![]()
Az elmúlt hónapok globális és uniós eseményeiről szóló sajtóhíreket tekintve valahogy eszembe jutott egy dél-koreai filmsorozat a Squid Game, ami kegyetlen, öldöklő küzdelemről, túlélésről, megtévesztésről, kapzsiságról gátlástalanságról, embertelen játszmákról azaz mondhatjuk hogy a való világ mindennapjairól szól.
A filmben erőteljesen jelen van a bukás és a dráma, de a kockáztatás és a küzdelem is és talán ezért is ütött ekkorát hiszen mostanra több mint 1 Mrd ember nézte meg a sorozat 2. részét.
A filmben ugyanakkor dominánsan megjelenik a nyerés lehetősége és annak pszichológiája is, ami bár keserű győzelem és nyomasztó lelkiismereti kérdéseket boncolgat, hiszen másokat kell eltaposni érte, de az emberek nagyon világosan magukra ismernek a film epizódjai láttán.
A sorozat középpontjában 456 súlyos anyagi gonddal küzdő ember áll, akik egy titokzatos meghívást kapnak egy játékra, amely során esélyük nyílik egy hatalmas pénznyeremény megszerzésére, de hamarosan kiderül, hogy az egyéni, közösségi, erkölcsi, társadalmi érdekek markánsan szemben állnak egymással, és a nyeréshez „all-in” kell, azaz mindent meg kell tenni: el kell felejteni elveket, erkölcsöt, lelkiismeretet és az adott személy érdekeinek mindenek fölötti előtérbe helyezésével félre kell tenni minden gátlást és csak egy szempont dominál: a másik tönkretétele, megsemmisítése.
De miért érdekes ez a film annyira, hogy egy gazdasággal, pénzügyekkel foglalkozó szakember számára ez egy írás témája legyen?
Tényleg nem érezzük a film üzenete és a világ mostani állása közötti párhuzamot?
Tényleg nem érezzük az analógiát?
Nem érezzük egyáltalán azt, hogy van-e és ha igen, akkor mi is a különbség a Squid Game és az EU, vagy akár az egész világgazdaság mai helyzete között?
Ha nagyon végletes és sarkos akarnék lenni, akkor egyértelműen azt mondanám, hogy valójában semmi!
Semmi különbség nincs a kettő között, mert bár nem annyira töményen jön ki és sokkal „Píszíbb” a mainstream média által közvetített társadalmi elvárásokhoz képesti langyos európai mentalitás és gondolkodás, de azért a dolgok mélyén minden olyan elem, ami a filmben drámai módon beüt, az ugyanúgy megvan az EU országaiban is, csak nem beszélünk róla, vagy talán csak a szőnyeg alá söpörjük, és nem akarunk róla tudomást venni.
Kicsit globálisabb vizekre evezve, de megtartva a fenti analógiát: az egész világ, de különösen a bennünket legszorosabban körülölelő EU működésében már az elmúlt 4-5 évben is nagyon súlyos „repedések” keletkeztek, amik sokszor politikai, személyes, társadalmi, vagy etikai értékítéletekhez, döntésekhez vezethetőek vissza.
Ha ez így van akkor ne csodálkozzunk azon, amit jelenleg látunk: egymás után esnek el a különböző európai, eddig mind politikailag, mind gazdaságilag tartósan stabilnak hitt országok – Most épp Németország, de lehet, hogy pár hónap és Franciaország is…, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Lassan nincs olyan ország, ahol ne lenne komolyabb változás vagy akár földindulásszerű mozgás és az ezzel járó bizonytalanság és ehhez az állandósuló elégedetlenséglavina.
Persze ne csak az uniót ekézzük állandóan, hiszen az EU-n kívül is komoly átrendeződés zajlik, amit az új Trump adminisztráció egész biztosan brutálisan még fel is gyorsíthat.
Még egy nap és meglátjuk hiszen holnap beiktatják az USA 47. elnökét Donald J.Trumpot.
Kicsit várom is az új helyzetet, de megvan azért bennem is mint vélhetően mindenki másban is az az egészséges félelem, ami az új világrend kialakulásával létrejöhet.
Talán még soha nem volt ennyire brutális és intenzív a hatalmi viszonyok újrendeződése a világtörténelemben, mint azt ma láthatjuk. Az USA, Kína, Oroszország, India, az ázsiai országok, de a nemrég durván kibővült BRICS is, mind mind úgy mozognak, olyan mértékű erőfeszítéseket tesznek, amelyek már nem csupán versenyként, hanem könyörtelen harcként írhatók le és az újabb analógia máris megvan a film és a világgazdaság mai valósága között.
Ebben persze próbál bátortalanul lavírozni Európa, de hónapról hónapra inkább csak egyre mélyül a szakadék, a kilátások egyre komorabbak. Kicsit úgy érzem, hogy annyi esélye kezd lenni az uniónak, mint egy lufinak a nyílzáporban.
Csak, mint a filmben!
Mondjuk a filmben mindezeket az egyének szintjén látjuk miközben a valóságban globálisan országok jelenítik meg az egyes versenyzőket, de itt is él az analógia az emberi viselkedés teljes kifordulása önmagából egy vélt vagy valósan helyes cél érdekében.
Ha az uniót boncolgatjuk tovább, akkor azért egyértelműen kirajzolódik az a kép, hogy a rengeteg múltbeli téves vagy rossz döntés és hiba immár óriási árnyékként borul Európa gazdaságára.
Mára olyan mértékben kiéleződtek az egyes országok problémái (legyen az akár az Angela Merkel kancellár által elkövetett illegális migrációs hiba, vagy a német energiafüggőséggel kapcsolatos gazdasági lábonlövés) – amelyek különböző történelmi, társadalmi és gazdasági múlttal rendelkeznek –, hogy az Európai Unió mostanra szinte egy „Squid Game”-ként működik.
Pont megint úgy, mint a filmben, ahol a játékosok különböző háttérrel érkeztek, de mindannyian a bizonytalanság és a kilátástalanság fogságában vergődtek. A sorozat kegyetlen őszinteséggel mutatja be, hogy hogyan is taszítja a saját helyzete az embereket olyan döntések meghozatalára, amelyek nemcsak saját céljaikat, de társadalmi értékeiket és erkölcsi tartásukat is megkérdőjelezik – mindezt azért, hogy a fennmaradásért másokat a porba tiporjanak.
Ugyanez történik ma is: az unió országai között a verseny olyan mértékűvé vált, a helyzetek olyannyira bizonytalanná válnak, az értékek annyira átalakulnak, a társadalmak annyira frusztrálódnak, hogy a végső döntések nem ritkán a szolidaritás eltiprásához és teljes változáscunamihoz vezetnek.
Simán azt látjuk, hogy az országok minden rendelkezésre álló eszközt – humántőkét, nyersanyagokat, technológiát, taktikát, politikát, diplomáciát és erőt is – bevetnek, azért, hogy a globális gazdasági hierarchia élére kerüljenek, vagy legalább megtartsák korábbi helyzetüket és ezzel új függőségi rendszereket hozzanak létre, amelyek az erőforrások elosztásában egyre drámaibb szakadékokat eredményeznek.
Ez a „háború” a Squid Game 2 analógiáját idézi.
Persze a valóságban nem emberi életekért folyik a harc – legalábbis nem közvetlenül –, hanem gazdasági térnyerésért, tehát végső soron a gazdasági túlélésért, aminek érdekében viszont mindenki kénytelen egymás hegyén-hátán, taposva előre jutni.
Az országok versenyzőként viselkednek, ahol a győzelem azt jelenti, hogy egymás hátrányára, egymást „eltaposva” tudnak csak előrébb jutni és egymás kárára tudnak pozíciót szerezni.
Ez a túlélés azonban nemcsak ötletességet vagy kreativitást követel meg, hanem gyakran a kétségbeesés szülte gátlástalanságot is, amely során viszont minden eszköz megengedett.
A globális versenytér kegyetlensége más országok gazdasági lenyomását vagy talán „megsemmisítését” is előre vetítheti, bár ezt ne úgy értsük, hogy a 10 éve tartó „WOKE” és „PÍSZÍ” miatt ez valós megsemmisítést jelent.
Nem! Ez egy szofisztikált, agyonpolitizált, mainstream médiával fedősztorizott csöndes lenyomását jelenti más szereplőknek.
És itt az aki nem tudja tartani a lépést, nemcsak lemarad, hanem ki is szorul a globális színtérről, miközben egyre inkább mások kiszolgáltatottjává válik.
Ez a harc nem a szabályos versengésről szól, hanem áldatlan és eszközökben nem válogató könyörtelen győzelemről, ahol a gyengébbek nemcsak veszítenek, hanem akár el is tűnhetnek a gazdasági térképről.
A formálódás alatt lévő új világrend kialakulása közben az „életben maradás” és a „megsemmisülés” közötti határ erősen elmosódik.
Olyan ez megint csak, mint a filmben: a túlélésért folyik a harc, mások rovására.
A párhuzam már az első játékban sokkoló („piros lámpa, zöld lámpa”), ahol a kétségbeesett játékosoknak minden lehetséges módon célba kell érniük úgy, hogy túlélők legyenek.
A Squid Game univerzuma persze rendkívül sarkos, de teljes extrém eszközrendszerével szimbolikusan tükröz modern társadalomerkölcsi kérdéseket, társadalmi dilemmákat és egyben hajaz a világ és különösen az EU gazdasági és társadalmi problémáira is.
Az erőforrásokért, a befektetésekért és a munkaerőért folytatott éles verseny lesz az igazi cél és feladat ezt mindenkinek bármi áron bárkin átgázolva el kell érnie.
Csak mint a filmben!
Most már értik, hogy miért van bennem a film és a valóság között az átfedés, az analógia, az egyezőség?
Fenti írásommal biztosan eltérek a szokásos gazdasági témáimtól, de valahogy szíven ütött az, hogy talán érdemes mélyebben elgondolkodni a rendszerek igazságosságán. Merthogy attól mert valami úgy tűnik, hogy igazságos attól még lehet, hogy nem az.
Egyébként is Demján Sándor mindig azt mondta nekünk, hogy „ki mondta hogy az Élet igazságos?”.
Az írásom üzenete talán még az is, hogy a kétségbeesés, az „éhség” és az állandó harc az, ami valóban kreatívvá és törekvővé teszi az embereket. Csak az „éhes” ember hajt és küzd. Az elkényelmesedett, kihívások nélküli, túlságosan PÍSZÍ, önmagába fordult nyugati társadalmak nem is biztos, hogy képesek lennének a valódi túlélésre.
Nos talán ezért is látom a párhuzamot a valóság és a film között: mindkettő rávilágít arra, hogy az éles verseny az, ami rázós ugyan, de valójában életet lehel a rendszerbe.
A film egy szükséges pofon, egy ébresztő, ami megmutatja, hogy a kényelmesség és a komfortzónában maradás hosszú távon leépüléshez vezet. Rámutat arra is, hogy a közös megoldások keresése – legyen szó az EU-ról vagy a globális színtérről – elengedhetetlenek, még akkor is, ha az ilyen kényelmetlen témák nem illenek bele a politikai narratívákba.
És ha már a világon több mint 1 milliárd ember megnézte a filmet és ezt magától tette, akkor csak remélni tudom, hogy köztük voltak azok a politikai vezetők is akiknek érdemes lenne tanulni a Squid Game üzeneteiből.
