Az európai versenyképességről szóló vitákba a Draghi-jelentés talán régi-új témákat hozott, de ha az elmúlt évek kudarcaiból indulunk ki, akkor erősödni látjuk annak veszélyét, hogy az Unió hegyei újfent egereket fognak szülni. Szűk zsákutcába tartunk, amelyben, tartok tőle már megfordulni sem lehet… De azért talán még nem késő, legalább a ki nem kényszerített kettős hibákat befejezni és az alapoktól „újratervezni”…
Jó olvasást!
Mario Draghi,
az Európai Központi Bank korábbi elnöke – aki jó néhány más beosztása mellett másfél évig Olaszország miniszterelnökeként is dolgozott – kidolgozott egy új(abb) versenyképességi „report”-ot, amelyet szeptemberben hoztak nyilvánosságra, és amelyet azóta számtalan fórumon idéznek, elemeznek, dicsérnek és kritizálnak. A jelentés mintegy 400 oldalas terjedelemben elemzi az EU helyzetét (itt olvasható). Őszintén örülök ennek a széles körű visszhangnak, már csak azért is, mert a Draghi-jelentés jó néhány alapvető üzenetét magam is – mások mellett persze – évek óta mondogatom. Remek összefoglaló, a keretrendszer számos eleme megszívlelendő. Bár azért az anyag konkrét megoldásokat valahogy nem tartalmaz, ami ismerve Draghi előéletét és tetteit, lehet meglepő és furcsa is, de a 2008 válságban tett vagy éppen nem tett lépései alapján, akár lehet egy általa képviselt szándékos irány is.
Draghi talán leghíresebb, még az EKB elnökeként, 2012. július 26-án elmondott beszédét idézve azt mondhatnánk: „whatever it takes”. Annak idején a pénzügyi válságot kellett kezelni, de hogy ma mire lenne szüksége Európának – amikor nemcsak egy pénzügyi lufi durrant ki, hanem most súlyos és folyamatosan súlyosabbá váló strukturális problémákat kellene megoldani – az azért még ennél is egy sokkal nehezebb kérdés.
A problémák gyökerei ráadásul eléggé fókuszáltak és egyértelműen Németországba nyúlnak vissza. Ha az Európát immár három évtizede szakadatlanul húzó lokomotív fékez, akkor a szerelvény is lassulni fog. Márpedig a mozdony erősen fékez, és a „szerelvényben” ott van a magyar gazdaság is, amelynek a német gazdaság felé való kitettsége az egyik legnagyobb az EU-ban.
Alapvetően a német gazdaság lassulása mögött is strukturális problémák állnak.
Ezek közül talán a két legnagyobb:
- az orosz gáztól való elszakadás – a diverzifikáció, avagy a „szankciók” – súlyos ára,
- a munkaerőpiac migránsokkal való „feltöltésének” totális kudarca.
Az orosz gáz évtizedekig „vitte a hátán” a német ipart (is), aminek a háború és különösen a szankciók véget vetettek. Jött a diverzifikáció, amiért az EU azonban komoly árat fizetett. Csak néhány szám a Draghi-jelentésből:
− 2023-ban az EU összesen 390 milliárd eurót fizetett az importból származó fosszilis fűtőanyagokért (szén, földgáz, kőolaj), 90 százalékkal (!) többet, mint 2017–2021 között évente átlagosan. A mennyiség is nőtt, eközben viszont az “csak” 7 százalékkal… Ez tehát a „diverzifikáció”, vagyis az orosz importról való (részleges) leválás ára.
− 2022-ben az orosz fosszilis importért a tagállamok összesen még 120 milliárd eurót fizettek, 2023-ban már csak 30 milliárdot. Oroszországnak valóban kevesebb jutott, mivel azonban az amerikai és norvég földgáz drágább, a nap végén kevesebb maradt a tagállami kasszákban is.
Nekünk is fájt,
amikor egyik évről a másikra 7 Mrd EUR helyett 17 Mrd EUR lett 2022-ben a magyar energiaszámla, de a fenti matek azért elég komoly versenyképesség csökkentő, ráadásul tartósan fennálló tényezőnek látszik és ehhez csak adalékok a lábon lövés további szépen szisztematikusan felépített elemei. Ha a kevéssé átgondolt, vagy éppen politikai zsarolás eredményeként megszületett nagy súlyú döntéseket vesszük végig, akkor az egyik, lássuk be leginkább érthetetlen dolog az atomerőművekre (többszöri belengetés után végül) 2011-ben kimondott „halálos ítélet” volt, amire sokan azóta is keresik a megfelelő szavakat (vannak, de hadd ne kelljen kimondani azokat – kivételesen hadd legyek ebben most píszí –.
A szankciós politikához hasonlóan balul sült el Angela Merkel terve is, amely a munkaerőpiac migránsokkal való „feltöltését” célozta meg. Európa öregedése valóban problémát jelent, de ezt nem a muszlim bevándorlók fogják megoldani, akik nem tudnak és nem is fognak alkalmazkodni az európai törvényekhez. Az eredményt ismerjük: óriási migrációs válság, aminek a honos népek látják kárát. Sajnálom Merkel Asszonyt, mert rengeteg jó döntés is kötődik a nevéhez és regnálása alatt Németország remek időszakot élhetett meg, de sajnos várhatóan a történelem nagy könyve inkább a migrációs hibához fogja kötni az Ő nevét.
Konklúzió
Ilyen és fentiekhez hasonló „ősbűnök” delegálták tehát az európai versenyképességet a béka feneke alá, és a sor folytatható, ahogy Draghi is folytatja, több száz oldalon keresztül. Nem emlékszem a jelentésben arra, hogy a „jelzőlámpának” hívott, szinte működésképtelen német kormánykoalíció legalábbis véleményes, ha nem elhibázott döntései szerepelnek e benne (pedig kellene), de az biztos, hogy a jelenlegi „béna kacsa” brüsszeli működési modell az nem szerepel, mert azt még nem láthatta Draghi a jelentés írásakor. Nem tudom létezik-e olyan szó, hogy bizottsági bullying, de szerintem az Európai Bizottság jelenleg épp kimeríti ezt a definíciót és a tartalom nélküli politikai inszinuáció folyik bármilyen értelmes gazdaságstratégia kidolgozása helyett.
Attól pedig kifejezetten tartok, hogy ez lehet az igazán végzetes hiba az EU számára és ezzel lehet hogy a “lábon lövés “ simán csak egy kedves eufemizmus lesz, mert inkább illik majd rá a “cirkáló rakétával elkövetett lábon lövés “ minősített esete – ami a következő évtizedekben az USA, Kína és a világ többi országai előnyére fog válni, az EU erős térvesztése mellett. Jó lenne, ha nem lenne igazam
Csak a teljesség kedvéért a béna kacsa modell rövid leírása:
− Látva a jelenlegi német választási helyzetet és a sokadik tartományi AfD előretörést és érezve a közeledő nagy-német választások jeges előrejelzéseit, az uniós intézményrendszer konkrétan lebénult és kvázi nulla döntés születik és fog születni az addig fennálló közel egy éves időtartam alatt. Azaz a meló helyett kivárás, gazdasági megoldások helyett politikai észosztás történik.
Mindezt pedig köszöni Kína és Amerika, az EU két legnagyobb vetélytársa, de közben felkészül az „ezerrel” robogó India is, nyomában a teljes dél-kelet-ázsiai (ASEAN) régióval, akinek mindez kb. (ahogy egy nagyon okos jó barátom fogalmazza meg plasztikusan) “szándékon túli eredmény” kategória. A világ tudniillik sajnos nem teszi meg azt az apró szívességet , hogy udvariasan és lovagiasan bevárja, amíg az európai Unió kegyeskedik kisütni vagy inkább kiizzadni magából majd valamit.
Az amerikai versenyképesség-növelő törvényről, az IRA-ról (Inflation Reduction Act) másfél éve írtam, azóta az USA gazdasága csak erősödött, Kína pedig a relativitáselmélettel dacolva „hiperűrsebességre” kapcsolt. Az újabb és újabb kínai kihívásokra minden valószínűség szerint meglesz a célzott amerikai válasz, amiben komoly szerepet játszik a Fed is, amely sokkal bátrabban vágja a kamatot, mint egyes „társintézményei” (ami egyébként a forintot is erősíteni fogja). Tartok tőle, hogy az orosz-ukrán háborút követő újjáépítés – mert egyszer erre is sor kerül – szintén olyan „európai projekt” lesz, amiből a legtöbb hasznot Amerika fogja húzni és a legtöbbet az EU fogja veszíteni, hiszen a számlát a nap végén szinte biztosan az Unió fogja fizetni. Az európai választók egyébként a mainstream legnagyobb sajnálatára eltérnek az elvárt gondolkodástól és érzik a szőnyeg alá söpörni kívánt feszültségeket és a maguk egyszerű módján megoldásként egyre több tagállamban egyre többen fordulnak a radikális, szélsőjobboldali erők felé. Említhetném Franciaországot, Spanyolországot, Svédországot, Hollandiát, Ausztriát is – de ha már Németországgal annyit foglalkoztunk, akkor emlékeztetnék a fent már említett választási eredményekre, ahol az AfD az utóbbi három tartományi választásból egyet megnyert, kettőn pedig a második helyen végzett.
Magyar válasz
Na de mit tehet Magyarország ebben a nemzetközi környezetben? A szélsőség számunkra nem járható út, ahhoz viszont nyilván nem vagyunk elég erősek, hogy a „versenyképeségi viadalt” valamelyik fél javára eldöntsük. Ahhoz azonban elég erősek lehetünk – elég erősnek kell lennünk! –, hogy felvállaljuk, hogy nem valaki mellett, hanem, hogy kizárólag magunk mellett és a magunk érdekében álljunk ki. A szuverenitásra való akaratot, bátorságot és hajlandóságot fel lehet és fel is kell vállalni , annak érdekében, hogy elkerülhessük a valakihez kizárólagosan tartozás egyoldalú veszélyét. Az Európai Unió számunkra a természetes közeg, egy jó közösség, amiben „van fantázia” – de Draghi kijelentései és helyzetértelmezése mentén ehhez szinte teljes EU-s mentalitásbéli és szándékcserés változásra van szükség. Sajnos úgy érzem, hogy az EU a mai állapotában, a mai vezetésével törzsi táncot rop egy élesített aknahegyen (csak hogy ne mindig a lábon lövés analógiát használjam) és ennek a táncnak a végkifejlete borítékolható, úgyhogy a legfőbb ideje lenne a tényekre ráébredni – és egyben felébredni.
Ha az Európai Unió világgazdasági tényező akar maradni (vagy újra azzá akar válni), akkor „whatever it takes”, lépnie kell. De lépniük kell a Magyarországhoz hasonló kis, nyitott gazdaságoknak is, ha azt akarják, hogy a világgazdaság nagy játszmájában nekik is osszanak lapot. Azt hiszem mind erre a magyar soros elnökség kiváló lehetőség, olyannyira, hogy Magyarország is pont a versenyképesség helyreállítását tűzte zászlajára. És mint tudjuk, Magyarország a bátor emberek országa, és ha folytatom a logikát, talán zárásként azt mondhatom, hogy a bátraké a szerencse…