Skip to main content
All Posts By

saritundi

Jó irány az FDI, de hagyni kell kibontakozni

ketyeg az óra

A világgazdaságot a koronavírus-járvány ugyan megroppantotta, de fel is gyorsított bizonyos folyamatokat. Az új jelszavak – fenntarthatóság, digitalizáció – már nem csupán jelszavak: aki nem teszi őket magáévá, hamar a vert mezőnyben találhatja magát. A magyar cégeknek – köztük a hozzám legközelebb álló kkv-knak ráadásul nehezített pályán kell alkalmazkodniuk: tágabb gazdasági környezetünk, az Európai Unió (finoman szólva) nem tartozik a trendszetterek közé, és a helyzetet tovább rontja az uniós támogatások körüli bizonytalanság is.

Ilyen helyzetben mi lehet a követendő irány, a helyes gazdaságpolitika? Erre keresem a választ az alábbiakban. 

Jó olvasást!

Krisán László

A múlt

A világgazdaság kijózanító verést kapott a koronavírus 1,5 éve alatt, de fontos, hogy ez előhozta a változás szükségességét is. Mostanra már nem idegen szó a „zöld koncepció”, a fenntarthatóság, a körforgásos gazdaság, a karbon, az ESG. Azaz úgy tűnik, hogy hogy a hagyományos – vagy talán a „múlt” limitált erőforrásaira alapozott – termelési módszerek helyett a környezetünket és önmagunkat kevésbé károsító, megújuló energiákra alapozott, az erőforrásokat hatékonyan felhasználó, a digitalizáció előnyeit kihasználó, a termelékenységet is javító megoldások kerülnek előtérbe.

Egy évvel ezelőtt, „Az új gazdasági modell origója: fenntarthatóság” című bejegyzésemben ezt írtam: „nincs kétségem afelől, hogy a következő évek közgazdaságtani kulcsfogalma a fenntarthatóság lesz, és azt is biztosra veszem, hogy az új modell térnyerése – még ha döcögve is indult – soha nem látott sebességgel fog végig robogni a ma ismert világunkon”. A világ vezető gazdaságai azóta sorra dolgozzák ki, fogadják el és kezdik megvalósítani a zöld cselekvési terveket. Nem akarom azt mondani, hogy megmondtam, de megmondtam.

A jövő

A zöld, fenntartható, ESG-koncepció, ha tetszik, ha nem a kkv-któl (is) gondolkodásbeli változást követel meg – valamint az arra való igényt, hogy tudomásul kell venniük, hogy ez van, ezt kell szeretni.

A feladat az előre tekintés és ha nem lovagoljuk meg a változás hullámait, baromira le fogunk maradni, a földbe fogunk fúródni.

Képesnek kell lenni annak megértésére, hogy mára a termelési és szolgáltatási folyamatok új keretrendszerbe léptek. Minden arról szól, hogy

  1. miként tudunk ebben az új keretrendszerben jövőképes üzleti tevékenységet folytatni,
  2. mennyire tudjuk kihasználni a digitalizáció, az automatizáció nyújtotta előnyöket;
  3. hogyan tudunk az energiával tudatosan bánni,
  4. hogyan állunk az innovációhoz, az új tudáshoz, az új eljárásokhoz, az új eszközökhöz, és hogy képesek vagyunk-e a szükséges készségeket, képességeket mágnesként a cégünkhöz vonzani (és meg is tartani);
  5. tudunk-e úgy gondolkodni, hogy ötleteink megvalósításához, új üzleti modellünk tartós üzemeltetéséhez ne legyen szükség a globális piacra, de a globális piacnak szüksége legyen arra, amit képesek vagyunk nyújtani.
Ezek nem egyszerű csuklógyakorlatok

Főleg olyan időkben, amikor a felkészültség szintjében hatalmasak az eltérések. Ez különösen akkor nyilvánvaló, ha a mikro szintről „kizoomolunk” a globális gazdaságra. „Magasabb” nézőpontból azonnal szembetűnik, hogy a felkészülés és a konkrét lépések versenyében egyaránt úrrá lett az egyensúlytalanság. Az űripar tökéletes képe a valós helyzetnek: miközben az amerikai űrhajókon utazó turisták az űrből szelfiznek, az EU „X szárnyúja” – ha egyáltalán, akkor – csak papíron létezik. Kína eközben már „fénysebességre” kapcsolt, gőzerővel ösztönzi az AI és új technológiák fejlesztését, miközben ugyanilyen ütemben folytatja a világ felvásárlását is… És vannak még olyan apróbb országok, mint például India, amely immár a föld legnépesebb állama, és amely szintén magasabb fokozatba kapcsolta a gazdaságát.

Le is maradtunk..

Az EU lemaradásáról egyébként hónapokkal ezelőtt már írtam, többek között ezt: „A világméretű versenyfutásban (megint) nem az EU tette meg az első lépéseket, és az előkészületek sem annyira kecsegtetőek. Azért azt nagyon remélem, hogy nem csak annyi esélyünk van, mint egy lufinak a nyílzáporban.” A cikkben előre jeleztük azt is, hogy az USA az óriási – protekcionista – ösztönző csomagjával rommá fogja verni a világgazdaságot, főként az EU-t. És lám-lám, ez is bejött. Sajnos…

Mekkora lábon lövés az is, hogy az EU betámadta a kínai elektromosautó-gyártást, miközben hibát hibára halmoz. Nem néz tükörbe és nem azt mondja, hogy versenyképtelen a sajtó belső folyamata, tehát nem önvizsgálatot tart, hanem totálisan másképpen, protekcionista módon próbálja kitiltani a versenytársakat. Hol is van a 4 szabadság elve? Az áruk, szolgáltatások, tőke és polgárok szabad mozgása?

Versenyképtelen vagyok, ezért kitiltom a versenytársakat? Ez elég bátor…

Viszont ránk nézve megint veszélyes hiszen ezzel a hazai akkumulátorgyártás bővülő kapacitásait is durván veszélyezteti. Jó ez nekünk?

Válságok árnyékában

Mindeközben a lassan 4. féle covid, a háború, az energiaválság után, az inflációs válság mellé megérkezett az újabb háborús konfliktus is a Közel-Keletre és erre kapjuk még a szinte kéthavonta változó úgynevezett ESG irányelvek körét, hatalmas terhet helyezve ezzel a vállalkozások, a finanszírozók és persze a politikai döntéshozók körére. Felvetődik azért bennem, hogy most tényleg ez a zöld irány a legfontosabb? Tényleg ezzel kell pont most, pont ilyen helyzetben tovább korlátozni  a versenyképességet, és tényleg ezzel kell idegelni a vállalkozásokat, akkor amikor globális gazdasági problémák tömkelegén ülünk?

Bizonytalanság a köbön

(Akik egyébként nem is értik, hogy mi is ez és miért is tolja ezt az unió a nyakunkba és) Van egy szörnyű rossz megérzésem, hogy szerintem még az EU sem látja igazán azt, hogy mit szeretne ezzel az egésszel. Azt is mondhatnánk, hogy kb ez az Unió és a globális világ újabb píszí fétise, amivel próbálják a saját lelkiismeretüket megnyugtatni. Jelzem abszolút értem a magasztos elméleti célokat és magánemberként egyet is értek egy szebb, zöldebb, egészségesebb világgal a gyerekeim számára, de azért lássuk be, hogy a gyakorlat, az üzleti élet nem mindig a tankönyvi szövegek mentén mozog: ez az átállás nem túl jó akkor, ha ezzel viszont rövid távon óriási adminisztrációt tesznek a vállalkozásainkra.

Ettől függetlenül mi is értjük az idő szavát és ebben a zavaros helyzetben is aktívan és hathatósan próbálunk a vállalkozások segítségére lenni, ezért is döntöttünk a saját ESG cégünk megalapítása mellett, amelynek keretében hamarosan érdemi támogatást fogunk nyújtani a vállalkozásoknak.

De vissza a vezérfonalhoz: a világban a túlzó bürokrácia – a béna kacsa -, az érdekellentétek által fűtött Dagobert bácsis hatalmi viszályok állnak szemben a cselekvőképességgel. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a globalizáció azért már egyáltalán nem annyira trendi, szexi és kívánatos, mint amilyennek korábban beállították. Persze píszínek píszí.

DE mit tehet Magyarország ilyenkor?

Talán egy ilyen szemüvegen keresztül érdemes szemlélni Magyarország helyzetét. A „többhöz tartozásnak” (vagyis az uniós tagságnak) természetesen mindig voltak előnyei és hátrányai is, bár mintha most az utóbbiak kissé túlsúlyba kerültek volna

Szerintem természetes és teljesen érthető, hogy a ránk, magyarokra jellemző gyorsaságot, ügyességet és rátermettséget nem akarnánk beszorítani egy EU-s, merev keretrendszerbe, hanem – a magyarokra jellemző módon – kreatívan erős fantáziával és merészséggel akár a kiskapukat is megkeresve próbáljuk megtalálni a kitörés lehetőségét.

FDI

Azt gondolom, hogy az elmúlt évek FDI (közvetlen külföldi tőkebefektetés) -fókuszú gazdaságpolitikája pontosan egy ilyen kitörési pontot talált meg.

A magyar gazdaság irányítása „ráfeküdt” a globális tőke idecsalogatására. És jól tette! Gondoljunk csak bele, az EU-s források megvonása miatt most milyen helyzetben lennénk a nagy külföldi beruházások nélkül.

Nem állítom, hogy minden kifogástalan, de rajta vagyunk a megfelelő pályán, és ezt kell tovább nyomni gőzerővel, közben pedig belefér a finomhangolás is. A finomhangolás során pedig a minőségre, a tudásra, a gyorsaságra, az egyediségre, a megkerülhetetlenségre kell helyezni fókuszt.

Biztosíték nélkül

Már előre hallom is az ellenvetéseket, miszerint „jó-jó, de hát a most elinduló beruházások csak a jövőben fognak hasznot generálni”.
OK. És?

Az ESG mikor fog megtérülni?

Mi ezzel a baj? Nézzünk már kicsit magunkba… Ha beiratkozom egy egyetemre, az ott megszerzett tudást csak öt év múlva kezdhetem el valóban kamatoztatni. Így van ez a beruházásokkal is. A jelenben költséget generálnak, hasznot pedig a jövőben hoznak. Tudatosítani kell magunkban: a nagy beruházások (éppen azért, mert nagy beruházások) nem rövid távú befektetések. Éppen emiatt a gazdaság helyzetét sem lehet 1 vagy 2 vagy 3 negyedév adatai alapján megítélni, hiszen a beavatkozásoknak be kell épülniük a gazdaság mély szöveteibe, ehhez pedig idő kell.

Az FDI fókuszú gazdaságpolitika olyan irány, aminek hatásai főleg közép és hosszú távon érvényesülnek. A világrend átalakulása, a blokkosodási folyamat kellős közepén azonban óriási jelentősége van az FDI-nak és a technológia forradalom meglovagolásának. Nekünk pedig, bárki bármit is mond, fel kell ülnünk a technológiai fejlődés vonatára, méghozzá a lehető legintenzívebb FDI-bevonása mellett.

Bele kell állni!

Emellett pedig semmiképp nem szabad engedni, hogy az unió azért kaszálja el ezt a magyar utat, mert önmaga képtelen felvenni a versenyt a versenytársakkal.

Eközben pedig persze hogy a hazai kkv-kat támogatnunk kell abban, hogy átvészeljék a mostani káoszt és a felpattanás (remélhetőleg minél hamarabb bekövetkező) szakaszában beruházásokkal és fejlesztésekkel kapcsolhassanak magasabb fokozatba. Ebben meg – és naná, hogy hazabeszélek – a Széchenyi Kártya Program MAX+ hitelei komoly segítséget jelentenek.

Beteljesült rémálom

rémálom

A világgazdaság eseményei előre jelezték a végkifejletet. Lehetett volna ez másképp is, ha nem csak megfigyelők vagyunk.

Jó olvasást, Krisán László

  1. szeptemberében az alábbi címmel írtam egy rövid bejegyzést „Rémálmaim vannak. Vagy ez nem is csak álom, hanem akár egy lehetséges valóság?”

Akkor felhívtam a figyelmet arra, hogy

„mozog a teljes tőzsdepiac, minden volatilis, mindenki kétségbeesetten vár piaci információmorzsákra. Az amerikai tőzsdét emellett kifejezetten bizonytalan, pesszimista befektetői hangulat jellemzi. A kínai és az amerikai gazdaság szoros összekötöttsége pedig ehhez még minden mozgást azonnal áttétessé tesz. Csak példaként jelzem, hogy ha az Evergrande (Kína legnagyobb ingatlanfejlesztője) bedől, ami sajnos lehet egy reális forgatókönyv is az komoly pofont adhat a tőzsdei ingatlanpiaci cégek árfolyamainak. És nem csak Kínában.”

Most két évvel később, 2023. augusztusában a legfontosabb gazdasági hírek pedig éppen erről szólnak. Egészen pontosan arról, hogy az Evergrande az eddigi talán legnagyobb adósságátütemezést, illetve csődvédelmet kért. Mindez most újra felhívta a figyelmet Kína egyre súlyosbodó ingatlanválságára.

Már csaknem két évvel ezelőtt erre a kockázatra, problémás, életveszélyes trendre próbáltam felhívni a figyelmet. Mostanra pedig bebizonyosodott, hogy jogosak voltak félelmeim. Ami talán csak jajveszékelésnek tűnt részemről, az mára egy hatalmas maflás lett…

Érdemes figyelnünk egymásra, együtt és közösen gondolkodnunk… Hátha segít….

Akkor talán nem utólagosan kéne tüzet oltanunk, hanem már a szikránál elfojthatnánk azt…

Nagyon nem kellene megvárni, amíg beüt a krach!

menedzser, krach, pénzügyi tervezés

Évtizedek óta figyeljük, tanuljuk, tesszük magunkévá a hazai vállalkozások működését és próbáljuk rajta tartani a kezünk és a szemünk a hazai kkv-szektor ütőerén annak érdekében, hogy a tényleges problémákat azonosítani lehessen és azokra megoldásokat lehessen készíteni. Közben pedig látom, elemzem a nemzetközi trendeket is, mert nem szégyen másoktól tanulni és érdemes elszerezni máshonnan a jó megoldásokat, gyakorlatokat. A mostani helyzettel kapcsolatban egy sokszor megfigyelt, komor tapasztalat jut egyre gyakrabban eszembe, amit egy erős kérdéssel tudok a legjobban kifejezni:

Miért van az, hogy a gazdaságban, a vállalkozások életében csak akkor történik jelentős változás, csak akkor avatkozunk be, amikor beüt a krach, amikor már – Shakespeare és Arany János szavaival – „kizökkent az idő”, amikor nyakunkon a válság, a káosz?

Ha pedig így van – márpedig így van –, akkor azonnal adódik néhány további kérdés: Ki a hibás mindezért? Egyáltalán: hibás-e valaki, vagy ez a normális, a „business as usual”?

Mi az oka, hogy a vállalkozások többsége csak sodródik az árral? Keressünk választ a kérdésre – akár árral szemben is…

Jó olvasást! Krisán László

A vállalkozások jelentős részének a „carpe diem” a működési elve, azaz a mának, a jelennek élnek. Persze van, amikor a jelen olyan, hogy érdemes „neki” élni: gazdasági konjunktúra idején, amikor az olcsó hitelek és még olcsóbb támogatások, a sorbaálló és rendben fizető vevők, a megbízható beszállítók határozzák meg üzletmenetet, szinte automatikusan „jönnek a számok”, töretlen a növekedés. Minden szép, minden jó. Mint amikor napfényes időben száll fel a repülő, és az utazást a legkisebb turbulencia sem zavarja meg.

De mi van akkor, ha leszakad az ég, és a gép viharba kerül?

Nos, akkor baj van. Akkor lefagy a mosoly az arcokról, akkor mindenki kétségbeesetten szorítja a majrévasat. Kitör a pánik…

Ilyen a vállalkozói lét, és ilyen a gazdaság egésze is. Tudomásul kell venni: nincs olyan, hogy mindig jó. (Ahogy persze olyan sem létezik, hogy mindig minden rossz.)

De mi történik, amikor kizökken az idő? Mindig vannak, akik megállnak, ijedten körülnéznek és elkezdenek gondolkodni a helyzeten. A következő lépés – ezt immár a harmadik válság tapasztalatai alapján meglehetős bizonyossággal merem állítani –, hogy mindenki elkezd fűt-fát ígérni, szánja-bánja, amit elmulasztott megtenni, és fogadkozik, hogy mostantól „nagyon másképp, nagyon tudatosan, nagyon ésszerűen és nagyon konzekvensen” fog működni.

Érdemes itt egy furcsa ellentmondásra rámutatni! Amikor családok, háztartások vagy más mikroközösségek azzal szembesülnek, hogy a bevételek és a kiadások közötti egyensúly felborul, akkor általában nem várják meg, amíg a helyzet végképp elmérgesedik, próbálnak időben lépni, hogy elkerüljék a legrosszabbat. Miért nem tesz így a vállalkozó is? Hiszen ő is ember! Miért gondolkodik máshogy délelőtt az irodában, mint este a családi körben? És miért csak válsághelyzetben lesznek élesek ezek a kontúrok?

Sorra merülnek fel a kérdések. Kinek jó ez a passzív lekövetés? A vállalkozásoknak? A gazdaságnak? A családoknak? Az államnak? Lehetne ez jobb, vagy másabb, ha időben felkészülnének? De mikor kellene felkészülni? És pontosan mire? A cégek kizárólagos felelőssége mindez, vagy az államnak is szerepet kell(ene) vállalnia? Kinek kellene az utat mutatni, hogy ne lépjünk bele újra es újra ugyanabba a csapdába?

De még itt sem állnék meg.

Vajon – éppen az előbbiek miatt – üdvözölnünk kellene a válságokat? Hiszen az előremutató vállalati reakciók csak a fekete leves után jönnek…

Ebből is látható: nagyon sok kérdés van bennem, meg is próbálom őket sorra venni – de annak is örülnék, ha Ti, kedves Olvasók, szintén segítenétek abban, hogy tisztábban lássunk, hogy megismerjünk minél több jó gyakorlatot.

Azt gondolom, hogy elsőként – de mindenképpen az elsők között – a következő kérdést kell feltennünk: rendelkeznek-e a cégvezetők a szükséges üzleti, vállalkozói, gazdasági, fiskális, monetáris, menedzsment ismeretekkel?

Azt gondolom ugyanis, hogy kétségbevonhatatlan tény a következő: ha a cégek pénzügyileg tudatosabbak lennének, rendkívül sok veszteséget meg lehetne spórolni úgy mikro (azaz vállalati), mint makro (azaz állami, nemzetgazdasági) szinten. Az előbbiekben sorra vett problémák gyökere éppenséggel a vállalati-pénzügyi tudás (szerény) szintjében és a tudatosság hiányában keresendő. Nevezhetjük ezt „elkényelmesedésnek”, „túlzott lazaságnak”, „rossz helyzetfelismerésnek”, „gondatlanságnak”, vagy éppen a „jól van az úgy” hozzáállásnak – valójában a kellő üzleti tudás hiányáról beszélünk.

Könyörgöm, vegyük már észre, hogy a gazdasági életet az elméleti közgazdaságtan által feltárt törvényszerűségek, a ciklikusság, a formális költségvetési, monetáris mechanizmusok alakítják! Olyasmik, amikről egyébként sokat olvashatunk, és amikre bőven volt már példa a múltban, amikről rendelkezésre állnak a tapasztalatok, így fel lehet készülni rájuk.

Csakhogy ezeket nem biztos, hogy kellő mértékben és időben ismerik fel a vállalkozások… Pedig azt gondolom, hogy ha jobban ismernék ezeket a formális gazdasági elveket, sokkal előrelátóbban vezetnék a cégeiket és jobb döntéseket is hoznának.

És akkor felvetődik a kérdés: valóban „csak ennyi”? Az lenne a megoldás, ha a vállalkozók gyakorlatiasabb, „vállalatiasabb” tudással bírnának?

Első körben azt gondolom, hogy a válasz: igen. Ez a megoldás, legalábbis a megoldás egyik legfontosabb pillére. Ha a cégvezetők tudatosabban figyelnék – például – a KSH adatait, a Magyar Nemzeti Bank vagy éppen a nemzetközi nagy bankok előretekintő elemzéseit, ha összegyűjtenék és elemeznék saját vállalati adataikat, akkor sokkal hamarabb felfigyelhetnének a válság bekövetkeztének korai jeleire.

De legyünk őszinték: annak felismerése, hogy „helyzet van”, csupán az első lépés.

Ha érezzük, hogy kezdünk megfázni, mit csinálunk? Jobb esetben pihenünk, meleg gyógyteát iszunk, vagy egy-egy megelőző gyógyszerhez nyúlunk – mindenki azt teszi, ami számára a legjobb. A fontos az, hogy elkezdünk beavatkozni a dolgok menetébe. És ha ezt ilyen jól tudjuk, amikor a saját egészségünkről van szó, akkor miért játszunk Pató Pál urat, ha a cégünk állapota „indul romlásnak”?

Hiszen az üzleti élet tapasztalata pont olyan, mint a megfázás. Aki egyszer túlesett rajta, felismeri, ha kerülgeti a kór, és azt is tudja, hogyan kell kezelni. Azok a cégek, amelyek már átéltek egy válságot, talán az akkori tapasztalataik alapján tudatosabban képesek készülni a következőre. De azok, akik csak könyvből tanultak a válságról, fel tudnak-e készülni a következőre? Nem biztos…

De akkor mit tehetünk?

Csak ismételni tudom: fejleszteni, erősíteni kell a pénzügyi tudatosságot, vállalati és állami szinten egyaránt. A vállalkozónak elemi érdeke, hogy folyamatosan bővítse pénzügyi ismereteit. Az egészséges vállalati szféra pedig természetesen az államnak is érdeke, hiszen így lehet stabil a foglalkoztatás, így jönnek rendben az adóbevételek, az innovációk.

Az elmúlt években, évtizedekben jómagam és a KAVOSZ tulajdonosaival együtt is tudatosan foglalkoztunk és foglalkozunk a témával. Mi magunk kutattuk, elemeztük és értkeltük a vállalati lét, a vállalkozóvá válás és a vállalati működés folyamatát, a pénzügyi tudatosságot, azt a nálunk 20 év alatt felhalmozódott tudást, a sok-sok jó gyakorlatot, amit összegyűjtöttünk. Mindezt rövidesen szervezett formában a vállalkozások rendelkezésére fogjuk bocsátani. Az okos ember a más kárából (is) tanul, tartja a mondás. De még ennél is jobb, ha vannak jó példák, amiket követni, adaptálni lehet – márpedig vannak!

COMING SOON

Számít a méret, avagy „k” és „k” között ég és föld a különbség

kisvállalkozás, nano, kkv

Sokszor felmerül a kérdés, hogy milyen egy ország „ideális gazdasági szerkezete”, mekkora súlya kell, hogy legyen az egyes iparágaknak, mennyire legyen diverzifikált a gazdaság. Általában előnyösebb, ha egy ország gazdasága sokszínűbb, összetettebb. Ennek magyarázata egyszerű: ha csak néhány ágazatra építünk, akkor nagy a kitettség, ha az érintett ágazatokban probléma adódik, akkor az a gazdaság egészét is térdre kényszerítheti.

Hasonló, bár nem ilyen egyértelműen megválaszolható kérdések merülnek fel a vállalatmérettel kapcsolatban is. A nagy kérdés a következő: milyen a mikro-, kis-, közép- és nagyvállalatok „ideális aránya”? Ez a kérdés nagy szerepet játszik az olyan nagyszabású célkitűzések esetében is, mint a zöld fordulat vagy a digitális átállás – az ambiciózus célok ugyanis csak megfelelő vállalati struktúrával érhetők el.

 Ebben a cikkben azt kívánom bemutatni, hogy miért is számít a méret.

Jó olvasást! Krisán László

Kezdjük a száraz tényekkel!

A kkv-k fontos szerepet játszanak az Európai Unió gazdaságában. A kkv-k adják a cégek 99 százalékát, ez a csoport biztosítja a munkahelyek 64 százalékát és termeli meg a hozzáadott érték 52,5 százalékát. Ugyanez érvényes arányaiban az USA-ra is! Nagy vonalakban már sejthető, de segítek: Magyarországon is hasonló a helyzet. A vállalkozások 99,9 százaléka mikro-, kis- vagy középvállalkozás, az alig több mint 1000 nagyvállalat adja a vállalkozások 0,1 százalékát.

Ezekből a számokból eszembe jut egy igen régi mondás: „Sok lúd disznót győz”. De miért is mondom ezt? Alapvetően azért, mert az a rengeteg, több százezer „mini cég” gazdasági tevékenysége évről évre összeadódik, és felveszik a versenyt a legnagyobbakkal. Ez nagyon jól hangzik, de mi van akkor, ha csak az egyes „mini cégeket” nézzük, elemezzük? Akkor is beszélhetünk a legnagyobbak és a legkisebbek között valós párhuzamról? Megemlíthetjük egyáltalán a versenyképesség fogalmát? Bátrak, vagy inkább vakmerőek vagyunk, ha összehasonlítást szeretnénk elvégezni? Nézzünk ennek a mélyére!

Ahhoz, hogy valóban megértsük miért is teszem fel ezeket a kérdéseket, egy már évek óta általam hangoztatott, tabudöntögető állítással kell kezdeni.

Van egy alapvető fogalmi problémám magával a kkv-kifejezéssel.

A vállalati szektorban  szerzett több mint 20 éves tapasztalat alapján azt állítom, hogy  olyan nem létezik, hogy kkv, ez a (statisztikában horgonyzó) kifejezés durván torzít. Hogy miért is állítom ezt? Nos, röviden azért, mert „k” és „k” között ég és föld a különbség. De kifejtem hosszabban is.

Itthon a mikrovállalkozások aránya nagyjából 94 százalék, a kisvállalkozásoké 4,7, a közepes méretű cégeké kb. 0,7 százalék – ebbe az utóbbi kategóriába 5–6000 vállalkozás tartozik.

Az arányok megfelelnek a „fejlett nyugat” mutatóinak. A probléma nem is a „mennyiséggel”, sokkal inkább a minőséggel kapcsolatban merül fel. Magyarországon ugyanis rendkívül nagy a különbség a legkisebb és a legnagyobb vállalkozások termelékenysége között. A nagyméretű, zömében multinacionális cégek termelékenysége több mint másfélszerese a hazai átlagnak – na ez már nem követi a nemzetközi tendenciát –, miközben a 9 főnél kisebb, szinte teljes mértékben magyar tulajdonú kisvállalkozások termelékenysége a hazai átlag fele, az 1 fős mikrovállalkozásoké pedig ennél is kisebb, tehát ez utóbbiak és a multik közötti termelékenység-különbség akár 4–5-szörös (!) is lehet. Ez olyan „versenyhelyzet”, amelyben a kicsik győzelmi esélye egy kerek számmal fejezhető ki… Visszatérve „a sok lúd…” analógiára, itt már megállapíthatjuk, hogy hiába van sok kicsi, azok hatékonyságával, versenyképességével, elkötelezettségével, tudás iránti nyitottságával már vannak problémák.

A legkisebb, nano méretű vállalkozások erős túlsúlyban vannak itthon.

(Forrás: ksh.hu 9.1.1.17. A vállalkozások teljesítménymutatói kis- és középvállalkozási kategória szerint)

kkv, vállalatméret

Újabb összehasonlítási szempontokat figyelembe véve újabb mintákat vehetünk észre, amelyek a magyaror vállalatstruktúra lényeges – és változásra bőven megérett – sajátosságaira mutatnak rá. Ezek a sajátosságok ugyanis nem a hazai viszonyok erősségeit mutatják, sokkal inkább a gyengeségeire, kitettségére mutatnak rá.

Az egyik legnagyobb probléma, hogy a magyar gazdaságban a közepes méretű vállalkozások alig észrevehetők, miközben a nyugati országokban ezek a gazdaság stabil, megkerülhetetlen építőelemei. Szokták mondani, hogy a méret nem számít. Amikor ezt halljuk, általában hátra dőlünk, gondolkodunk, és megállapítjuk, hogy azért a méret sem elhanyagolható. Így van ez a vállalkozások körében is. Ha versenyben akarunk maradni, akkor sok helyen a méret már determinálja, hogy egyáltalán be tudok-e szállni a „nagyok” küzdelmébe. Pályára tudunk-e állni, vagy csak a pálya széléről próbáljuk felfogni, hogy mi történik azon a bizonyos fehér csíkon belül… A játékos szerephez fel kell nőni, a pályán, megfelelő taktikát kell követni …. Tudatos koncepció kell!

De miért baj az, ha nincs elég középvállalkozás?
  1. A versenyképes tudással rendelkező, agilis szakemberek általában a középvállalkozásokat preferálják. Ha ilyen cégből kevés van, akkor maradnak a nagyvállalatok, hiszen a már említett termelékenység-különbség a kicsiket (mondjuk úgy) nem teszi vonzóvá. A leghozzáértőbbek így a külföldi tulajdonú cégeket fogják erősíteni. Mondanom sem kell: az ország elemi érdeke, hogy ez a helyzet (minél rövidebb időn belül) megváltozzon!
  2. A nemzetközi példák többsége azt mutatja, hogy a globális nagyvállalatoknak a közepes méretű vállalkozások a fő beszállítói – nem csoda tehát, ha a hazai vállalatok a kívántnál sokkal kisebb mértékben tudtak beszállítókká válni.
  3. A közepes vállalatok sokkal jobban állják a sarat a válsághelyzetekben, mint a szűk mozgástérrel rendelkező legkisebbek. Ennek a jelentősége az elmúlt évek történéseinek fényében tagadhatatlan.A visszájáról fogalmazva: minél kevesebb a közepes méretű cég, annál kevésbé válságálló a gazdaság egésze. Azért valljuk be… ez elég ütős érv.
  4. A közepes méretű vállalatok sokkal inkább exportképesek, mint a kicsik (persze vannak kivételek).
  5. Végül, de korántsem utolsósorban a közepesek stabilabb adófizetők is. A gazdaság egésze és (az adóbevételek növekedése révén) is profitál tehát abból, ha a középvállalati szektor erősödik.

Az állításaimat summázva kirajzolódik egy olyan erős pajzs, amellyel tartósan védhető egy gazdaság. Ezek alapján mondhatni, egyszerű a feladatunk, csak fel kell építeni ezt a pajzsot. De a kérdés csak, hogy miként? Kinek és mit kellene tenni? Mi lenne a konkrét megoldás?

Lényegesen nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tudatos vállalati növekedésre, azaz arra, hogy minél több hazai cég „nőjön fel” a „közepes méretű” szintre.

Az lenne tehát az ideális, ha minden kisebb méretű vállalkozás tulajdonosában érvényesülne a növekedés igénye. A növekedés, a vállalkozás életciklusának tudatos menedzselése persze nem egyszerű feladat, erre stratégiát kell építeni. Ez nem akadály, hanem erőforrást igénylő megoldandó feladat. A növekedés maga a fenntartható vállalkozás záloga!

Ezt az akaratot a legfelső szinten is támogatni érdemes: Az erős hazai középvállalati szektor „kinevelését” a gazdaságpolitika fontos iránya lehetne. Ugyanakkor a belső igény mellett kell a támogatás, mert egy céget fel lehet fújni mesterségesen is – mindenki tudna példákat mondani –, csak éppen az ilyen lufi könnyen kidurran…. Az erőforrásokat tudatosan kell kombinálni, ehhez magunkba kell nézni, és jól szervezni saját folyamatainkat, feladatainkat. Tudom, hogy nem egyszerű tükörbe nézni, hiszen akkor meglátjuk a saját hibáinkat, de ezek nélkül nem megy a változás.

Csak az az ország lehet igazán jövőképes és válságálló, amely tudatosan alakítja a gazdasági és vállalati szerkezetét. Meggyőződésem – és igyekszem is mindenkit meggyőzni róla -, hogy a középvállalati szektor erősítése Magyarország elemi érdeke. Tegyünk hát érte közösen!

A pozitív trendekhez a fogyasztói bizalom erősödésére van szükség a kereskedelemben

Krisán László

Ismét egy olyan írással jövök, ami nem az enyém, de a gondolatok száz százalékig tőlem vannak!

Jó olvasást! Krisán László

Nem egyszerű az elmúlt időszakról derűs képet festeni, hiszen a vállalkozások az egyik kihívás után lélegzetvételnyi szünethez sem jutottak, mire máris megérkezett a következő. A tervezett fejlesztések sok esetben háttérbe szorultak, egyetlen, közös cél került a fontossági lista élére: életben maradni. Interjúnkban Krisán László, a KAVOSZ Zrt. vezérigazgatója, egyben a EuroCommerce Boardjának magyarországi képviselője a 2022-es év jelentősebb történéseiről, a jelenlegi helyzetről és a jövőbeni tervekről osztja meg véleményét és tapasztalatát.

A cikk a Trade magazin 2023/6-7. lapszámában olvasható.
– Hogyan teljesített tavaly a kiskereskedelem?

– A teljes kiskereskedelmi forgalom volumene több mint 5%-kal növekedett 2022-ben. Azonban, ha a számok mögé nézünk, és alaposan áttanulmányozzuk a Központi Statisztikai Hivatal jelentését, már sokkal árnyaltabb képet kapunk. Az látható, hogy az élelmiszer- és élelmiszer jellegű vegyes kiskereskedelem 1,5%-kal csökkent, míg a nem élelmiszer-kiskereskedelemben 5,8, az üzemanyag-kiskereskedelemben 24,2%-kal nőtt. Látható, hogy eléggé kinyílt az olló az egyes termékkörökre fókuszálva. Nem is csoda, hiszen rendkívül nagy nyomás nehezedett a társadalomra és az üzleti szférára egyaránt. „Hatás-ellenhatás” mechanizmusok rajzolódtak ki. Egyrészt drámaian megemelkedett az infláció, ami természetesen lecsapódott a kiskereskedelmi forgalomban. Az egész tavalyi év arról szólt, hogy hónapról hónapra emelkedett az infláció, amit a vásárlók a saját bőrükön tapasztaltak. Ez alapvetően visszafogta a vásárlást.

Ennek, valamint az energiaárak drasztikus elszállásának enyhítésére a Kormány sem tétlenkedett, időben felismerve a helyzetet addicionális transzfereket nyújtott a lakosságnak (szja-visszatérítés, a nyugdíjasok részére kifizetett 13. havi nyugdíj, vagy éppen a féléves fegyverpénz). Ezek a beavatkozások elsősorban a társadalom védelmét szolgálták, hiszen alapvetés, hogy válság idején a kormány részéről, az állami beavatkozás, sőt, az ösztönző állami beavatkozás szerepe nemcsak felértékelődik, hanem egyenesen kötelező.

– Az FMCG-szektorhoz köthető cégek miként szerepeltek a tavalyi évben?

– Az üzleti szférának is komoly kihívásokkal kellett szembenéznie. Ilyenek voltak többek között az elszálló energiaárak, az egyes termékekre bevezetett árkorlátozások, az ellátási láncok akadozásából fakadó áruhiány és az üzleti bizalmatlanság. Nem véletlen, hogy a cégek is igyekeztek minden eszközt bevetni annak érdekében, hogy a piaci helyzetüket és jövedelmezőségüket tudják biztosítani. Erre pedig szükség is volt, illetve van.

Kifejezetten lejtmenetben van a kiskereskedelmi forgalom teljesítménye, méghozzá általánosságban figyelhető meg mindez, azaz az élelmiszer- és élelmiszer jellegű vegyeskereskedelemben, a nem élelmiszer-kiskereskedelemben, valamint az üzemanyag-kiskereskedelemben egyaránt.

– A vállalkozások összesített száma milyen irányban változott?

– A kiskereskedelmi üzletek száma határozottan csökken. Amennyiben pontos számokat akarunk nézni, akkor az látható, hogy már 2021 közepére is több mint 5800-zal csökkent 2019-hez képest a boltok száma, amiben a koronavírus-válság okozta problémák is erőteljes szerepet játszottak.

A boltmegszűnések üteme azonban már évek óta tart, a koronavírus-válság előtt is látható volt (évente ezres nagyságrendet jelentett). Ez a trend vélhetően nem fog megfordulni, gondoljunk csak a beszerzési árak gyors növekedésére, a mindenre kiterjedő inflációra, a folyamatos munkaerőhiányra, vagy éppen a megemelkedett bérköltségekre, végül az elszálló rezsiszámlákra. Ezek mind-mind negatívan érintik az ágazatot és kereskedelemben érintett egységeket.

– Mennyire volt jellemző a munkaerőhiány?

– A kereskedelemben már évek óta tapasztalható a munkaerőhiány, ami folyamatosan új megoldásokra kényszeríti a vállalkozásokat. Nem csoda, hogy a munkaerő-takarékos informatikai megoldások köre folyamatosan bővül, és ez a jövőben még inkább fel fog gyorsulni. Ez két ok miatt is nagyon fontos, egyrészt gyorsan változik a fogyasztói magatartás és a szokások, másrészt a kereskedelemben tapasztalható verseny (hazai és nemzetközi cégek/láncok között) is egyre élesebb. Ahhoz, hogy versenyben tudjanak maradni a cégek, nekik is be kell avatkozni, fejlesztéseket kell végrehajtaniuk, amihez persze kellő mennyiségű pénzügyi forrás szükséges.

– Milyen új kihívások előtt állnak jelenleg a vállalkozások?

– Valódi strukturális problémák is jelen vannak az ágazatban. Ilyen többek között a digitalizáció és az automatizáció hiánya, valamint a fenntarthatóság kérdése. Mindez szoros összefüggésben áll az e-commerce-trendekkel, a big-data nyújtotta lehetőséggel. Ezekkel komolyan kell számolniuk a legkisebb cégektől kezdve a legnagyobbakig, olyan általános kérdésköröktől kezdődően, mint, hogy mennyire energiahatékonyak a hűtő- és/vagy fűtőberendezések, milyenek a nyílászárók, mennyire gyűjtöm az értékesítéssel kapcsolatos adatokat, azokat tudatosan felhasználom-e stb.

– A KAVOSZ Széchenyi Kártya Program­jának milyen elemei vannak jelenleg?

– 2020-ban a koronavírus-válság megjelenésekor nagyon rövid időn belül jelentünk meg hathatós segítséggel a vállalkozások részére, majd utána az energiakrízis során is, és láthatóan a kereskedelmi vállalkozások is éltek ezekkel a finanszírozási lehetőségekkel. 2020-ról 2022-re közel megduplázódott a szerződött ügyletek száma a kereskedelmi ágazatban. Azt gondolom, hogy ez valódi visszajelzés számunkra.

A kereskedelmi szférában üzemelő vállalkozások is fel tudják használni a következő termékeket a Széchenyi Kártya Program MAX+-on belül :

A Széchenyi Kártya Folyószámlahitel MAX+, ami egy szabad felhasználású folyószámlahitel (a vállalkozás napi működésével kapcsolatos valamennyi kiadás finanszírozására fordítható), a hitelkeret összege maximum 250 millió forint lehet, és FIX 5% éves nettó kamattal vehetik fel a vállalkozások 1,2 vagy 3 éves futamidőre.

A Széchenyi Likviditási Hitel MAX+, ami egy szabad felhasználású forgóeszközhitel számla nélküli finanszírozással. Ennek 250 millió forint a maximálisan igényelhető összege, FIX 5% éves nettó kamattal vehetik fel a vállalkozások 3 éves futamidőre.

Kifejezetten mikro- és kisvállalkozásoknak szól a Széchenyi Mikrohitel MAX+, ami egy széles körű agrár és nem agrár beruházási célokra is felhasználható hitel. Akár kezdő vállalkozások is igényelhetik, maximum 500 millió forint hitelösszegig, szintén FIX 5% éves nettó kamattal akár 10 év futamidőre.

– Milyen egyéb módon képviselik a cégek érdekeit?

– A konkrét pénzügyi támogatáson felül erőteljes a szerepvállalásunk a EuroCommerce Bruxelles-ben, a kiskereskedelmi és nagykereskedelmi ágazatot képviselő legfontosabb európai lobbiszervezetben, amely 27 ország nemzeti szövetségeit és a vezető globális kereskedő szereplőit tömöríti. A mintegy 26 millió európai munkavállalót magában foglaló szervezet Boardjának tagja vagyok a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének képviseletében, mióta Magyarország az EU-hoz csatlakozott. A szervezet fő feladata a kereskedelmi ágazatot érintő legfontosabb témák, folyamatok, jogszabályok az Európai Bizottság előtti, valamint a teljes EU-s adminisztrációs mechanizmusban való érdekérvényesítése.

Az elmúlt időszakban kiemelten foglalkoztunk az ellátási láncok megszakadásával jelentkező kihívásokkal, az inflációval, a hatósági árakkal, az orosz–ukrán konfliktus kereskedelmi szektort érintő következményeivel, másrészt az energetikai hatékonyságjavítási és fenntarthatósági kérdésekkel. A EuroCommerce további feladata, hogy a szektort érintő input anyagokkal lássa el az Európai Bizottságot – és lobbiszervezetként lépjen fel az ágazat fejlesztéséért. E kérdéskörökben a hazai érdekeket kiemelten képviseljük.

– Hogyan látja a jövőt?

– A jövőre vonatkozóan sok a bizonytalansági tényező, de talán az egyik legfontosabb kérdés, hogy miként alakul a fogyasztói vásárlóerő. Ez attól függ, hogy milyen béremelések valósulnak meg ebben az évben (az év egészét tekintve), illetve hogyan alakul az infláció. Erőteljes az a meggyőződésem, hogy az infláció tetőzését követően hamarosan beindul egy számokban is látványos és a vásárlások során már érzékelhető csökkenés. Azt gondolom, hogy a nyár első hónapjában már szemmel látható lesz ez a mérséklődés.

Persze ahhoz, hogy pozitív trendekről tudjunk beszámolni, a fogyasztói bizalom erősödésére és az ellátási láncok helyreállására is szükség van. Összességében úgy gondolom, hogy az év második felében erősebb konszolidációt láthatunk majd, és a számok is erőteljesebben mozdulnak a pozitív tartomány felé. 

„Leginkább a lehetetlenre érdemes vállalkozni” – Hangoztatta mindig Demján Sándor, aki ma lenne 80 éves. Demján Sándor, a modernkori Széchenyi.

Demján és Széchenyi

A magyar történelem számos kimagasló teljesítményt felmutató személlyel rendelkezik, olyanokkal, akikre akár 1000 év elteltével is büszkék lehetünk. Ezekről a „Nagy Magyarokról” sokat olvashatunk, tőlük sokat tanulhatunk, de akárhogyan is nézzük, mégis az a legjobb, amikor mindezt személyesen tehetjük meg.

Nekem évtizedekig sikerült ilyen kitüntetett helyzetben a legkiválóbb „nagy magyar” mellett nőhettem fel és 18 éven keresztül kapni mindazt, amitől az lettem, aki ma vagyok – bizonyára ezért sem vagyok mentes az elfogultságtól.

Jelen írásomban sokkal messzebbre megyek, mintsem egy egyszerű leírást adjak át Önöknek: bátorkodom arra, hogy erős párhuzamosságokat tárjak fel, számomra két igazán fontos „Nagy Magyar” között: gróf. Széchenyi István és Demján Sándor között.

Jelen írás apropója, hogy Demján Sándor pont ma, azaz május 14-én ünnepelné 80. születésnapját.

———————————————–

Széchenyi István az a személy, akit itthon és külföldön is megillet egy közös jelző, ez pedig nem más, mint a „legnagyobb magyar” cím, amivel messzemenőleg egyetértek. De nem lövök mellé, ha azt állítom, hogy Demján Sándor pedig a legnagyobb magyar üzletember volt. Sőt, messzebbre megyek, és az üzleti életre és az ott elért eredményeikre fókuszálva azt is kijelentem, hogy Demján Sándor a modernkori Széchenyi. Ha a két életrajzot, pályafutást, tevékenységet alaposan górcső alá vesszük, akkor bizony belátható, hogy ezen állításom szilárd alapokon nyugszik.

Széchenyi az a személy volt, aki a Boszporusztól a Brit-szigetekig bejárta egész Európát, és utazásai során látottak és tapasztaltak nyomán felismerte hazájának elmaradottságát és fejlődési lehetőségeit (pl. angliai utazása nyomán döntötte el, hogy megismerteti a lóversenyt a magyar közönséggel, a francia körutazásán pedig a hazai folyamok szabályozásának megvalósítására sarkallta). Az utazások és az ott látottak hazai meghonosítása Demján Sándor életének része is volt. Azért járta a külföldet, hogy a jó gyakorlatokat feltérképezze és haza is hozza azokat. De nem egyszerűen lemásolta, hanem adaptálta a magyar környezethez: a magyar gondolkodáshoz, a magyar vásárlókhoz, a magyar mentalitáshoz. A szívemhez legközelebb álló Széchenyi Kártya Program is egy ilyen nemzetközi utazása során villant fel Sándorban – egészen pontosan egy kanadai Hangya Szövetkezet működéséből merített ötletet. Mára pedig ez az ötlet a magyar gazdaságstratégia és pénzügyi eszköztár egyik legmeghatározóbb eszközévé fejlődött. De azokat az épületeket, amelyek Demján nevéhez fűződnek – akár a több mint 50 ezer négyzetméter alapterületű Pólus Center, a Bank Center a Szabadság téren, vagy a Westend City Center –, azokat is mind amerikai, kanadai minták alapján hozta létre.

Ha már külföld, akkor nem mehetünk el a tatárföldi Naberezsnije Cselniben működött Kamaz teherautógyár mellett, melynek vezetőivel hosszú éveken át tartó, baráti kapcsolatot tartott fent Sándor. Olyannyira jó volt a kapcsolat, hogy amikor a Dakar rallyn, az első 3 helyre a kamazok értek be, akkor Demjánnak ajándékozták az egyik eredeti trófeát, annak elismeréseként, hogy Sándor munkássága nélkül mindez nem jöhetett volna létre; Sándor halála előtt megkapta Tatársztán legmagasabb állami kitüntetését is.

Úgy gondolom, hogy Demján a projektek igazi embere volt, hiszen általában abból indult ki, hogy ha van egy piaci rés, ahhoz jövedelmező, megtérülő fejlesztéseket húzzon fel. Nem volt ez másképpen Széchenyi esetében sem, aki valamennyi ötlete esetén a számoknak hitt és kimutatta a beruházás jövedelmezőségét és egyúttal azokat a nehézségeket, amelyek felmerülhetnek. Demján minden projektje vonatkozásában prototípusban gondolkodott, és ha a mintadarab sikeres volt, akkor azt később elkezdett multiplikálni. Erre kiváló példa volt a Pólus Center és a Westend, amelyekből egyetlen egy darab volt Magyarországon, majd több országban is kezdtek megjelenni ezekre a hazai mintákra épülő „másolatok”, többek között Szlovákiában és Lengyelországban.

Visszatérve Széchenyi Istvánhoz: nem csak a legnagyobb magyar, hanem a haladás egyik legelkötelezettebb híve is volt egyben. Demján Sándor szintén minden ötletével, projektjével a hazát, a haza fejlődését kívánta szolgálni. Extrém módon nyitott volt az újdonságokra, az innovációkra. Alapvető gondolkodásában állandóan ott mozgott az a gondolat, hogy „ami még itthon nincsen, és a fejlődést szolgálja, hozzuk haza, és csináljuk jobban”. Hagy jegyezzem meg, hogy „a csináljuk jobban” elven túl ezekbe a projektekbe igyekezett beemelni a víz szimbólumát valamilyen formában (tó, felduzzasztott patak, vízesés, szökőkút). Egyértelműen a vizek szerelmese volt.

Valamennyi Széchenyi István életét taglaló írásos anyag nagy valószínűséggel megemlíti, hogy Széchenyi nem elégedett meg a puszta szavakkal, tenni is kívánt a haza és a magyar társadalom érdekében. A fentieket olvasva azt gondolom, hogy világos, hogy Demján Sándor is a tettek, az azonnali cselekedetek embere volt. Sohasem habozott, ötletét megvalósította, sosem volt olyan, hogy soha. Ő volt az a személy, aki bármilyen korban képes volt virágzást elindítani valamennyi olyan területen, ahol tmunkába kezdett.

Széchenyi István egyik legismertebb cselekedete az volt, amikor felajánlotta egyévi jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Széchenyi oroszlánrészt vállalt a magyar tudományosság és közélet intézményeinek létrehozásában. Demján sem gondolkodott másképp, és gazdagságát, vagyonát hasznos célokra használta. Volt egy gyakran emlegetett mondása, ami úgy hangzott, hogy „Akinek tele a zsebe, annak legyen meleg a szíve is”. Véleményem szerint Ő volt a modern kor egyik legelső igazi mecénása. Sok gazdag ember volt 10-20-30 évvel ezelőtt is, de olyan, aki ennyit vissza is adott a közösségnek, abból viszont kevés. Demján mindig igyekezett visszaadni, a jót és a karitatív célokat szolgálni, támogatni, szponzorálni. Demján a szegény gyerekek támogatását a szívén viselte, pl. rengeteg karácsonyi csomagot készíttetett minden évben. A Nyírségben óvodát és iskolát alapított, de többek között Katowicében az ottani Pólus Center alapkövének letételekor is nagyon sok kisgyermeknek vitt ajándékcsomagot, és az ottani püspökkel közösen osztották szét ezeket a csomagokat. Határozottan felismerte az akkor még szinte nem is létező társadalmi felelősségvállalás szükségességét a jótékonysági tevékenységek terén, ezért is indította útjára a saját nevét viselő „Demján Sándor Alapítványt”. Ezzel tulajdonképpen gyermekkori álmát valósította meg, hiszen szegény családból származva mindig arról álmodott – mint írja –, hogy „egyszer én leszek az a magyar történelemben, aki a magánvagyonából a legtöbb olyan szegény gyereken segít, mint amilyen én voltam.” De legnagyobb és örökké hozzá fűződő vállalása a Prima Primissima díj (2003) megalapítása volt, amelynek célja, hogy évenként országosan, a VOSZ működtetésében a hazai megyékben, megyei Primaként, valamint a fiatalok körében a Junior Primán is megjutalmazzanak olyan művészeket, sportolókat, valamint a tudományos élet, a népművelés, az oktatás és a sajtó képviselőit, akik munkásságukkal kiérdemelték a legkiválóbbaknak járó elismerést, s teljesítményük, emberi tartásuk, értékrendjük követendő lehet mások számára.

 Fentiekben már szóltam arról, hogy Széchenyi rengeteget tett a magyar tudomány, a magyar művészet ápolása érdekében. Ő volt az is, aki legtöbb gondolatát papírra vetette, az egészen rövid írástól kezdve eljutott a könyvírásig. Naplóját 46 éven át állhatatosan vezette. Leghíresebb és legnagyobb hatású munkája az 1830-ban megjelent Hitel című könyv volt. A hasonlóságot ezen a területen is érdemes feltárni: Demján ugyan gazdasági, politikai, történelmi gondolatait nem vetette önálló kötetbe, de gondolatai megtalálhatóak minden médiában és a versírás volt az egyik önkifejezési eszköze. Ezt talán kevesen tudják róla, de már a hatvanas években is születtek versei. Nagyon szerette a művészetet is, kötődött a szép művekhez, de máshogyan, mint Széchenyi. Ő a művek környezetét is meg akarta teremteni. Az Ő nevéhez fűződik a Művészetek Palotája és a Nemzeti Színház felépítése. Itt emelném ki egyben – visszautalva az előző gondolatmenetre –, hogy a kultúráért, a rászorulók felkarolásának érdekében végzett munkája elismeréseként Emberi Méltóság kitüntetésben részesült.

Gróf Széchenyi István egyik központi gondolata az volt, hogy a magyar gazdasági életből hiányzik a befektetés, mert nincs hitel. Hitel hiányában pedig elmarad a gazdaság korszerűsítése. Aki ismerte Demján Sándort, vagy hallott róla, annak egy valami biztosan beugrik róla, az pedig az a gondolat, hogy „pénzből még több pénzt csinálni, és eközben értéket is teremteni”. Demján elkötelezett volt a hitel mellett, és erre a legjobb példa valóban a Széchenyi Kártya Program, amit szoros szövetségben, közösen támogatott Parragh Lászlóval, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökével. Demján Sándor 20 évvel ezelőtt azzal bízta ránk ezt az üzleti koncepciót, hogy „meglátjátok 100 ezer hitelnél is többet fognak igényelni”. Büszkék vagyunk arra, hogy a Sándor által vízionált 100 ezer helyett mostanra 600 ezer hiteligénylést fogadtunk be. A hitelek mögött pedig mindig kereste a vállalkozásokat, a jó üzleti modelleket, a fejlődőképes és piacképes lehetőségeket.

Amíg Széchenyi aktív formálója volt a politikának, addig Demján igaz, hogy folyamatosan nyomon követte a politika alakulását (sőt a nemzetközi politikai események is gyakran beszédtéma volt nála), de aktívan nem vett benne részt. Ha részt is vett, akkor is mindig vállalati megközelítésben tette azt. 1998-ban például azért állt ki a Fidesz programja mellett, mert azt sokkal inkább vállalkozóbarátnak vélte, mint a szocialisták óvatosságát. De ha kicsit korábbra visszatekintünk, maradva a politikai síkon, akkor érdemes megemlíteni, hogy Kádár János próbálta rábeszélni Demjánt, hogy vállalja el a belkereskedelmi tárca vezetését (akkoriban, amikor már kezdte sikerre vinni a Skála-projektet). Demján saját elmondása szerint ezt csupán egy feltétellel vállalta volna: ha két minisztert neveztek volna ki, azért, hogy kiderüljön, melyikük a jobb. Demján nem vállalta a felkérést. Ő már itt is a teljesítményt kergette, hiszen az volt az, ami őt előre vitte. Demján mindig is a maga feje után ment. Maradva a politikai vonalon, fontos még egy hasonlóság kiemelése: Amíg Széchenyi sokat vívott a Habsburg-Monarchia „erejével” és a magyarság érvényesítésével, addig Demjánnak a Kádár-korszak sajátosságaival kellett foglalkoznia, és kivívni magának azt, hogy a korszak adjon elegendő teret és nyitottságot az üzleti tehetségnek. Valljuk be, azért mindkettőjüknek erős érdekérvényesítő erővel kellett rendelkeznie.

A legtöbbször nem igen tágított véleményétől, szerette érvényre juttatni, véghez vinni elgondolásait – újabb erős párhuzam Széchenyi Istvánnal, aki meggyőződéséhez hajthatatlanul, nézeteihez szívósan ragaszkodott. A legtöbbször nem igen tágított véleményétől, szerette érvényre juttatni, véghez vinni elgondolásait. Mindenről megformálták sajátos véleményüket, és ez is egy olyan pont, ami naggyá tette mindkettőjüket. Saját felfogás, saját gondolkodás, saját logikai következtetés. Ezért is tudunk ma „széchenyis” és „demjáni” gondolatmenetről is beszélni.

Maradva a pénzügyek világánál: Széchenyi részt vett a Kereskedelmi Bank alapításában, 1842. augusztus 31-én részvételével megalakult a Soproni Takarékpénztár, de az is érdekes, hogy elsőként Széchenyi jegyzett részvényt. Mondhatni kellő jártassággal rendelkezett az pénzügyek területén is. Demjánnak is kellő tapasztalata volt a bankári területen is, ami részben annak köszönhető, hogy a kétszintű bankrendszer megalakulását követően a Magyar Hitelbank élére őt nevezték ki, 1986 és 1990 között volt a bank elnöke.

Széchenyi életpályája során sürgette az ipar és kereskedelem fejlesztését, Demján pedig maga volt „A kereskedő”. A zsigereiben volt a kereskedelem. A Skála volt az első nagy dobása, amikor egyenesen nyugati színvonalú üzletet teremtett, hatalmas választékkal és már akkor önkiszolgálással (!). De a kereskedelmi ingatlanok is meghatározták életét, sikereit és meggazdagodását is. Kereskedelmi és üzleti tevékenysége egyaránt kiterjedt Nyugatra és Keletre. Kanadában, de Ázsiában is erősen üzletelt.

Persze, egy ilyen sikeres embernek is akadtak olyan pontok az életében, amelyeket nem tudott elérni. Gyakran emlegetett témája volt, hogy sajnálja, hogy nem tudott megtanulni jobban idegen nyelvet. Holott rengeteget tartózkodott külföldön, több száz nemzetközi tárgyaláson vett részt, de teljesen megtanulni nem tudta az angol nyelvet. Képzeljük csak el, hová jutott volna, ha folyékonyan beszélte volna az angol, német vagy orosz nyelveket…. Értett ugyan, de a beszéd nehezebben ment neki. De itt emeljünk be egy közös vonalat: Széchenyi mester volt a rábeszélés taktikájában, pont úgy, mint ahogyan Demján. Még ha az idegen nyelveket nem is tudhatta magáénak, a tárgyalásokon így is mindig lehengerelte tárgyaló feleit: taktikusság, ügyes cselek, érzelmi ráhatás. Ezek egyaránt jellemezték Demjánt.

Gróf Széchenyi István szülei a nyelvtanulására nagy gondot fordítottak, így megtanult többek között németül, franciául, angolul és olaszul. Visszatérve Demjánra: a Demján családban azonban igen erősen jelen volt a nemzetközi nyelvi környezet. Demján a budapesti Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán (1965) szerzett diplomát, ahol megismerte a nyelveket már ekkor is határozottan magas szinten beszélő, később évtizedeken át turisztikai szakemberként is dolgozó feleségét, Lidikét, aki egész életében háttere, támasza és kísérője volt.

Itt szeretnék kiemelni egy következő közös metszetet: Széchenyi soha, de sohasem feledkezett meg családi kötelességeiről, mint ahogyan Demján sem. Mindketten a családjukért éltek, bár ezzel nem azt mondom, hogy nem volt olyan eset, hogy az üzlet megelőzte a családot. De mindketten igyekeztek az egészséges egyensúlyt megtalálni.

Széchenyi egész életében vallotta, hogy az egyesülésben és a partnerségben van az erő. Azt vallotta, hogy a társulás és az együttműködés a legfontosabb mozgatórugó. Kiválóan tudott bánni az emberekkel, gyorsan felfedezte, ki lehet a hazának hasznos, és azokat igyekezett maga mellé csatolni. Demján mindig híve volt az együtt gondolkodásnak: mindig maga köré gyűjtötte a fiatal, lendületes, tehetségeket, akiket előszeretettel bízott meg kisebb, nagyobb projektekkel. A fiatalokat előszeretettel terhelte (a kifejezés jó értelmében), köztük engem is, amit viszont imádtunk és sosem bántunk: sem a fejlődésünkben, de tudás gazdagodásunkban sem. És azt is fontos látni, hogy a közvetlenül vele dolgozó emberek mindegyike ugyanezen a véleményen van.

Rám szinte mindig innovatív, egyedi új projekteket bízott, akár az amerikai mintára készült Korda filmstúdió felépítése, vagy akár a Gránit digitális bank akvizíciója, de legfőképpen és mindenekelőtt, a mostanra már szellemi örökségünknek minősülő Széchenyi vállalkozói hitelkártya Program lehetnek ennek bizonyítékai, amit hálával köszönök neki és borzasztóan büszke vagyok, hogy üzleti és társadalmi projektekben szerepet tölthettem be mellette.

Mindig fontos egy hiteles és tisztelhető vezető, aki egyértelmű utat tud mutatni és olyan motivációt adni, ami minden akadályt legyőz. Nos nekünk ő ezt meg tudta adni, sőt emellett egyfajta apa-képet is adott többünk számára.

Demján Sándornak küldetése volt a vállalkozások elismertetése és a vállalkozó szó hitelességének megteremtése – ezért kevesen tettek többet életükben. Ennek legfontosabb és legmaradandóbb példája a magyar vállalkozások összefogásának példaképe, az idén már 35 éves Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége, amely Demján Sándor hosszú évtizedekig tartó elnöksége és útmutatása alatt alakította ki meghatározó érdekvédelmi vagy inkább mondhatom, hogy érdekérvényesítési szerepét.

A VOSZ neve mára összeforrott Demján Sándor nevével és örökös elnökként mindig követendő példaként áll a Szövetségben munkálkodók előtt.

Ahogyan Széchenyinek is, úgy Demjánnak is élete volt a társulás, az együttműködés és a közös munka, és különösen a barátság. Ahogy Wesselényi Miklós, Eszterházy Mihály, Károlyi György, mint Széchenyihez nagyon közel állók, úgy Demján Sándor is mély barátságokat kötött. Elég csak megemlíteni Csányi Sándor nevét, vagy a régi harcostárs Bartha Ferencet. Nem volt olyan Sándor nap, születésnap, karácsony vagy más ünnep, amikor ne ültek volna az asztalnál a régi gyerekkori etyeki barátok. Orbán Viktor pedig különösen közel állt Sándorhoz. Kiváló példája a partnerségben való együttműködésre azok szerepe, akik nemcsak Magyarországon, de az európai kontinensesen is, sőt azon túl a tengerentúlon is meghatározó szerepet töltettek be és akikkel Sándor szinte teljes életében társulást kötött. Így a magyar származású amerikai üzletemberrel, Sarlós Andrással való kapcsolata, aki azért is volt fontos szereplő, mert ő volt az első személy, aki bizalmat szavazott és pénzt adott az ifjú törekvő Demjánnak, amiből felépült az ország első AAA minőségű irodaháza, a BankCenter és kapcsolatuk hosszú időre hozta össze őket közös munkára. De a Kanadában elő hatalmas üzleti karriert befutó Peter Munk volt talán leghosszabban Demján partnere: 30 éven keresztül, amiből bár egy 10 éves kapcsolati megtorpanás is jelen volt, de életútjuk hosszú időn keresztül kötődött össze és életük végén Peter a teljes hazai tulajdonrészét végül eladta Sándornak, halála előtt fél évvel.

Gróf Széchenyi István egyértelműen a centralizáció híve volt. A nemzetnek sok baját annak tulajdonította, hogy ereje, értelme, akarata koncentrálva nem volt, hanem szaggatva, egyik balra, másik jobbra húzott. „Ha valamelyik testnek 52 lába volna s az egyik előre a másik hátra akarna menni, az bizonyára egy lépést sem tehetne előre”. Demján Sándor alaposan tanulmányozta Széchenyit és ezen gondolata mindig végig kísérte saját értéktárát is.

Széchenyi és Demján további közös vonása a mély gondolkodás és a tetterő folyamatos igénye, ami erősen kiegészült az ész és a tapasztalás faktoraival. Mindketten szinte azonnal kiváltak a tömegből, sőt az átlagosból. Egyikőjük sem szerette az átlagos kifejezést, mindig a legjobbra törekedtek. Szavuk gyökeret vert az emberekben, szinte kivétel nélkül mindig vezéralaknak, vezérgondolkodónak titulálták őket. Számos írás kiemeli, hogy Széchenyi kivételes egyéniség volt, melyre a rendes mérték nem alkalmazható – 25 év ismeretség után én is ezt állítom Sándorról.

Abban azonban erős eltérés van Széchenyi és Demján között, hogy míg Széchenyit sokszor a hidegség, és a végletesség, addig Demjánt a meleg, baráti, nyugodt légkör jellemezte. Szinte kivétel nélkül mindenkivel tegező viszonyban volt, és már az első köszönés alkalmával azt az érzést keltette az emberekben, hogy már „ezer éve ismerik egymást”.

A fentiek fényében látszik, hogy nem is mentem olyan messzire állításommal miszerint erős hasonlóságok vannak gróf Széchenyi István és Demján Sándor életpályája között. Terjedelmi korlátok miatt csupán egyes motívumok felvillantására volt lehetőségem, de azt gondolom, hogy ezekkel is igazolható a két „Nagy Magyar” közötti párhuzam. Számomra biztos, némi elfogultsággal igaz, hogy a „Nagy Magyarok” között is előkelő helyen szerepel Sándor!

Köszönjük, hogy mellette nőhettünk fel, köszönjük, hogy Tőle tanulhattunk, köszönjük neki a lehetőségeket és a magam nevében megígérem, hogy tovább visszük az általa ránk bízott szellemi örökségeinket és az értékeket.

Hivatkozás: http://real-eod.mtak.hu/908/1/szchenyiistv00komluoft.pdf

 

„Forr a világ bús tengere”

forrongó világ

Az orosz-ukrán háború olyan háttér, amely előtt ritkán látható élességgel rajzolódnak ki a világpolitika régi-új törésvonalai. A mostani cikkemben többek között erre is rá szeretnék világítani, mert a „farkasok” Épp megmutatják a foguk fehérjét – és persze vannak, akik egyre inkább annak tűnnek, amik: gyengének…

Jó olvasást!

Krisán László

„A világ újrafelosztásáért folyó harc”

Idősebb olvasóim ezzel a fordulattal már „az imperializmus lenini ismérvei” egyikeként találkozhattak – soha nem állt le, napjainkban pedig új szintre lépett. A szereplők – hogy úgy mondjam – erősen „feszegetik” a határokat, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A nagy meccs a nagyhatalmak között folyik, de durván érintettek a mellékszereplők is, nemcsak gazdasági és társadalmi értelemben, de egyre inkább emberi életekben is…

Úgy látszik, egyre inkább csak egy geostratégiai átrendeződés iránti törekvés számít, ahol csak azt nem tudni, hogy emiatt robbant ki a háború vagy a háború kirobbanása adott apropót egy ilyen újra rendezés véghezvitelére. Ezt a jövő úgy is megválaszolja majd. Mi azonban éljünk a jelenben!

Az, hogy háború van, már valószínűleg mindenkinek a tudatába beleégett. De legyünk őszinték! Mást jelent a háború nekünk, magyaroknak, és mást például Új-Zéland, Marokkó vagy éppen Mexikó népének. De egészen mást jelent Oroszország, Ukrajna vagy az USA számára is.

Gondoljunk már bele, hogy érintett és érdekelt minket az régebben, hogy valaki a Közel-Keleten háborúzik vagy Afrikában népi törzsek között kirobbant egy-egy helyi csetepaté?

Közvetlen érintettség hiányában talán nem vettük annyira komolyan ezeket. Na most ugyanez a helyzet, csak a másik oldalon állunk: most mások gondolják azt a világ túlfelén, hogy ez valami távoli országok helyi csetepatéja, ami rajtunk és az érintetteken kívül, messze levő országokat nem igazán érdekel.

Viszont azért az ebből eredő (realizálható) gazdasági haszon már mindenkinek felkelti az érdeklődését. Érdekek, ellenérdekek, nyertesek és vesztesek, de valahol csak a szimpla érintettség, vagy a távoli érdektelenség fűződik ehhez a háborúhoz.

A „nevető” harmadik

Nem véletlenül említem a két háborús fél mellett harmadikként Amerikát. Az Egyesült Államok ugyanis lássuk be, enyhén szólva is addig legózott a háttérben – főleg a NATO határok kiterjesztésének lebegtetésével -, ameddig jól be nem gurult a nagy orosz medve. Ez tulajdonképpen lehet, hogy egy katonai beugratás volt, aminek következménye lett az a háború, amely már több mint egy éve zajlik, iszonyú pusztítást okozva és emberéletek tízezreit követelve, társadalmi veszteségeket és értékvesztéseket generálva. Oroszország reakciója azonban kérdéses: egyszerűen csak mérgében felült ennek a „bajuszhúzogatás”-nak, vagy kapóra jött neki saját védelmi igényei, területi elképzelései miatt vagy akár csak simán jó alkalom lett a belsőkről külső problémákra áthangsúlyozni a figyelmet. Azért ezek valós dilemmák…

Mindenesetre ki kell mondani, hogy a háború egyik előző esetben sem tekinthető megfelelő megoldási eszköznek. Ezért jómagam is azzal érvelek, hogy a háborút a lehető leghamarabb le kell zárni, hiszen ez az egyetlen eszköze a további veszteségek megakadályozásának.

„Több dolgok vannak földön és égen”

Az azonban mára bizonyosságot nyert, hogy sokkal többről van szó, mint két ország fegyveres konfliktusáról. A világpolitika hatalmi viszonyai a szemünk előtt alakulnak át. Ha azt nézzük, ki a lehet vesztes, kézenfekvő válasz lehet Ukrajna mellett Oroszország is, de egyre nagyobb a veszélye annak, hogy közvetett módon Európa is sokat fog veszíteni. Sőt, legyünk reálisak: már most sokat veszített! A versenyképesség tekintetében már évek óta nő a lemaradásunk, és ez a hátrány egyre több területre terjedt ki az elmúlt 14 hónapban. Miközben Európa a szankciókkal egyre nehezebbé teszi a saját helyzetét, az USA óriási gazdaságösztönző csomagot vezetett be – az „Inflation Reduction Act”, ami valójában egy 370 milliárd dolláros direkt támogatás –, és amelynek hatására az európai cégek is megfontolják annak lehetőségét, hogy telephelyet, székhelyet váltva az USA-ba költözzenek. És mit is kell megfontolniuk?

Nos a mérleg
  1. egyik serpenyőjében (az amerikai ajánlatban) támogatások garmadáját látjuk, olcsó energiával és alacsonyabb inflációval, sőt az amerikai kormány autónként 7200 $ kedvezményt is ad a vevőknek, ha Amerikában összeszerelt elektromos autót vásárolnak, ami lássuk be elég komoly hátrány annak, aki nem ottani gyártót választ és elég komoly előny annak, aki ott gyártat. A matek az pedig matek és az amerikai piac hatalmas emiatt pedig ilyen lehetőséget európai autógyártók egészen biztosan nem hagynak ki…
  2. a másikban (az EU oldalán) az energiaárak bizonytalan alakulása, támogatások pedig szinte alig vannak, versenyképességünk romlik, és extrém durva migrációs nyomás fenyeget.
Melyik a racionális döntés?

Az USA döntése mindenképpen. Megéri így beavatkozni, hiszen ez a giga méretű kiadás rendkívül rövid idő alatt meg tud és meg is fog térülni. Washington jó ütemérzékkel és módon lépett.

És minél jobb a tengerentúlon, annál rosszabb az öreg kontinensnek. Hiszen éppen a legjobb, a legnagyobb hozzáadott értéket előállító, globális színtéren is versenyképes cégeket veszíthetjük el.

Fel kellene már végre ébredni és levenni a szemellenzőt, amit egyes EU-s vezetők magukra húztak. Ennek így nagyon nem lesz jó vége, mert amíg belsőleg egyeztetget illetve vitatkozik az egységes uniós piac, addig Amerika állva hagyja és rommá alázza a mezőnyt.

Egyébként én Amerika helyében átgondolnám azért, hogy valóban jó-e neki egy gyenge Európa, mert bár rövidtávon a gazdasági válsághelyzet enyhítésére lehet hogy előnyös egy – a helyzet eszkalálódásával kinyert – erőteljes piacnyerés, de már középtávon is egy gyengébb Európa könnyű préda lehet Kína és Ázsia számára és a nap végén az USA számára a sokkal veszélyesebb Kína akár túlerősödve is kikerülhet a felek közötti átrendezgetésből.

Megmentő szerepben

Egyébként nem csak az imént említett „ész érvekről” van szó, a racionalitás mellett vastagon ott vannak a lélektani elemek is. Míg az USA távolról táplálja az EU közvetlen szomszédságában fellobbant tüzet, újabb és újabb szankciók kreálódnak Brüsszelben – amely ötletek eredete tekintetében azért lehetnek tippjeink – eközben ő éppenséggel „a béke szigeteként” tünteti fel magát, amely tárt karokkal várja a háború eszkalálódásától tartó és elbizonytalanodott európai vállalatokat…

Azért ezen egy kissé átüt ez az egyféle píszíbe öltöztetett érdekhalmaz. És persze ne feledkezzünk meg a másik „frontról” sem! Mi lesz/lett az ukrán természeti erőforrásokkal, a termőföldekkel, a ritka- és nemesfémekkel, a stratégiai jelentőségű – többek között az chipgyártáshoz, az űripari technológiákhoz nélkülözhetetlen – alapanyagokkal? De ezek még valóban teljesen Ukrajna földjei és természeti kincsei? Komoly és elgondolkodtató kérdés ez. Főleg akkor, amikor egy szomszédos országban végbemenő helyzetről beszélünk, ahol gazdaságilag és társadalmilag is erősen sérül Ukrajna. Az pedig, hogy bizonyos szereplők előnyöket nyerhetnek is ezen akár, azaz más kárán gazdasági előnyhöz juthatnak,  az erős etikai kérdéseket is felvet.

Nézzünk már mögé!

Ezek a gazdasági háttérkérdések egyelőre kevés embert foglalkoztatnak, a hírek fő sodra az, hogy Ukrajna nincs egyedül, a nyugati országok egyre több fegyverrel támogatják. De akkor felvetődik a kérdés: ez már valóban egy proxy háború, amely előbb-utóbb kiterjedhet egy Oroszország és a NATO közötti fegyveres konfliktussá? És az is kérdéses, hogy meddig lehet a háttérből fűteni ezt a háborút. Meddig lehet úgy tenni, mintha egyes országok nem vennének részt ebben – miközben ukrán férfiak, családapák, nagyapák ezrei menetelnek a halálba? Vajon a nyugati országok valóban segíteni, támogatni akarják Ukrajnát? Vagy ez egy eszköz lehet arra, hogy Oroszország gyengüljön? Ukrajna mögött „bevetésre készen áll” a NATO – ezt egyértelműen jelzi, hogy valószínűleg sokmilliárd dollárnyi értékben szállíthattak már fegyvereket és egyéb hírszerzési, megfigyelési eszközöket az ukrán hadseregnek. Oroszország „mögött” azonban ott van a 140 milliós lakosság, és persze a talán leghatalmasabb és legpusztítóbb fegyverarzenál, ami azért lássuk be, így nagyon durva és nagyon veszélyes konstelláció.

Annyira akarom hinni azt, hogy az utolsó pillanatban észhez tér mindenki.

De térjünk vissza a fegyver- és egyéb hadi szállítmányokra! Ezeket valahol elő kell állítani.

És ahol ezt előállítják ott ez termelést, foglalkoztatást, GDP-t jelent. Azaz a helyi gazdaságot erősíti. Ki, mivel, mit veszít, és mit nyer? Ugyanez a kérdés az Oroszország ellen az EU és az USA által bevezetett – az oroszok számára egyértelmű piacvesztést jelentő – szankciók esetében. A gazdasági cél nyilván Oroszország energiapiaci vezető szerepének megtörése, de itt sokkal többről Is lehet szó, miközben a világ gazdasága is meginog. Azért ne feledkezzünk meg arról, hogy bár elég nagy a világ, de az olyan durván van összeszálazva, hogy az egyik pontján megfeszítem a zsinegeket, az biztosan feszülni kezd az összes többi ponton is. És mit is látunk magunk körül? Amerikai, svájci bankpánikot, vagy éppen fokozódó protekciunizmust? És hadd nyissak még egy zárójelet ennél a pontnál:

A háború lezárásával kapcsolatban nehéz biztosat mondani, egy valami azonban kétségtelen: Ukrajnát újra kell építeni. De az is kérdés, hogy mindezt ki fogja finanszírozni, és főként, hogy minek a rovására. Felkészül az USA és az EU, de utóbbi azért nem áll olyan fényesen, hogy mellényzsebből kirántson egy „2.0 Marshall segélyt”…

Szinte egészen biztos, hogy hatalmas hiteleket kell belepumpálni a rendszerbe, ami viszont valahonnan hiányozni fog…

És azért eléggé úgy látom, hogy egy hosszútávú gigantikus hitelcsomag terheinek bevállalása biztos, hogy nem csak 1-2 uniós országnak nem fog tetszeni.

Az EU magáénak érzi ezt a háborút, ami a közelség és az érintettség miatt természetes és érthető. Így lehet az is, hogy Ukrajna extrém rövid idő alatt tagjelölt ország lett, ami bő egy évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, viszont azzal is tisztában kell lenni, hogy erre igen jelentős pénzügyi forrásra lesz szükség és ezt valahonnan elő kell teremteni.

Újabb békéltető, de az utolsó?

Rövid áttekintésemben persze szólnom kell még egy nagyon fontos szereplőről: a globális szinten átrendeződő erőviszonyok pályája ugyanis nemcsak az USA felé lejt, a geopolitikai keretek újratervezésében Kína is egyre fontosabb szerepet játszik. Peking taktikusan próbál kimaradni a háborúból – volt elég baja korábban, gondoljunk csak a zéró covid policyre vagy a globális ellátási láncok zavaraira, amelyek gazdaságilag igencsak rosszul érintették –, de „békecsinálóként” már bejelentkezett.

Kína mindig nagy volt és az is marad! Ha pedig lehetőséget lát arra, hogy nagyságát kiterjessze, akkor meg is fogja ragadni.

És ne legyen kétségünk: fog lehetőséget látni.

Nagyon képlékeny állapotban van a világ, ilyen időkben minden döntésnek sokszoros súlya van. Nem ártana, ha ezzel minél többen tisztában lennének.

To green or not to green…

„Messze van ezen az úton Miskolc?” – teszik fel a kérdést a régi viccben. „Ezen az úton nagyon messze” – hangzik a válasz. Ilyen gondolata támad néha az embernek a zöld átállást célzó európai lépésekkel kapcsolatban is. A világméretű versenyfutásban (megint) nem az EU tette meg az első lépéseket, és az előkészületek sem annyira kecsegtetőek. Azért azt nagyon remélem, hogy nem csak annyi esélyünk van mint egy lufinak a nyílzáporban. A tét viszont hatalmas, ezért kötelező az újratervezés. Ha már a repülőrajt nem sikerült, legalább a jó irányba induljunk el!

Jó olvasást! Krisán László

Brutális stratégiai verseny indult el a világban.

A résztvevőknek új, zöld technológiai – tágabb értelemben zöld gazdasági – modelleket kell kitalálniuk és beindítaniuk – aki a leggyorsabban készül el a „legfenntarthatóbb” megoldással, az kapja a fődíját. A fődíj pedig lássuk be nem kisebb, mint a globális gazdasági vezető szerep. Bár a verseny mindenki előtt nyitott, de győzelmi eséllyel csak azok indulnak, akik vállalják a kvalifikációs tornát is. Mondjuk ki: a világ most éppen újra rajzolás alatt áll, és most dől el, melyik kontinens vagy ország, hova kerül majd az átrendeződő hatalmi ranglétrán.

A megfelelő koncepció kidolgozásához túl kell tekinteni a szűken vett gazdasági érdekeken is, hogy mást ne mondjunk: az új szemlélet csak úgy ver gyökeret a társadalomban, ha az oktatási rendszert is „arccal a változás felé” fordítjuk. Egészen új, ma még a „nevüket sem tudjuk iparágak” fognak kifejlődni extrém rövid idő alatt. Ahhoz pedig, hogy a versenyzők valamelyike felállhasson a dobogóra, azon is fog múlni, hogy hol mennyire felkészült munkavállalók, menedzserek és cégek állnak a rajtvonalra (akik a ma még nem létező munkakörökben szereznek megfelelő skilleket) és mennyire tudnak irányt mutatni a versenytársaknak.

A tét nemhogy nagy, de egyenesen világrengető

– és a változások már mindenütt el is indultak. Elsőként az Egyesült Államok lépett nagyon gyorsan és el kell ismerni, hogy durván kiugrott a rajtnál a 2022-ben elfogadott Inflation Reduction Act, „IRA”-val  (inflációcsökkentő törvény). Az IRA az államháztartási deficit lefaragásától a gyógyszerárak mérsékléséig számos területet is megcéloz, témánk szempontjából azonban az energiaügyi rendelkezései az igazán fontosak: a „hazai” – mindenekelőtt „zöld” – energiatermelést is támogató jogszabály ugyanis az USA történetének legjelentősebb éghajlat- és gazdaságvédelmi törvénye. A „támogatást” itt szó szerint kell érteni: a törvény 370 milliárd dolláros beruházási csomagot tartalmaz, amely közvetlen állami támogatásokat, brutális adókedvezményeket és kedvező hiteleket biztosít a vállalkozásoknak, és nem csak a nagyoknak, hanem a kisebb cégek számára is. Nem beszélve arról, hogy az energia ára az európai árak töredéke. Ebből bőven jut a kkv-knak, hogy a zöld ipari szektor is függetlenedhessen a külföldi piacoktól és minél szélesebb körben át tudjon állni megújuló energiafelhasználására. Az amerikai törvényhozók ráadásul nem csupán a hazai cégeknek üzentek,

…a világ minden tájáról szeretnék a vállalatokat Amerikába csábítani.

Trump célja az volt, hogy hazahozza a külföldre települt amerikai cégeket. Biden viszont minden stratégiai céget Amerikába akar hozni, legyen az európai, ázsiai vagy amerikai. A cél világos: legyen az USA a „zöld feldolgozóipar” globális központja. Ha pedig elég vonzó lesz a csomag akkor píszí ide, poltika oda, a profitmaximalizálásra törekvő gyárak részvényesei simán meg fogják szavazni az áttelepülést. Ez pedig Európa drasztikus lemaradását okozhatja. Szerintem a válasz rövid és világos: NEM!

Tehát Európának ha nem akar véglegesen lemaradni, akkor fel kell vennie a kesztyűt és lépnie kell.

Ez nem eldöntendő! Európa jövője ezen állhat vagy bukhat!

Bár a tiszta technológiák ösztönzése érdekében az EU legnagyobb gazdaságai már több finanszírozási programot legalább bejelentettek: Németország például mintegy 100 milliárd euróval, Franciaország 55 milliárd eurót, Hollandia 45 milliárd euróval támogatja a zöld átállást. De hát ők a nagyok és még csak belekezdtek – de mi is lesz a kisebb országokkal? Ha valóban meg akarjuk nyerni ezt a versenyt, akkor arra átfogó gigantikus programok kellenek, és pénz! Rettenet mennyiségű pénz!

Mit gondolunk, van esélyünk?!

Persze az uniós szintű terv is végre elkészült: ez a „Green Deal”, vagyis az „európai zöld megállapodás”, amelynek ambiciózus célja, hogy 2050-re Európa – a kontinensek közül elsőként – klímasemlegessé, a tiszta technológiák és az ipari innováció otthonává váljon. Igen, jól látják: 2050-re. Na ez az, ami a teljes zsákutca kategória. Amerika most ad giga támogatást, adókedvezményt, hatalmas technológiai hátteret és olcsó energiát.

Az EU pedig megint csak kullog a többiek után?!

KKV-kkal foglalkozom régóta, igy nem lesz meglepő a következő mondatom: a „Green Deal” program támogatható és támogatandó is, sőt: akár még esély is lehet kisebb csatákat nyerni a nagy országokkal szemben… Ehhez azonban szabályozási keretrendszerre van először is szükség, amely aprópénzre váltja a nagy célokat és „lemegy a kicsikhez”: azokhoz a vállalkozásokhoz, amelyeknek a konkrét lépéseket kell megtenniük az áhított zöld átállás érdekében. Érthetően, egyértelműen – és egyszerűen! – szabályozott akadálymentesített vállalkozói környezet kell!!!!

Második feltétel a már számtalanszor említett pénzügyi forrás biztosítása. Válság van és így nagyon megfontoltan kell felhasználni a rendelkezésre álló szűkös kereteket, de ezen célra akkor is forrás kell és nem is kevés.

Legyen kiszámítható vállalkozói környezet (ami még néhány uniós tányércsapkodást, azaz kötelezettségszegési eljárást is megér), legyenek komoly stratégiai, gazdaságpolitikai projektek és legyen minél több pénzügyi támogatás – itt illetőségből és az igazság kedvéért a Széchenyi Kártya Programot említeném zászlóshajóként.

De legyen tőke, garancia, támogatás és persze minél kevesebb bürokrácia.

Ha ezek megvannak, akkor már „csak” arra van szükség, hogy
  1. megtanulja mindenki, mi mit is jelent, mi is az a fenntarthatóság, a körforgásos gazdaság, az innováció, a digitalizáció, az ESG. Az már nem lesz elég, ha valaki ezeket a szavakat úgy értelmezi, hogy elég azt tudni, hogy a petpalackot a sárga kukába kell dobni.
  2. elinduljon az új világ új munkahelyeihez szükséges megfelelő szaktudás kialakulása (a szakképzés jelentősége extrém módon növekszik), és
  3. az átállást a nemzetgazdaság egésze minden résztvevője támogassa, egy világos állami ösztönző rendszerrel a háttérben.

Egy valami egészen biztos: Ha az EU le akarja előzni az USA-t és Kínát, vagy legalább nem akar nagyon lemaradni, akkor erre pénzt kell áldozni. Nem csak Németország, Franciaország, hanem az unió minden tagállama számára mihamarabb szükség lenne tehát egy gigantikus és célzott „zöld pénzügyi alap” felállítása, hiszen minden egyes hónap, sőt minden egyes hét veszteség, a versenytársak számára pedig előny és talált előzési lehetőség.

Két kis lépéssel nem kelsz át egy szakadékon

Folytatás!

Cikksorozatom első és második fejezetében 10–10 javaslatot fogalmaztam meg, amelyekkel azt igyekeztem megmutatni: aki nem merül el az önsajnálat tengerében és nem is teszi fel megadóan a kezét, az képes lehet talpon maradni a mostani válságban is. Az első részben főleg a pánik elkerülése és a stratégiai tervezésre, a másodikban az elszálló energiaárak kezelésére összpontosítottam. Hangsúlyozom: a javaslatok  nagy része „kettős természetű”. Egyrészt a pillanat kényszere által diktált lépések megtételére biztatnak, másrészt a jelenlegi válságnál nyilvánvalóan hosszabb távra is érvényesek, és ez együttesen a vállalkozói szektor egészének túlélését-fejlődését-gyarapodását célozzák.

Tudom persze, hogy még senki nem találta meg a bölcsek kövét, amely 100 százalékban recesszióállóvá teszi bárki kisvállalkozását. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy ez a 3×10-es javaslatcsomag segíthet túlélni a nehéz időket. Jöjjön az utolsó dózis!

Jó olvasást! Krisán László

Chapter 3

Amikor „helyzet van”, akkor mutatkozik meg igazán, hogy ki a jó vezető. Ilyenkor felértékelődnek a valódi vezetői kvalitások, méghozzá azok, amelyek „von Haus aus” jellemzik az igazi irányítókat. A tanult ismeretek, az iskolában fejlesztett készségek most sokkal kevesebbet érnek, mint a velünk született, impulzív személyiségjegyek. Felértékelődik a proaktivitás, az improvizációra való képesség és előre kerül a kreativitás és a bátorság is.

A harmadik javaslatcsomagom első pontja tehát így szól:
    1. Próbáljuk átlátni a káoszt, és merjünk beleállni – ha pedig mi erre „genetikailag” alkalmatlanok vagyunk, akkor keressük meg azokat a munkatársakat, környezetünkben lévő embereket, akik ilyenek, próbáljuk előrébb tolni őket, teret adni nekik és megfogadni amit mondanak. Két kis lépéssel nem tudsz átkelni egy szakadékon.
    2. Más tekintetben is át kell gondolnunk a „személyzeti politikát”. Inflációs környezetben természetes munkavállalói igény lehet a béremelés, de amikor az életben maradás, ezen belül a munkahelyek megőrzése a tét, akkor ez az igény nem biztos, hogy megalapozott. Kommunikáljuk viszont ezt tisztán a munkavállalóinkkal, de éreztessük velük azt is, hogy szükség van rájuk. Ez most nem arról szól, hogy a munkáltató majd oldjon meg mindent és védje ki az inflációs hatásokat vagy a reálbér csökkentést. Ez most közös! Együtt sírunk, együtt nevetünk. Mindenkinek jobb, ha elkerüljük az elbocsátásokat: a munkavállalók nem zuhannak létbizonytalanságba, a cég pedig „megússza” azokat a költségeket, amelyekkel a helyzet normalizálódásakor az új alkalmazottak felvétele és betanítása jár – nem is beszélve az üzleti morálnak okozott kárról. Ha pedig végső megoldásként csökkenteni kell a bérköltséget, mindenképpen vegyük figyelembe az alkalmazottak termelékenységét és alkalmazzuk a korrekt elválást.
    3. Menjünk határozottan szembe az eddigi mainstream üzleti gondolkodással! Válság idejére a közgazdászok a konzervatív iskolát nyomják, azaz a költségek csökkentését és a beruházások elhalasztását javasolják, de abszolút meggyőződésem, hogy most nem ez a jó út. Nem lehet kilábalni ebből a válságból az energiafüggőség csökkentése, az energia-beszerzés diverzifikálása nélkül – mindehhez azonban előre kell menekülni és okos, jövőt építő beruházásokra van szükség. Fektessünk tehát bátran technológiai fejlesztésekbe, automatizáljuk a lehető legtöbb folyamatot (rendelésfelvétel, számlázás, kinnlevőség-kezelés, gyártás, logisztika, HR, back-office, marketing stb.). A technológiai fejlesztés az egyik leghatékonyabb védekezés a recesszió ellen: növeli a hatékonyságot és hosszú távon csökkenti a költségeket (persze az elején költség oldalon erősen bele kell állni… viszont ha jól csináljuk, megtérül. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a recesszió idején a technológia fejlesztésére fordíthatjuk a működési költségünk egy részét is: azt, amelyik a termelés – kényszerű – visszafogása miatt felszabadul. Amit eddig nem léptünk meg, azt most lehet és kell is meglépni.
    4. Növeljük a készleteinket! Az infláció vitorlája még dagad, a következő hónapokban még tovább emelkedik a ráta (de már látjuk ennek a folyamatnak is végét), és a régi szép idők árai már soha nem jönnek vissza így annak a cégnek, amelynek van szabad tőkéje, még mindig érdemes lehet felhalmozni – érdemes elolvasni a tücsök és a hangya meséjét.
    5. A pénzügyi fegyelmen nincs lazítás és csak tudatosan, „jó hitelben adósodjunk el”! Szerencsére van ilyen hitel, Széchenyi Kártyának hívják. Teljes futamidőre fix kamat – ami most különösen értékes előny, állami kamattámogatással, a piachoz képest töredék kamaton, fejlődésre, likviditásra, készletvásárlásra, beruházásra, lízingre… azaz mindenre IS jó a legkisebb mikrovállalkozásoktól a középvállalatokig. Válság idején persze nehezebb a hitelhez jutás, de nem lehetetlen és a jó hitel most életet és céget (és több száz, ezer, sőt százezer családot) menthet.
    6. Fejlesszük pénzügyi készségeinket, barátkozzunk napi szinten a könyvelőnkkel, beszélgessünk pénzügyekben jártas emberekkel, merjünk kérdezni az okosabbaktól; mert ez most nem ciki, főleg ha ezzel menthetjük, javíthatjuk helyzetünket, mindemellett sasszemmel figyeljük a piaci tendenciákat és a konkurencia mozgását. Utóbbi különösen hasznos lehet, hiszen elkerülhetjük más kárán tanulva az általuk elkövetett hibákat és jó ütemérzékkel még be is tudunk csusszanni az általuk hagyott piaci résbe is
    7.  A „jóhoz”, vagyis az alacsony – ugyanakkor persze piactorzító hatású – hatósági árakhoz könnyen hozzá lehetett szokni, de most már legfőbb ideje tudatosítani, hogy ennek vége, új helyzet van, magasak az árak, azaz fel kell fogni, hogy vége a mesterséges szép időknek. Tudomásul kell venni, hogy mostantól más világ van, nincs idő búslakodni és a múltba révedni , hanem menni kell előre. A siránkozás még soha nem mentett meg senkit. Elég a rinya-para nyafogásból, szívd fel magad és küzdj!
    8. Mérlegeljük a faktorálás lehetőségét is! Ha a termék leszállítása/a szolgáltatás teljesítése és a számláink kiegyenlítése között túl hosszú idő telik el, vállalkozásunk likviditása pedig nem kielégítő, akkor a faktorálás célravezető lehet. A kockázattal együtt természetesen a jövedelmezőség is csökken, de hát „valamit valamiért”: a zéró kockázatnak ára van.
    9. Sokat spórolhatunk az irodában, az irodán és a működésen is. A papír- és nyomtatásmentes működés költségei lényegesen alacsonyabbak. A COVID-járvány egyik nagy globális hozadéka pedig éppen az volt, hogy az otthoni munkavégzés egyáltalán nem ördögtől való, sőt olcsóbbá is teheti a működést és mára már a személyes jelenlét sem létfontosságú, simán szervezhetünk már bármikor online meetingeket és senki nem fog ezen megsértődni.
    10. Nos, ez most a változások ideje. A 2008-as válság után bár mindenki fogadkozott, de végül szinte senki nem lépte meg az ésszerű változásokat. A COVID után sem történt szinte semmi eget rengető, most azért remélem, hogy a 3. pofon beindítja a komoly változásokat, amire mindenkit nagyon biztatok.
Elengedés

Sok mindenből és sok mindenben engednünk kell, mi több, sok mindent el kell engednünk az előttünk álló időszakban. De a hatékonyság, a termelékenység, a piaci expanzió és a vevőorientáció vezérfonalát a nehéz időkben se engedjük el. Ez a válság is véget fog érni, és aki talpon marad, erősebb lesz, mint korábban bármikor volt! Ez egy háború, ahol minden lehetséges fegyvert és egyben minden pajzsot is meg kell ragadni, hogy megóvjuk, amit eddigi munkánkkal megteremtettünk.
Magunknak, a gyerekeinknek, az országnak!

Legyünk erősek és türelmesek! Legyünk kreatívak és bátrak! Legyünk eltökéltek és ravaszak!

És legyünk azok, akiknek ez a válság nem a kudarcot, hanem a lehetőséget hozza el a győzelemhez.
Régi mondásom az, hogy esni és bukni az élet része, de az hogy a földön maradsz-e , az már a te döntésed.
Dönts jól!

Nincs vége a világnak, itt a fix 5%-os hitel!

Krisán László

Bár nem saját írás, de az alany én voltam. Ezúton is köszönöm Palkó Istvánnak és a portfolio.hu-nak!

Jó olvasást! Krisán László

Őrült keresletet hozott a tavalyi év a mikro-, kis- és középvállalkozások részéről az államilag támogatott Széchenyi Kártya Program iránt, amely a magas kamatkörnyezetben egyre jelentősebb szerepet tölt be a vállalati hitelezésben. Idén Széchenyi Kártya Program MAX+ néven folytatódik a program döntően fix 5%-os kamat mellett, a részletekről Krisán László, a programot koordináló KAVOSZ vezérigazgatója beszélt a Portfolio-nak. A hitelpiaci kilátások mellett inflációs várakozásairól és az árstop kivezetésével kapcsolatban is kérdeztük a szakembert.

A piaci kamatok emelkedése miatt rendkívüli módon felértékelődött a KAVOSZ által koordinált kamattámogatott hitelprogramok jelentősége a kkv-k számára. Friss változatukat, a Széchenyi Kártya Program MAX+-t egy hónapja, december 23-án indította útjára a kormány. Milyen tényleges „pluszt” nyújt ez a program a vállalkozások számára az előző szakaszhoz képest?

Azért remélem, hogy nem csak az alacsony kamatszint miatt értékelődött fel a program. A Széchenyi Kártya Program húsz éve tartó evolúciós folyamata abból az alapvetésből indul ki, hogy ne mi mondjuk meg, mire van szükségük a vállalkozásoknak. A vállalkozások  „nagyfiúk”, és pontosan el tudják mondani, hogy mire is van valójában szükségük. A legokosabb az, ha meghallgatjuk őket, a tőlük érkező inputokat életképes javaslatokká aggregáljuk, a szakpolitikával közösen pedig adaptív módon termékekké alakítjuk. Ehhez kiterjedt információ-visszacsatolási rendszert üzemeltetünk: több mint 200 ponton vagyunk jelen az országban, naponta 500-700 vállalkozó fordul hozzánk. A kamattámogatás segítségével rengeteg vállalkozást sikerült átsegíteni a nehézségeken, manapság pedig minden korábbinál nagyobb a program által nyújtott tényleges pénzügyi előny a jellemzően 20% körüli vagy afeletti piaci kamatozású hiteltermékekhez képest, így a kereslet is rekordszintű. A gazdasági növekedés fenntartása a hitelezés fenntartásával top prioritás a gazdaságpolitika számára, ezért a feltételrendszert szinte változatlanul hagyva sikerült ez évre is továbbvinni a programot és annak pénzügyi termékeit.

Hogyan változott a termékpaletta a „sima” MAX-ból a MAX+-ba történt átmenettel?

Az Európai Unió félévente vizsgálja felül támogatási keretrendszereit. A járvány alatt a TF (Temporary Framework), az átmeneti keretszabály, a háború kezdete óta a TCF (Temporary Crisis Framework), a krízistámogatási átmeneti keretrendszer alapján közvetítjük az állami támogatást, az egy vállalkozás által 3 év alatt igénybe vehető támogatási összeg maximumát, az úgynevezett de minimist figyelembe véve. A támogatástartalom szabályozása a válságok alatt és az elmúlt időszakban is kedvező irányba változott mind a támogatás maximális összege, mind a garancia szempontjából, így például a beruházási hitel a korábbi 400 millió forint helyett idén 500 millió forint összegig igénybe vehető. Észszerűsítettük a termékpalettát is: az elmúlt években tematikus és szektorális hitelekkel adtunk választ az aktuális kihívásokra, ezek közül a turisztikai célú, az aszálykárokra kifejlesztett és az energetikai átállást segítő finanszírozásokat tartottuk időszerűnek továbbvinni, illetve bevezetni, miközben a folyószámla-, likviditási, beruházási hiteleink mellett a mikrohitelt és az agrár folyószámla és beruházási hiteleinket is megtartottuk. Elsősorban összevonás, másodsorban kivezetés révén a valamikori 12-ről 7-re csökkentettük az elérhető hiteleink számát. A könnyebb érthetőséget, a piaci realitásokat és a kommunikációt is szem előtt tartva a kamatokat mindegyik hitel esetében egységesen fix 5%-ban határoztuk meg (kivétel a klasszikus Agrár Széchenyi Folyószámlahitel), kezelési költséget pedig nem számítunk fel.

Idén már 290 milliárd forint költségvetési támogatás áll a program rendelkezésére, ami nagyjából duplája a tavalyinak. A nagy kereslet és a magas kamatkörnyezet miatt mennyire lehet tartani attól, hogy év közben kimerül ez a keret?

Az állami költségvetés valóban kifeszített, ennek ellenére a kormány októberi döntésével komoly jelzést adott arra, hogy eltökélt a folytatás mellett, és jelentősen kibővítette a rendelkezésre álló összeget a foglalkoztatás kétharmadát és a GDP 55%-át adó kkv-szektor növekedésének fenntartása és a hitelezési aktivitás folytatása érdekében. Az utóbbi hetekben megállt a kamatkörnyezet emelkedése, és ha ez így marad, akkor szoros figyelés és jelen feltételek mellett hosszabb időszakra rendelkezésre tudjuk bocsátani a kedvező feltételekkel rendelkező programot fix kamatok mellett. Természetesen befolyásolja ezt a kereslet növekedése és a keretrendszer év közepén várható felülvizsgálata is, de a szakpolitika részéről egyértelműen és örömmel tapasztaljuk akár a gyors reagálásra, akár a hosszú távú stratégiaépítésre való készséget is.

Tavaly a határidők és a várt esetleges szigorítás miatt többször is jelentős rohamot érzékeltek a KAVOSZ irodái és a bankok a Széchenyi Kártya Program iránt érdeklődő vállalkozások részéről. Várakozásaik szerint idén hogy fog megoszlani időben az igénybevétel, és lesznek-e május-június környékén ismét nagy rohamok?

Természetes emberi reakció a „last minute” szituációk kihasználása, mi azonban hangsúlyozzuk, hogy nincs olyan, hogy csak úgy vége lesz egy programnak. Az aktuális gazdasági helyzet vagy a vállalkozók igényei által indukált finomhangolás, kisebb változtatás bármikor előfordulhat, nem csupán az egyes félévek végén. A tavalyi év valóban őrült keresletet hozott: április közepétől június végéig, illetve november-decemberben is nagyon nagy keresleti hullámot tapasztaltunk – az irodahálózatunknak emberfeletti rohamokat kellett kezelnie. A kollégáink naptára egy nagyon rövid, csendesebb karácsonyi időszak után újra kezd erősen feltöltődni, és a vállalkozások, ahogy az előző év számait beszerzik, máris jelentkeznek hiteligényeikkel.

A koronavírus-járvány előtti 5200 milliárd forintról 7200 milliárd forintra emelkedett tavaly szeptember végére a hazai kkv-k hitelállománya az MNB adatai szerint. Mekkora szerepe volt ebben a Széchenyi Kártyának?

Olyat senki sem állíthat, hogy a Széchenyi Kártya Program egymagában ekkora növekményt okozhat, de az biztos, hogy van hozzáadott értéke a bővüléshez, és mivel a számok embere vagyok, jobbnak tartom, ha az MNB jelentése szerinti adatokat adom válaszként. Eszerint 2022-ben a Széchenyi Kártya Program Go! hozzájárulása a negyedéves tranzakciós bővüléshez már az első negyedévben is komoly, 12%-os mértékű volt, a második negyedévben pedig már óriási ugrással 45% körüli részesedést ért el a hitelállomány-növekedésben. 2022-ben 81 ezer hitelkérelmet, illetve felülvizsgálati kérelmet fogadtunk be 3000 milliárd forint értékben, amelyből eddig 52 ezer ügylet realizálásra is került, illetve pozitív felülvizsgálattal zárult közel 1700 milliárd forint összegben. Ebből a második félévben elérhető Széchenyi Kártya MAX 26 ezer befogadást hozott 1100 milliárd forint értékben, és 500 milliárd forintnyi szerződés jött már létre 14 ezres darabszámban. Rengeteg hitelkérelem bírálat alatt áll még ebből a programból is, hiszen bár a befogadásokat december közepén leállítottuk, a szerződéskötési határidőt január végéig sikerült kitolnunk a szakpolitikai döntéshozókkal és a Garantiqa garanciaintézménnyel közösen. A befogadott átlagos hitelösszeg 37 millió forint, ez is azt tükrözi, hogy mi elsősorban a mikro- és kisvállalkozások hiteleit közvetítjük. A program egyébként a vidéki vállalkozások hitele, hiszen a vidéki vállalkozások aránya 73%, a mikro- és kisvállalkozások aránya pedig 95%. Az említett számokon látszik egyébként, hogy a második félévtől azért jóval megfontoltabban hiteleznek a bankok, óvatosságuk sokkal mélyebb és erőteljesebb, mint akár a járvány alatt volt. Akkor persze látni lehetett, hogy a válság véget érhet a vakcina kifejlesztésével, viszont az energiaválság nem köthető ilyen konkrét eseményhez, ha csak nem jön egy háborút lezáró béke, ezért a bizonytalanság sajnos mindenkit határozatlan ideig érint. A pénzpiaci szereplők emiatt erőteljesen visszafogottabbak, és ez húsbavágóan érződik a hitelezési hajlandóságon is.

Mekkora visszaesésre számít idén a hitelezésben?

A vállalkozók nagyon tudatosak, jól tudják, hogy három esetben: egyrészt vészhelyzet esetén, másrészt egy aktuális piaci folyamathoz, működéshez, eseményhez kapcsolódóan, harmadrészt egy fejlesztés, beruházás, növekedési stratégia megvalósítása érdekében érdemes hitelt felvenni. Mára beálltak a feltételek: mindenki tudja, hogy a Széchenyi Kártya Program MAX+ 5%-os, a piaci hitelek pedig 20% feletti kamattal futnak. Ebből kiindulva tehát hiteloldalon nem a csökkenés a logikus irány, de az általános vállalkozói erőnléti állapot, a hitelezhetőségi feltételek megléte és a hitelezési óvatosság nem becsülhető fel előre ahhoz,  hogy biztosan lehessen növekedést prognosztizálni. A kereslet szerkezete is egyértelműen változik: a járvány alatt 90% felett volt a likviditási jellegű hiteleink igénybevételi aránya, és 10% alatt a beruházási hiteleké. A járvány közepén a felpattanás és a vakcina reményében ez az arány 50-50% körülire változott, az energiaválság azonban ismét óvatosabbá tette a vállalkozásokat, és mára ismét megnőtt a likviditási jellegű hitelek aránya. Az augusztus-szeptemberi energiapánik mostanra, úgy érzem, kezd lecsengeni, és a vállalkozások már nem azt érzik, hogy vége a világnak. A piac könyörtelen, de tud toleráns lenni, és ha valaki elkezdett energiatudatosan gondolkodni és működni, akkor annak jók az esélyei. A kilátások további javulásához persze nagyon el kellene érnünk az inflációs csúcsot, hogy most már tényleg túl legyünk rajta, és bátrabban lehessen tervezni.

Ha már itt tartunk, mi a véleménye az inflációs kilátásokról, és hogy kezelik ezt az ügyfeleik?

Az infláció nem egy hét alatt keletkezik, és nem is múlik el egy hét alatt. Rengeteg oka volt a kialakulásának, és ebből csak egy a kamatpálya alakulása. Az ellátási láncok megszakadása, az áruhiány és a háztartásoknál felhalmozódott likviditás felborította a kereslet-kínálati viszonyokat, amire rárakódott a forint gyengülésének, az energiaárak emelkedésének, de akár a jövedelmek megugrásának a hatása is. Én úgy látom, hogy az infláció általános mértéke és az élelmiszerek áremelkedése azért tér el egymástól rettenetesen, mert a nyereség növelése érdekében, amíg lehet, a kínálati oldal szereplői emelik az árakat: az ár-bér spirált egyre inkább felváltja az ár-profit spirál, és nehéz szétbontani, mi a valós inflatorikus elem, és mi az, ami profitmaximalizálásról szól. Ahogy a kőolaj és a gáz ára is őrült módon elszállt, majd beesett, úgy a hazai infláció is rengeteg pánikszerű elemet tartalmaz. Összességében, ha nem robbannak fel ismét az energiaárak, akkor úgy vélem, az infláció a közeljövőben el tud kezdeni csökkeni és normalizálódni. Ezt ma, a jelenlegi geopolitikai, világgazdasági helyzetkép ismeretében állítom. Azt mondjuk nem tudhatjuk, hogy holnap, vagy a következő hónapban nem lesz-e valami váratlan, extrém esemény, ami újabb kilengéseket okozhat, de optimista ember lévén nem erre a forgatókönyvre szeretnék készülni.

Kivezethetők az árstopok?

Az árstopok bevezetésekor nem gazdasági, hanem társadalompolitikai szempontok érvényesültek, ami számomra érthető. Az egész világ tévedett, amikor azt hitte, hogy az infláció csak átmeneti és alacsony lesz – ehhez képest tartós és magas is lett. Nem hiszek abban, hogy a forintárfolyam ismét extrém mértékben ki fog lőni, azt viszont látom, hogy az élelmiszerek áremelkedése jelentős részben az árstopos termékeken elszenvedett veszteségek terítéséről szól. Az abszolút piacgazdaságban hiszek és nem nőhetnek a fák sem az égig: ha jelentősen csökken az áruk iránti kereslet, akkor korrigálnia kell a piacnak. Egyeztetés indult az MKIK kezdeményezése alapján a hazai kereskedelmi szövetségek között, és a Vállalkozók Országos Szövetségének (VOSZ) társelnökeként mondhatom, hogy a jelenlegi gazdasági helyzet ismeretében erőteljesen szorgalmazzuk az árstop részleges vagy teljes kivezetését. Komoly előkészítést igényel a döntés, egyre nehezebben halasztható, viszont erre jó eséllyel akkor tud sor kerülni, ha elértük az inflációs csúcsot, és már látszik a lefelé irányuló tendencia. Remélem, hogy februárban ez a tetőzés megtörténik, de nem lehetünk ebben biztosak. Az idő sok mindenre, így az energiaválságra is megoldást fog jelenteni, és nem lehet egyik pillanatról a másikra napelemek telepítésével megoldani. Nagyon bölcs mondás az, hogy néha a helyzeteket „ki kell ülni”. Ezt is. A vállalkozók részéről ez türelmet és kivárást, egyúttal alkalmazkodást is igényel és persze meg kell lépni a saját működésben a komoly változtatásokat: el kell engedni azokat a bevételi forrásokat és költségtételeket, illetve vevőket és beszállítókat, amelyek nem teremtenek értéket a vállalkozások számára. Kemény döntéseket kell hozni, felhasználva az észszerűsítés, a logika és a pénzügyi menedzsment valamennyi elemét. Be kell vetni a tartalékokat, és igénybe kell venni a legkedvezőbb pénzügyi programokat. Hiszem, hogy ezek közé sorolható a Széchenyi Kártya Program MAX+, amely ehhez a változáshoz is megbízható partnere a magyar vállalkozóknak.

Ez a cikk a Net Média Zrt. tulajdona.

(forrás: https://www.portfolio.hu/bank/20230120/nincs-vege-a-vilagnak-itt-a-fix-5-os-hitel-591618)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás