sok fájó pontba sikerült betalálni)… Az utóbbi évek jelmondata lehetne, hogy bárkivel, bármikor, bármi megtörténhet, így a befektetők aggodalma nem alaptalan, a kínai vezetés pedig nem tudhatja, hogy egy-egy „kellemetlen” lépés mit vált ki a nyugati partnereiből.

Ez a fajta bizonytalanság vitathatatlanul beköszönt a kínai tőzsdére is; a hullámvasút effektus jól látható. Mint ahogy az is, hogy Kína rendkívüli módon érdekelt a háború mihamarabbi lezárásában, hiszen a mostani helyzet elhúzódásával közvetett módon a kínai gazdaság is rendkívül sokat veszíthet. Mindezekre figyelemmel úgy vélem, a nemzeti tőkepiac fejlesztése az elkövetkező időszak kulcsfontosságú eleme lesz a kínai gazdaságpolitikusok számára…

Rali az energiapiacon – tényleg versenyelőny a zöld átállás?

zöld versenyelőny

A mai energiaárak mellett egyre relevánsabb kérdés lett a fenntartható, azaz „zöld” módszerekkel megtermelt energia előállítása és felhasználása. Gondolhatnánk, ez aztán tényleg mindenkinek jó, klasszikus win-win helyzet, a dolog azonban nem ilyen egyszerű. A mai bejegyzés azoknak szól, akik nem értik, miért nem telepít minden közepes méretet meghaladó üzem saját naperőművet, és kíváncsiak rá, milyen aktuális kihívások vannak ezen a téren.

Jó olvasást! Krisán László

Az elmúlt hónapokban olyat láthattunk az energiapiacon, amire senki nem volt felkészülve: hatalmas gáz- és villamosenergiaár-robbanásnak vagyunk szemtanúi – erről a jelenségről már írtam is itt. Habár a lakosságot (és a maximum 10 főt foglalkoztató mikrovállalkozásokat) ez a jelenlegi szabályozásnak köszönhetően nem érinti, a cégek nagy többségének konkrétan a bőrére megy a játék.  Az energia-igényes szektorok vállalkozásainak különösen is meg kell küzdeni a piaci árak jelentette terhekkel, ami bizony jelentős többletköltség számukra. És ha egy cég ott tart, hogy egyenesen a jövedelmezősége válik kérdéssé, akkor minimum el kell gondolkodnia alternatív energiaforrások bevonásán, ha nem akar veszteséget termelni.

Igenis igény van a zöld villamosáramra

Ehhez alapvetően kétféle módon juthatnak hozzá a cégek: maguk vágnak bele a fejlesztésbe, vagy ún. PPA (power purchase agreement, azaz hosszú távú villamosenergia-vásárlási megállapodás) útján vesznek más, ezzel foglalkozó vállalatoktól megújuló energiát. Egy biztos, a hagyományos energiaszolgáltatóktól való leszakadás, függetlenedés lehetősége technikailag már abszolút adott, és ahogy a helyzet kinéz, ez a tendencia nem visszaszorulni, hanem inkább erősödni fog.

Magad uram…

Már most látható, hogy egyre több cég dönt amellett, hogy saját maga termeli meg a működéséhez szükséges villamosenergiát. Egy jól kivitelezett naperőmű-beruházás kedvező megtérülés mellett képes fedezni a villamosenergia-szükséglet jelentős részét, 20 vagy akár 30 évre is biztosítva a vállalat működtetéséhez szükséges energiát. Nemzetközi szinten már olyan gigacégek döntöttek a saját energia-termelés mellett, mint pl. az Apple, amely a működéséhez szükséges villamosenergia teljes mennyiségét megújuló forrásból szerzi be, és kimondott célja, hogy a beszállítói is kövessék ezt a gyakorlatot. A Google pedig már odáig jutott, hogy a paksi kapacitást is meghaladó zöldenergia-beruházáshoz járult hozzá.

A PPA megnevezéssel illetett hosszú távú megállapodásokkal megúszható az egyszeri, jelentős terhet jelentő beruházási költség, mégis, az érintett felek számára 10-25 éves időtávon kölcsönös előnyökkel biztosítható a villamosenergia díja, ami ráadásul környezetkímélő módon kerül előállításra. A PPA konstrukció elsődleges célja, hogy a felek a hagyományos megállapodásokkal szemben sokkal hosszabb távon fixálják az árakat, ami a gyakorlatban a cégek piaci áramárak ingadozásából származó kockázatát mérsékli.

Ez nagy előny tud lenni, látni kell azonban azokat a bizonyos buktatókat, illetve ezen technológia korlátait, van ugyanis ezekből is bőven.

Túl az érem zöld oldalán:

Az első és legfontosabb probléma az energiatárolás. Amikor a megtermelt energiát nem az adott időpontban, hanem később szeretnénk felhasználni, akkor el kell tudni raktározni azt, ami leggyakrabban a meglévő nagy infrastruktúrákba való becsatlakozás útján valósul meg. Így pedig a függőség ismét adott.

A másik kérdés az, hogy állami támogatással vagy piaci alapon valósul meg egy beruházás. A magas költségek miatt eddig állami támogatás nélkül aligha érte meg belefogni a megújuló erőforrások kiépítésébe, ez azonban hatással van a későbbi árazásra is…  Az utóbbi időben a technológia bekerülési költségei csökkennek, így talán hamarosan eljön az az idő, amikor kevesebb vagy nulla támogatással is megtérülhet majd az ezen iparágban megvalósuló befektetés.

Ez azonban jelentősen függ az állam által kialakított adórendszertől. Jelenleg az ún. Robin Hood adó nehezíti meg azok dolgát, akik a teljes függetlenségre törekednek. A hagyományos típusú energiaellátókkal megegyezően ugyanis 31%-os mértékű adóteher sújtja azokat a megújuló alapú villamos energia termelőket is, akik nem vesznek részt az állami KÁT (kötelező átvételi) vagy a 2017-ben bevezetett METÁR (megújuló energiaforrásból termelt villamos energia) rendszerek működésében. Ez nyilvánvalóan egy masszív gátat eredményez, hiszen nem veszi figyelembe a megújuló energiatermelés kiépítésének jelentős költségeit, ami mellett hátráltató elem az is, hogy a banki finanszírozás sem kiforrott még idehaza, nincs elegendő erre a területre koncentráló hitel-termék.

Több, mint jóslat

Mindezek ellenére úgy vélem, érdemes fókuszba helyezni a megújuló energiatermelést, mert a mostanában tapasztalt árrobbanás teljesen felülírhatja a megtérülési mutatókat. Itt ugyanis az egyszerű matek dönt: a napenergia termelésre szakosodott cégek nagyon gyorsan ki fognak maradni a fix értékesítést, de alacsonyabb árakat biztosító állami rendszerből, ha megéri a villamosenergiát eladni a magyar energiapiacon, a HUPX-en, hiszen az ágazati különadót bőven fedezni fogja a piacon elérhető jelentős árkülönbözet.

Bárhonnan is nézzük, egyértelmű, hogy szükség van az olyan, energiahatékonysági beruházások végrehajtására, mint a napelem-telepítés, naperőműpark létesítés, az energiazabáló gépek modernre cserélése, a fűtés- és épület-korszerűsítés, és az is biztos, hogy ezeket nem elegendő lakossági szinten támogatni, hiszen a nagyfogyasztók a vállalati körben keresendők! Ezért úgy hiszem, kiemelt jelentőségük lesz a különféle, kifejezetten ilyen fejlesztéseket célzó pénzügyi eszközöknek, legyenek azok támogatás vagy hitel formájúak. Várakozásaim szerint el fog jönni a verseny ezen a téren is, hiszen jól látható, hogy hamarosan már mindenkitől alapvető elvárás lesz az elköteleződés ebbe az irányba.

 

 

Mi a franc az a kábelkorbács, és hogyan fúródik be az autóipar a korom hiánya miatt?

autóipar, kábelkorbács

Kábelkorbács-krízis, korom-hiány: olyan kifejezések, amelyekről az átlagember azt sem tudta eddig, hogy léteznek. A koromra legtöbben a jól odakozmált ételek vagy a tűzvészek felettébb kellemetlen maradványaként asszociálunk, és legkevésbé sem szoktuk hiányolni. A korbácsot inkább látjuk magunk előtt a kegyetlen rabszolgatartó telepesek kínzószerszámaként, mint az autónk alkatrészeként. Most akkor mit izgulnak ezen az állandósult borúlátást tanúsító gazdasági elemzők? Egyszerű kérdésekre egyszerű válaszok – lentebb, tőlem!

Jó olvasást! Krisán László

Összetett dolog az ipar és a kereskedelem, többek között erről szól ez az egész blogsorozat, amely a gazdasági összefüggéseket, az ellátási láncok kapcsolatait, a globális kereskedelem előnyeit és persze gyenge pontjait is igyekszik megvilágítani.

Helyzet van

Nem is akármilyen. Az Európa keleti szárnyát érintő súlyos fegyveres konfliktus rendkívüli körülményeket teremt az energiaellátásban, a mezőgazdasági termelésben, és nem utolsó sorban az autóipari gyártásban is, mivel súlyos nyersanyag-hiány lépett fel. Nem kellett sok idő, és olyan szlengek tódulnak az eseményeket figyelemmel kísérő nagyközönség elé, mint a kábelkorbács, amiről gyorsan kiderült az is, hogy hiánycikk lett.

Na de akkor mi is az a fránya kábelkorbács? Nem más, mint az autógyártás alapvető alkotóelemének számító kábelköteg, ami nélkül biztos, hogy nem gördül le a gyártósorról a csillogó, ropogósan új, szalonképes gépkocsi. Hol gyártják (vagy inkább múlt időben: gyártották)? Ukrajnában, amely ország ezen árucikk kiemelt fontosságú exportőre, kiszolgálva az európai autógyárakat, de ahol épp rommá lőtték a gyárakat, és/vagy katonává tették a munkásokat.

Ez pedig baj, ami – mint tudjuk – nem jár egyedül.

Merthogy a fenti krízis mellett a koromtermelés is jelentősen akadozik, hol máshol, mint Oroszországban; itt állítják elő ugyanis a korom jelentős részét, ami pedig alapanyaga a szintén az autógyártáshoz köthető gumiabroncsoknak.

A probléma súlyával a fogyasztó akkor szembesül, amikor hallja a híreket. Néhány héttel ezelőtt olvashattuk, hogy a Renault felfüggesztette a gyártást logisztikai problémákra hivatkozva, a napokban pedig leállt a Volkswagen-gyár Pozsonyban.

Újabb inflációs hullám

A helyzet tehát az, hogy a kereslet-kínálat megborulása nagyon meg fogja ütni az árakat, és ezt a végső felhasználók fogják megfizetni, drágább autók formájában, ami sajnálatos módon tovább fogja erősíteni a már így is felfelé mutató inflációs nyomásokat – nem csak nálunk, de egész Európában is, ha nem globálisan.

Van itt még egy rossz hír, mégpedig az, hogy ez a spirál nem fog beragadni az autóiparnál. Vannak jelek arra, hogy „felkészül” az összes olyan ágazat, ahol chipeket használnak, ugyanis az ezek előállításához szükséges palládium és neon szintén orosz és ukrán területről származik. A chip-hiány tehát rövid időn belül másodszor fog lesújtani az ún. fejlett világra, ami bizonyára nem lesz következmények nélküli…

Új piaci partnerek kerülnek a képbe

Amire úgy vélem, hogy e körben mindenképpen számíthatunk, az az észak-afrikai és közép-amerikai új beszállítók felkutatása és bekapcsolása a termelésbe – ez már önmagában a diverzifikációt fogja szolgálni; emellett tovább fog erősödni az önellátásra való törekvés. Mindenesetre a történések ismét bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a túlzott globalizáció minden szereplőre nézve komoly veszélyeket hordoz, és akár csak egyetlen ország megbénulása/megbénítása leállíthat számos más országot is. Mi ez, ha nem függőség, kitettség, egymásrautaltság?

Bizonytalanság a nagy biztonságban – gondolatok egy hónapnyi háború után

háború

Minden háború elszomorítja és elgondolkoztatja az embert – még akkor is, ha adott esetben évszázadokkal ezelőtt vívták. De az, ami a szomszédban, az országhatáraink közvetlen közelében, és jelen időben zajlik, sokkal többet hoz magával: elrettent, megrémít, elbizonytalanít, pánikot okoz, önvizsgálatra késztet – ki-ki válassza ki, ami személy szerint igaz rá. Egy dolog nem történhet meg, hogy nem veszünk tudomást róla. Következő rövid írásom az Európa közepén eluralkodott bizonytalanságról szól.

Jó olvasást! Krisán László

Az ún. nyugati ember a 21. századra azt gondolhatta, hogy egy teljesen új világrendbe lépett be az emberiség. Ki emlékszik már a világháborúkra, a hidegháborúra? Francis Fukuyama is megírta híres könyvét a történelem végéről – nagy gondolkodó, „ő már csak tudja”, összességében elhittük tehát, hogy mi, a „modern emberek” már más világban élünk (a békét garantáló demokráciában), más problémákkal küzdünk (életszínvonal folytonos emelése, ennek ellehetetlenülése esetén kirajzás a világegyetembe). Velünk nyilván nem történik meg, hogy erőszakos körülmények között találjuk magunkat, állami agresszió áldozatai lehetünk, netán fegyverhez kell nyúlnunk saját magunk védelmében – nem a virtuális, hanem a valós világban.

Biztonság, fejlődés

Igen, elhittük mindezt, és végülis joggal, hiszen mi vett körül minket az elmúlt évtizedekben? Sokak számára, korábban sosem látott mértékben megadatott a luxus, a szép, modern, végtelenül megbízható és folyton folyvást fejlődő eszközök. Ki emlékszik a Ferrero Rocher híres reklámjára, az autóba beépített kis hűtőszekrényre, amelyből utazás közben kényelmesen kivehettük a kedvenc desszertünket? Ma már nem lepődnénk meg rajta, hiszen lassan beköszönt az önvezető autók kora, melyekben akár egy több fogásos menüsort is nyugodtan elfogyaszthatunk.

De gondolhatunk a kijelzők, tévék, telefonok fejlődésére, a háztartási eszközök okosodására is; alig tudjuk követni az újításokat, és még így is, a lehetőségek tárháza egyre csak bővül, méghozzá olyan széleskörűen, hogy nem csak a leggazdagabb réteg, hanem a társadalomnak szinte minden szegmense megtapasztalta kisebb-nagyobb mértékben a rohamos újításokat.

Annyira előtérbe kerültek a kényelmi, biztonsági funkcionalitások, hogy kissé elhomályosítottak néhány olyan tényezőt, amelyek közép- és hosszútávon meg fogják határozni az életünket.

A természet fújja a riadót

Sokáig nem számoltunk például a környezetszennyezés hatásaival, amit valljuk be, mi emberek okozunk. Egyre inkább téma, jó lenne egy élhető világot hagyni az unokáink számára is, de vajon feltesszük-e az idevágó kérdéseket, amikor megvesszük a következő repülőjegyünket, a sarki kisboltba is autóba ülve „ugrunk el”, bekapcsoljuk a klímánkat és napokig hozzá sem nyúlunk, vagy jól teletöltjük a kádunkat vízzel a napi tisztálkodás során… Én úgy látom, hogy nagyon sokszor bort iszunk és vizet prédikálunk, és nem foglalkozunk azzal, hogy hol húzódik a határ az üzleti érdekek és az egészséges környezet szükséglete között. Nem tesszük fel a kérdést, mikor kell háttérbe szorítani a pénzügyi érdekektől vezérelt hagyományos üzleti viselkedést az egészséges környezet javára…

Jöttek eddig is a figyelmeztetések, csapások (lásd világjárványok, amelyekből nem a COVID-19 volt az első és nem is az utolsó), amelyek kizökkenthettek volna a mindenható biztonságba vetett hitünkből, de igazán nagy kollektív változást ezek nem hoztak. Most pedig már több, mint egy hónapja sokkolja Európát és az egész világot az Ukrajna elleni orosz agresszió, ami nem előzmények nélküli ugyan, mégis meglepetésként érte a komoly biztonságpolitikai elemzőket éppúgy, mint a politikusokat és az átlagembereket. Kétségtelen bizonyíték ez arra, hogy a sziklaszilárdnak hitt biztonság egyik pillanatról a másikra összeomolhat.

A lehetetlen csak a fejünkben létezik

Szembesíteni kell tehát magunkat azzal, hogy a 21. században vannak és lehetnek is még háborúk. Ez pedig óriási társadalmi bizonytalanságot, pénzügyi kockázatot, sokaknak akár pénzügyi csődöt is fog okozni.

Gazdasági aspektusból egyértelműen látható, hogy egy-egy nemzetgazdaság stabilnak mondható belgazdasága is kevésnek bizonyulhat jelentős külső sokk bekövetkezése esetén, ez pedig annak köszönhető, hogy valamennyi modern nemzetgazdaság a globális kirakósnak csupán egy-egy elemét képezi. Olyan világszintű együttműködések, felvásárlások, eladósodások, export-import kapcsolatrendszerek alakultak ki az elmúlt évtizedekben, amelyek együttesen rendkívül sérülékeny komplex gazdasági hálózatot adnak ki.

Globális kolibri effektus

Minden hatással van mindenre: gondoljunk csak az olajárak elszabadulására, az infláció szárnyalására, a mezőgazdasági alapanyagok, vagy az elektronikai eszközök hiányára. A hatalmas globális összefonódásban egyre többször alakulnak ki csomók, amelyek képesek megakadályozni egy-egy ország adott iparágának működését. Mi ez, ha nem kitettség és függőség?

Ebben a helyzetben egyre inkább körvonalazódik, milyen nagy szükség van egy határozott és biztos szereplőre, amely összgazdasági szinten képes beavatkozni; ezt a szerepet pedig az állam testesíti meg. Visszatekintve az elmúlt két évre, pontosan láthattuk az állami beavatkozás jeleit, területeit és hatásait. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy csupán az állam nem elegendő: kellenek a bátor, nyitott vállalkozások is, amelyek képesek megfelelni az adott kor támasztotta valamennyi kihívásnak. Kell egy támogató, a bajban összezáró társadalom; enélkül aligha számíthatunk megerősödésre.

Bizonytalan időkben – úgy vélem – hatalmas szükség van azokra a „tankönyvszerűen” működő, bátor vállalkozásokra, akik mernek kockáztatni, képesek megújulni, és képesek megtalálni a lehetőségeket az ilyen határ-helyzetekben, embert próbáló időkben is.

Ezek az életképes vállalkozások kell, hogy alkossák a nemzetgazdaság biztos bázisát, és onnantól kezdve bátrabban mehetünk szembe az árral…

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás