Skip to main content
Category

HAZAI

Eurózóna – lépni vagy maradni: az itt a kérdés!

euro vs forint

Az év utolsó negyedévében immár testközelből tapasztaltuk, hogy utolért minket az infláció, valamint a forint árfolyamának hullámzása, aminek hatásaként egyre gyakrabban találkozom a forinttal szembeni fanyalgással, és az euró bevezetésével kapcsolatos várakozásokkal. Álljon hát itt néhány szempont, ami hozzásegít a 2004 óta fel-fellángoló vita megértéséhez.

Jó olvasást! Krisán László

Nem mondhatnám, hogy váratlanul ért az infláció elszabadulása; többször, például ebben az áprilisi blogbejegyzésben (https://krisanlaszlo.biz/inflacio-es-jarvany/) utaltam rá, hogy a jelenlegi körülmények között ezzel mindenképpen számolnunk kell. Ez a „jóslat” – ami nevezhető gazdasági törvényszerűségnek is – sajnos hatványozottan bejött, sokak számára kedvezőtlen helyzetet teremtve.

Az infláció mellett a forint árfolyamának változása (többnyire erős romlása) az, ami a nemzetközi porondon mozgó személyeket és vállalkozásokat érinti. Ez egy olyan trend, ami időről időre megjelenik, és olyankor rendre feldobja a forint euróra cserélésének kérdését.

Mielőtt azonban az aktuális körülmények gyors állásfoglalásra késztetnének bennünket, nézzük meg, mik azok az elképzelések, melyek a közös valuta bevezetését annak idején megalapozták, és amelyek máig hatással vannak az EU-s országok gazdaságára, legyen az eurózónába tartozó, vagy azon kívül álló tagállam.

Mi volt a várakozás és mi lett belőle?

Először lássuk a konvergencia helyzetét, amin magyarul az eltérő fejlettségű, gazdasági szerkezetű országok hasonló szintre hozatalát értjük. A kezdeti elgondolás szerint a közös valuta bevezetésével jelentős javulás érhető majd el az eurózónán belüli konvergencia szintjében. Mit látunk most, két évtized távlatából? A fejlettségi különbségek alapvetően a mai napig fennmaradtak, bizonyos esetekben növekedtek is. Tehát az eredeti probléma, kihívás továbbra is létezik és megoldatlan maradt, ami baj, mert az EU és az euró alapvető problémája talán éppen ezen a területen keresendő. Az eurózóna eltérő fejlettségű és versenyképességű, saját költségvetéssel és gazdaságpolitikával rendelkező nemzetállamokat foglal magában; gondoljunk bele, hogy ez esetben létezhet-e egyáltalán egy olyan alapkamat, ami valamennyi ország számára hatékony lehet? A válaszon talán nem is kell sokat gondolkodni…

Az eredeti koncepció része volt az a gondolat is, hogy az euró masszív válságállóságot fog jelenteni az eurózóna számára. Nézzük hát, ebből a mi valósult meg. Gondoljunk vissza a 2008-as és a mostani koronavírus okozta válságra: az eurózóna tagjai, vagy az az eurózónán kívüli országok tudtak gyorsabban reagálni a válságokra? Azt hiszem, elegendő a legfrissebb magyar GDP adatokat elővenni, vagy a görög, szinte folyamatos államcsőd-veszélyre gondolni, és máris jól kirajzolódik, hogy az eurózónához való tartozás nem életbiztosítás.

Sokan várták azt is, hogy a közös valuta bevezetése és kiterjesztése a siker zálogaként megalapozza majd Európa jövőjét, mára azonban ez is megkérdőjeleződött. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdászt idézve megállapítható, hogy az euróövezet egésze rosszul teljesít. (A tudós a témát bővebben beszédes című könyvében fejti ki – lásd: Az Euró: hogyan veszélyezteti a közös valuta Európa jövőjét).

A konklúzió mégsem egyértelmű

Mielőtt a teljes pesszimizmus csapdájába esnénk, le kell szögezni, hogy a fenti példákból egyáltalán nem következik az, hogy euróra és az EU-ra nincs szükség, hiszen ez a „konglomerátum”  igenis a világ vezető hatalmai közé tartozik (még). Azt viszont merem állítani, hogy a közös valuta bevezetésekor a kimondott vagy ki nem mondott elvárások magasak, megkockáztatom, a realitást meghaladóak voltak, és azokat nem minden esetben sikerült megugrani.

Éppen ezért mindenkit óvatosságra és a szokottnál is nagyobb körültekintésre intek, ugyanis egy rendkívül komplex, számos aspektussal rendelkező kérdésről van szó. Lehet érvelni mellette vagy ellene, egy valamit minden csatlakozni szándékozó tagállamban tisztázni kell: mi az elsődleges mozgatórugója a csatlakozásnak, vagyis: a politikai vagy a gazdasági érdek játszik vezető szerepet a belépésben. Ha a kettő közül az egyik jelentős túlsúlyba kerül, akkor prognosztizálható a ráfizetés.

Egyszerűsíti a globalizációt

A rosszul megválasztott időben, kedvezőtlen árfolyamon bevezetett közös fizetőeszköz egyértelműen hordoz magában versenyképességi, növekedési, költségvetés stabilitási veszélyeket, miközben ennek másik oldala is igaz: sokan jól jártak és a továbbiakban is jól járhatnak az euró övezethez való csatlakozással. Látni kell, hogy a globalizáció és a közös fizetőeszköz között van egy nagyon fontos kapcsolat, ami a vállalkozások tevékenységével is összefügg. A nagyobb vállalkozások pénzügyi elszámolásaik nagy részét már most is euróban hajtják végre, így egy közös fizetőeszköz bevezetése jelentősebb változást a kisebb vállalkozások és a lakosság körében jelentene, főként a tranzakciós költségek megtakarításával. Ez egyértelműen pozitív hozadék.

Gyengíti a szuverenitást

Ugyanakkor a Covid-helyzet egyre inkább rávilágít arra, hogy a globalizációnak is vannak tényleges gyenge pontjai. Ebből következően biztosra vehető, hogy bővülni fog azon országok köre, akik a szuverenitás igényét egyre fontosabbnak tartják, és úgy vélem, hogy ez a trend meg fog jelenni az EU-ban is, aminek következtében a közeljövőben széttagoltabbá válhat a rendszer.

Úgy vélem, az eddigi válsághelyzetekből és az aktuális állapotokból egyaránt levonható az a következtetés, hogy azok az országok voltak sikeresek, ahol a gazdaságpolitikának mindkét lába, azaz a fiskális és a monetáris oldal egymást támogatva volt jelen. Az eurózónában ebből a szempontból egy érdekes „sántítás” figyelhető meg, hiszen az egységes fiskális mechanizmus hiányzik. Ezzel pedig a gazdaságpolitika ezen két részének hatékony együttműködésének lehetőségéről mondanak le az érintett országok – tagadhatatlanul meglévő, más jellegű előnyökért cserébe.

A saját fizetőeszköz ügyes használata sok lehetőséget tartogat a nemzetállamok számára, ez pedig főleg igaz azokra az országokra, ahol szabadon lebegő árfolyamrendszer van. Szinte valamennyi ország élt már a saját valuta gyengítésével, amivel olcsóbbá tehetők a belső erőforrások (pl. munka, beruházás, termékek stb.) és behúzható a külföldi tőke. Azt mondhatjuk tehát, hogy ez is a versenyképesség eszköztárának egyik eleme, ami abban a pillanatban kiesik, hogy eurózóna taggá válik az ország.

Ésszel haladjunk előre

Mindezek alapján és anélkül, hogy bármelyik megoldást egyértelműen követendőnek mondanám ki, én a fontolva haladók útját tartom célszerűnek követni. A pro és kontra érvek alapján jól kirajzolódik, hogy a rossz árfolyamon bevezetett euróval biztos kudarc irányába indulna az ország, azaz elemi érdek, hogy az euró bevezetése komoly előkészületekkel, mindennemű kapkodást nélkülözve valósuljon meg, ha eljött az ideje. Nem szabad megfontolatlanul, a politikai nagyot mondás és látszólagos progresszivitás oltárán beáldozni a nemzeti fizetőeszközünket, mert senki sem tudja, mi történik abban az esetben, ha a rossznak bizonyuló döntést vissza szeretné fordítani az ország.  Ki lehet lépni az euróövezetből, és ha igen, hogyan? Példa erre még nem volt…

Újévi fogadalmak ideje – vigyázzunk a vállalkozásunkra!

vállalkozás; képzés

A december minden évben a számadás, a január pedig az újrakezdés ideje. Ilyenkor gondolkodunk a legtöbbet a magunk, családunk vagy céges ügyeink kilátásain, tervezzük a jövőt. Arra készülök, hogy ehhez adjak szempontokat, szokás szerint a gazdasági és társadalmi érdekek figyelembevételére is törekedve.

Jó olvasást! Krisán László

A január egy nagyon tudatos hónap. Én ezt szeretem benne. Elkezdjük beosztani az évet, a decemberi kisebb-nagyobb kilengések utáni újrakezdésben alakítunk a napi rutinunkon. Mértékletesebben eszünk, iszunk és gondolkodunk. Időt keresünk egy-egy olyan tevékenység számára, amire eddig nem jutott elég figyelmünk.

Cégvezetőként mindezt fokozottan meg kell tennünk, hiszen egy kisebb-nagyobb közösségért vagyunk felelősek, így felkészültnek kell lennünk az új kihívásokra. Nagyon hiszek abban, hogy egy vállalkozás, de egy ország is csak akkor lehet sikeres, ha megfelelő felkészültséggel, tudással rendelkező lakossága, munkaereje van. Minden egyes vállalkozás központi kérdése a munkaerő-helyzet, hiszen a technikai fejlődés, digitalizáció megalapozásában is kulcs szerepe van az együtt dolgozó embereknek; a kicsi vagy akár több ezer fős csapatnak, akik napjaik meghatározó részét együtt töltik el.

Hogy az együtt töltött idő mennyire jóleső és mennyire térül meg anyagilag is – nos ez az, ami a vezetőkön múlik.

A versenyképesség a mostani időben szinte mindennél fontosabb, és ez nem csak a cégekre, az országokra is igaz.

A képlet adja magát: jól képzett lakosság > sikeres vállalkozások > jól menő gazdaság.

A rohamosan változó, kihívásokkal teli üzleti környezet és a legtöbb szektort érintő szakemberhiány következtében a tehetséges, motivált, tudásra és fejlődésre nyitott munkatársak megtartása kardinális kérdés. Hogyan lehetséges ezt a célt elérni, illetve az oda vezető utat tökéletesíteni?

Az biztos, hogy két alapvető érintett van a játékban: az állam és a vállalkozások.

Az állam azért felelős, hogy biztosítsa a magas minőségű, versenyképes oktatás keretrendszerét, hiszen ebben nőnek fel gyermekeink, szereznek középfokú és felsőfokú képzettséget, és lehet, hogy az egyetemekről közvetlenül kerülnek ki az első vállalkozók is. Ez azonban nem elegendő, és most felesleges belefogni a meglévő rendszereink méricskélésébe, ugyanis akkor sem beszélhetnénk az állami pillér mindenhatóságáról, ha az történetesen hibátlan lenne (nyilván nem az). Úgy látom, a vállalkozásoknak, munkáltatóknak is van egy nagy adag felelősségük abban, hogy jól képzett emberfőkből álljunk össze mi, magyarok: a cégeknek is meg kellene tenni mindent annak érdekében, hogy a munkavállalók fejlődési lehetősége, a tudásuk elmélyítése biztosított legyen.

Amit tehát hangsúlyozni szeretnék ebben a kettős szerepkörben, az az együttműködés fontossága. A cél közös, csak más a szint. A vállalat nyereség, profitmaximalizálást, piaci részarány növelést, versenyképes, stabil pozíciót szeretne, az állam pedig fenntartható gazdasági növekedést és minőségi jól-létet az állampolgárai számára. Azaz kéz a kézben járnak a szereplők, még ha első ránézésre ez nem is olyan magától értetődő.

Az is nyilvánvaló, hogy az államnak nagyobb a mozgástere, lehetősége, direkt és indirekt ösztönzőinek eszköztára. Ennek keretein belül szerencsére megvannak azok a fórumok (pl. MKIK, VOSZ, KAVOSZ), amelyeken keresztül, más-más irányból, de érdemben utat lehet mutatni a vállalkozások számára. Egyre inkább úgy látom, hogy hatalmas potenciál van az ilyen együttműködésekben, ami pénzügyi ösztönzők bevezetésével még inkább kiaknázható lehet. Vegyük most a továbbképzéseket: a munkavállalói képességek fejlesztését vállaló cégek adózási szempontú támogatása az állami és az érdekképviseleti szervek összefogásával, tudatos rendszerszemlélettel rendkívül előremutató lehetne, hiszen tudjuk: ma kell befektetni abba a munkavállalóba, akitől a jövőben addicionális értékteremtésre számítunk.

Az oktatás, képzés mindig a jövőben térül meg.

Azok a vállalatvezetők, akik ezt nem tartják szem előtt, a képzés hiányával a fejlődést szorítják háttérbe, és ezzel sajnos borítékolják saját lemaradásukat… Ma már kevés, ha csak azt és úgy csinálom, amit tegnap, más szavakkal: nem lehet hátradőlve nézni, és várni az évről évre emelkedő profitot. Ha nem cselekszünk, nem fejlődünk, akkor szem elől tévesztenek a vásárlóink, beszállítóink, és lemaradunk.

Egy egyszerű példa a digitalizáció, amit nem először hangsúlyozok (lásd pl. https://krisanlaszlo.biz/nyakunkon-a-robotok-kora-digitalizacio-robotizacio-automatizacio/), de nem véletlenül! Ha egy cég nem szeretne jelentősen lemaradni a közvetlen versenytársaitól, bizonyosan nyitnia kell a digitalizáció felé – ha nem is ma, holnap már biztosan.  A kereskedelemben az online shopping kialakítása, a közösségi médiában való aktív jelenlét, a megrendelések valós idejű nyomon követése, a rendelkezésre álló adatokban rejlő hatalmas információmennyiség kinyerése, megértése, és a cég javára fordítása, házhoz szállítás bevezetése, optimalizálása, webes fizetési lehetőségek alkalmazása – mind olyan területek, amelyek valamilyen módon kapcsolatban vannak a digitális világgal. Ezekhez azonban újfajta tudásra, képességekre van szükség, ami nem biztos, hogy egy offline térben több évtizede prosperáló cég kultúrájában jelen van.

Konklúzió

Összességében az a tanulság mindebből, hogy a stabil, jól képzett munkaerőtől hatékonyabb és elkötelezettebb munkavégzés várható, ami a vállalkozás számára magasabb hozzáadott értéket tud előállítani. Ennek következtében, ha a többi faktort is kézben tartjuk, növelni tudjuk a cég eredményességét, ami mindenkinek előnyére válik.

Bátorítok mindenkit, hogy az újévi terveibe bátran szője bele a fejlődést, az előrelépést ezen a téren, hiszen aki oktatásba és képzésbe fektet, saját vállalkozása jövőjébe fektet, miközben felveszi a harcot a munkaerőhiány okozta gondokkal is.

Sikerekben gazdag boldog 2022. évet kívánok minden magyar vállalkozó, és az őket segítő, támogató emberek számára!

Minimálbéremelés: áldás vagy átok a gazdálkodóknak?

fizetés, pénz, bér

A mostani időszak gazdasági közbeszédében meghatározó téma a várható minimálbéremelés ügye, ami persze nem csak a munkáltatóként piacon lévő gazdasági szereplőket érinti, hanem nagyon sokakat. Minimálbért keresőket éppúgy, mint átlagjövedelem-körüli szinten élőket, nem beszélve azokról, akik azon dolgoznak, hogy az előbbiek bérét hónapról hónapra kigazdálkodják. 

Jöjjenek hát a pro és kontra érvek, melyeket mindenképp érdemes megfontolni, mielőtt állást foglalunk.

Jó olvasást! Krisán László

Kezdjük a tényekkel.

2021. június: a magyar Jegybank tíz év után kamatot emel, amit egy folyamatos kamatemelési trend követ. A korábban megjósolt infláció ténylegesen, érezhetően megjelenik. A Kormány bejelenti, hogy januártól komoly minimálbér-emelés várható.

Nyilvánvalóan vannak ok-okozati összefüggések: a koronavírus-világválság okozta gazdasági válság beindította az inflációs folyamatokat, szükségessé vált a kamatemelés, ami viszont a bérek reálértékének biztos mérséklődését hozza magával. Nem kerülhető meg tehát a béremelés; egy szemmel jól látható emelésre van szükség.

A mérleg másik serpenyőjében azonban egy még keményebb kérdéskör, a fizetések vállalati kigazdálkodásának problematikája ül. Könnyű egyetérteni az alacsony keresetek megemelésével, ha „jól fut a szekér”, ha van miből. Viszont akkor, amikor több mint egy válságéven át vállalkozások ezrei voltak kénytelenek folyamatos bizonytalanságban gazdálkodni, talpon maradni… így bizony nem mindenki tart időszerűnek egy jelentős, akár a 20%-ot is elérő béremelést. Érthető ez a nézőpont is, különösen, ha belegondolunk, mennyi mindent hoz magával a minimálbér megemelése. Nem csak a szociális ellátások összegének, de az általános bérszínvonal fix emelkedésére is számíthatunk. Nem engedhető meg a szakképzett és szakképzetlen munkaerő bérezésének összeérése, hiszen a munkahelyeken ez rendkívül kontraproduktív.

Hogy mit gondolok én minderről?

Azt, hogy bizonyos szempontból mindkét érvelés valid; ezért ki kell emelni a fejünket a saját homokozónkból, keresve a stratégiai okokat és távlatokat, amelyek egy-egy ilyen intézkedést megalapoznak.

A béremelés ugyanis gazdaságstratégiai eszköz is egyben. Arra sarkallja (de mondhatom azt is, hogy kényszeríti) a cégeket, hogy versenyképesebbé váljanak, javítsanak a hatékonysági, termelékenységi mutatóikon. Ha a Kormány jelentős béremelést tervez, az azt is jelenti, hogy várakozásai szerint a magyar gazdaság újra növekedési szakaszba lép, képes visszatérni a válság előtti konjunktúra-állapothoz,ami elviselhetővé teszi akár a bruttó 200.000 Ft-ra történő minimálbér-emelést is.

A béremelés innen nézve gazdaságfejlesztést is jelent. Hogyan? Úgy, hogy keresletet, ezáltal pedig adóbevételt növel, amit azután az állam visszaoszthat – többek között adókedvezmény formájában azoknak a vállalkozásoknak, akiknek nem könnyű kigazdálkodni a béreket. De továbbmenve és kicsit hosszabb távon gondolkodva, a béremelés egyenesen versenyképességet növelő tényező is lehet.

Mire alapozom ezt a sokak számára talán meglepő állítást?

Magyarországon régi beidegződés, hogy versenyképes az, ami olcsó. Legyen az áru, szolgáltatás, munkaerő, lényeg, hogy jó áron jussunk hozzá.  Ez a felfogás nem számol azzal, hogy az olcsóság mellett vannak más, nagyon komoly versenyképességi tényezők is; ilyen a nyersanyag (ld. pl. az arab országokat, melyek ezen a téren versenyképesek), de ilyen a tudás, az innováció is (Észtország pl. ezzel tört előre az utóbbi időben).

A kérdés tehát az, hogy mi melyik területen kívánunk versenyképesek lenni? A magam részéről határozottan arra voksolok, amit évek-évtizedek óta képviselek, hogy a jól megfizetett szakemberekkel és a magas hozzáadott értékkel elérhető versenyképességet szükséges megcéloznunk, nem pedig a minden körülmények közötti olcsóságot. Nem csak azért, mert ez visz minket előre, hanem azért is, mert olcsóbb termék/szolgáltatás/munkaerő mindig lesz.

Dönteni lehet könnyen, de az út nehéz

Azt viszont nem mondom, hogy a jó út könnyű is, és itt vissza kell térnünk oda, hogy a nap végén a magasabb béreket ki kell tudni gazdálkodni. És ez csak bizonyos szintig történhet áremeléssel, de ideális és hosszabb távon is fenntartható módon csakis a már említett termelékenység-javulással képzelhető el – ami sajnálatos módon a magyar gazdaság egészét nézve az elmúlt néhány évben azért érdemben nem nagyon változott. Ha pedig ez így marad, és remélem, hogy nem, akkor ennek kedvezőtlen mellékhatásai állhatnak elő akár vállalati nehézségek, sőt, csődök formájában,  amivel szembe kell nézni.

Ezt elkerülendő, nagyon fontos egy megfelelő mértékben beállított minimálbér-emelési szintet – ami még nem terheli túl a munkáltatókat, viszont a V4-ek minimálbér szintjeihez is közelít – megállapítani, és az ahhoz kapcsolódó intézkedések meghozatala során szem előtt tartani a következőket.

Miközben nem kétséges, hogy az infláció káros hatásainak a kis keresetűek vannak leginkább kitéve, a béremelések következményeinek főleg a kisebb, alacsony tőkével futó magyar tulajdonú vállalkozások láthatják kárát. Éppen ezért kulcsfontosságú a segítségnyújtás a minimálbér emelésének kigazdálkodásában. Akár vállalatok számára járulék- és adócsökkentéssel, de akár a személyi jövedelemadó egy számjegyűvé tételével, vagy más beavatkozási irányokkal. Véleményem szerint a kétszázezer forintos minimálbér emelés és kétszázhatvan-ezer forintos garantált bérminimum legalább 4%-os járulékcsökkentést igényelne ahhoz, hogy ez mindenki számára vállalható maradjon.

Hogyan lehet tehát win-win szituációt létrehozni egy ilyen kényes helyzetben?

Ha a nagyobb minimálbérhez jobb vállalati hatékonysági, termelékenységi, versenyképességi mutatók társulnak, amit egy jól irányzott járulékcsökkentés képes megalapozni,  akkor a munkáltató több bért ad, de kevesebb járulékot fizet, az alkalmazottak bérszínvonala – ezzel párhuzamosan az elégedettsége – növekszik, fizetőképessége javul, fogyasztása nő. Az állam pedig a kevesebb befolyó járulék mellett is jól járhat, ha a többlet fogyasztásból befolyó adóbevételek mértékét sikerül növelni.

Ezt kívánom mindannyiunknak!

In Memoriam Kornai János – Távozott a közgazdaságtan egyik nagy tanítómestere

Kornai János MTA/Szigeti Tamás
Nem túlzás azt állítani, hogy a Széchenyi-díjas Kornai János vezette a legnagyobb magyar közgazdászok listáját.

Mindezt a mély szakmai eredményein felül igazolják többek között az alábbiak is: Kornai azon túl, hogy a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt, a svéd, amerikai, finn és más akadémiák is tiszteletbeli tagjuknak, így „sajátjuknak” tekintették, de bírt a francia becsületrend kitüntetéssel is. 2010-ben életművéért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje polgári tagozata kitüntetést. Nem csak itthon, de világszerte elismerték szakmaiságát. Meglehetősen kevesen mondhatják el magukról, hogy a Harvard Egyetemen is vezetnek kurzust. Kornai a Stanford és Princeton Egyetem mellett ezen világhírű felősoktatási intézmény elismert professzora is volt.

Munkássága erőteljesen határozta meg a hazai és nemzetközi közgazdasági gondolkodást.

Kornai volt talán a legjobb és legelismertebb szakértője a szocialista tervgazdaságnak. Legismertebb írása az 1980-ban megjelent „Hiány” című könyv volt, amelyet több nyelvre is lefordítottak – még kínai nyelvre is. Kornai vezette be a puha költségvetési korlát fogalmát és mechanizmusát, Ő teremtette meg a bürokratikus koordináció – azaz az állami mechanizmus speciális megközelítése – és a harmonikus növekedés elméleteit is, amelyeket még ma is oktatnak az egyetemeken. Munkásságának jelentős része az intézményrendszerek elemzésére terjedt ki, ami alapvetően határozta meg az intézményi közgazdaságtan fejlődését.

Az elmúlt évtizedekben sokan tekintették Kornait a közgazdasági Nobel emlékdíj jogos várományosaként, amit azonban végül sohasem ítéltek neki oda. Ennek ellenére világszerte ismerik és elismerik munkásságát – talán ez még a Nobel díjtól is fontosabb érdem és elismerés.

Távozása ellenére munkássága megmarad nem csak a hazai, de a nemzetközi közgazdász társadalom számára is.

Kornai a nemzetközi közgazdasági gondolkodás és a gazdasági rendszerek olyan világhírű tudósa marad, akinek az írásai és gazdasági módszerei a jövő elméleti közgazdász-generációk számára is alapművek lesznek.

R.I.P.

A magyar vállalkozó értékes; van okunk büszkének lenni rá!

vállalkozó, büszke

Valamiért az az ország vagyunk, ahol a vállalkozó kifejezésnek van egy erősen pejoratív íze; egy olyan felhangja, amit sokan az átlagembertől való különbözőség érzékeltetésére használnak inkább negatív, mint pozitív előjellel. Az ilyesmi mindig elgondolkodtat: tényleg annyira különbözik egy vállalkozó és egy alkalmazott, orvos, művész, tanár, mezőgazdaságból élő… és folytathatnánk a sort, ki mindenki?

Mai írásom témáját a vállalkozó és a lakosság közötti hasonlóság keresése adja, amiben nagy hangsúllyal esik latba a mentális erő és a gazdasági újraindítás fontossága most, a Covid és a poszt-Covid korszak közti átmenet idején. Jó olvasást! Krisán László

Ahogy egyre többen igyekeznek – nagyon helyesen – keresni, kutatni a világjárvány tanulságait, rá kell jönnünk: a kétségtelenül meglévő határvonalak mellett rengeteg szempont van, ami közös bennünk és összeköt minket. Magam – vállalkozóként, céges vezetőként, egyben érdekképviselőként is – úgy látom, egyáltalán nem tátong akkora szakadék a vállalkozói réteg és a társadalom, gazdaság más résztvevői között, mint amit sokan feltételeznek. Sőt!

A nap végén mindenki egyforma

Ha jobban belegondolunk, hogy lényegét tekintve van-e egyáltalán különbség egy vállalkozó és egy bármilyen más területen dolgozó állampolgár között, szerintem nincs, hiszen nagyjából elmondható, hogy az, aki napközben vállalkozó, este és hétvégén, vagy legalább ünnepnapokon, lecsukja laptopot, bezárja a boltot, és éli a lakosság és az állampolgárok többi részének életét. Mentalitása, hozzáállása, világképe attól nem változik meg, hogy a munkáját saját vállalkozásában végzi. Egyéni és vállalkozói gondolkodása nem válik el élesen, csak napközben például a vállalkozási költségeket és kiadásokat kezeli, este pedig a családi kasszát próbálja menedzselni.

Magyar módi

Magyarország erősen egyedi abból a szempontból, hogy a magán és a céges tőke erősen összefonódik, mivel rengeteg nano és mikrovállalkozás működik a gazdaságban. Ez azt okozza, hogy nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen kettéválasztani ezeket a vagyonokat, és az ezen vagyonokkal való foglalkozást, munkavégzést. A nano szférában, ami a hazai vállalkozói réteg több mint felét képviseli, és körülbelül 400.000 céget jelent, a vállalkozói tevékenység elvégzése gyakran helyileg is összefonódik a családi élettel: mindannyian ismerjük azokat a műhelyeket, kisboltokat, szalonokat, amelyek a lakások, házak mellett vagy egyenesen a lakásokban kerültek kialakításra, ahol az egyetlen autó épp úgy szolgálja a vállalkozó családfő (vagy más családtag) munkavégzését, mint ahogy a családi bevásárlást és egyéb logisztikát. Látni kell, hogy ők, és a náluk valamivel nagyobb, de számban jóval kevesebb (8-10.000) középvállalkozás azok, akiknek a szerepe megkerülhetetlen, hiszen körülbelül a GDP felét adják, de a foglalkoztatáshoz kifejezetten meghatározó, 73 % fölötti nagyságrendben járulnak hozzá.

Pillangóhatás

Ezek az emberek és családok napközben vállalkozók, este azonban éppolyan szorgalmasan nézik ízlés szerint a Keresztanyut, Exathlont vagy a kedvenc Netflix-sorozatukat, mint bárki más, miközben adódnak köztük valódi véleményvezérek, elismert emberek, de akár önjelölt szakértők is, akiknek markáns és határozott elképzelésük van például önmagukról, a vállalkozó szóról, a világról, a járványról, a politikáról, a fociról. Ezek az emberek hatással vannak önmagukra, családjukra, barátaikra és persze a munkavállalóikra is, amivel képesek komolyan befolyásolni sokak értékrendjét, értékítéletét.

Ami tehát fáj a társadalom valamely szegletének, az fájni fog sok vállalkozónak is, az állítás pedig természetesen fordítva is megállja a helyét. A jelen helyzetben szinte nincs olyan egyén vagy közösség, aki ne szembesülne a világjárvány okozta sokkhatás valamelyik oldalával: egészségügyi krízis, személyes tragédiák, gazdasági nehézségek, elszigetelődés, hogy csak a leggyakoribbakat vegyük számba. Így nem is csoda, ha látjuk, érezzük: meglehetősen pesszimista a közhangulat, rengetegen küzdenek napi szinten frusztráltsággal, bizonytalansággal, akár depresszióval, és ezek az „élmények” épp úgy sújtják a vállalkozót, mint bárki mást.

Ezért megkülönböztetetten fontos, hogy jussunk el végre oda, hogy a vállalkozó szót nem lengi körbe az a bizonyos régi, pejoratív, sokak által már-már megszokott beidegződés, ami kifejezetten romboló hatással van a motivációra. Úgy vélem, inkább büszkének kell lenni mindenkinek, aki saját magát, családját és dolgozóit képes eltartani, felelősen fejleszteni, menedzselni, a dolgokat előrevinni.

Mi következik mindebből a végre aktuálissá váló, óvatos nyitásra nézve?

Elsősorban az, hogy ostobaság szembeállítani a vállalkozók érdekét a lakosság érdekével. Nézetem szerint egy érdek van itt: a talpon maradás, mind fizikai, mind gazdasági értelemben; a kettő azonban nem elválasztható. Elsősorban nem azért kell nyitni, mert „A cégek” ezt akarják, hanem az egész társadalom fizikai-mentális helyrebillentése érdekében. Ugyanakkor a korlátozások feloldását elsietni sem szabad, nem csak az idősek, hanem mindannyiunk életének, egészségének a védelme miatt…

Meggyőződésem szerint a gazdaság újraindítása úgy lehet igazán eredményes, ha sikerül a bravúr, és megtaláljuk a kényes egyensúlyt az átoltottság és az egymásra épülő nyitási lépések között. Húzd meg – ereszd meg politika, és nagyon érzékeny potméter szükséges ahhoz, hogy a legfontosabb szempont, az emberi élet védelme elsődlegessége mellett a gazdaságot is fokozatosan újra lehessen indítani, és ezt a kényes egyensúlyt finom mozdulatokkal, úgy lehessen irányítani, hogy Magyarország akár előnnyel kerüljön ki a pandémia okozta válságból. Ehhez a vakcina-helyzet és az átoltottság függvényében a gazdaság fokozatos felszabadítása, a különböző szektorok beindítása szükséges, miközben a lehető leghamarabb meg kell szüntetni a napi közel 20 milliárd forintos veszteséget, ami a gazdaság leállásából ered.

Első a lelki felépülés

Csakhogy mindez nem elég. El kell kerülni a frusztrációból adódó egymásra mutogatás csapdáját is, hiszen most a biztonságérzet visszanyerése a kulcs, ami be fogja indítani a lakossági megtakarítások piacra dobását és a céges beruházások szárba szökkenését is – ez a két elem nélkülözhetetlen a válságból való kilábaláshoz.

A szkeptikusok számára jó hír, hogy mindehhez az alapfeltételek adottak, köszönhetően annak, hogy a hirtelen lecsapó világválság kifejezetten jó kondícióban találta a magyar gazdaságot. Ez, valamint a bizonytalan helyzetekben általánosan bekapcsoló takarékoskodási reflex azt eredményezte, hogy a gazdaság újraindításának jelentős mennyiségű megtakarítással vághatunk neki: az MNB adatai szerint 2020-ban a lakosság mintegy 1290 milliárd forint összegben tett friss pénzt különböző értékpapírszámlákra, miközben 1600 milliárd forintnyi új bankbetét is keletkezett. Ezzel rekord szintre emelkedett a bankban elhelyezett lakossági vagyon értéke, ami mellett jelentős készpénz-megtakarítással is számolni lehet.

Átalakult a vállalkozások helyzete, erővonala

A vállalkozásokat nézve köztük is vannak, akik kifejezetten nyertesei lettek a pandémiának – pl. digitális szolgáltatók, fintech cégek, otthoni szórakoztatásra szakosodott platformok, webshopok, futárcégek, egyes egészségpiaci szereplők, higiénés termékeket forgalmazók, de valamelyest a falusi turizmus is ide sorolható – azonban nem maradtak támogatás nélkül a kevésbé szerencsések sem. Eddig körülbelül 1300 milliárd forintnyi nulla, vagy nulla közeli kamatozású hitelhez jutottak az érintett cégek, a támogatott hitelezés pedig még közel sem zárult le…

Abban a furcsa helyzetben vagyunk tehát, hogy miközben a járvány harmadik hullámában próbálunk egyéni frusztrációinkat legyűrve egyről a kettőre jutni, már körvonalazódik előttünk a poszt-Covid korszak, közeledik a gazdaság kipattanása, amire komolyan készülni kell, mentálisan éppen úgy, mint anyagi lehetőségeinket tekintve. Nem lehet eléggé hangsúlyozni tehát a tudatosság szükségességét: a céges és/vagy magánéleti stratégiaalkotás fontosságát, pszichés állapotunk rendbetételét és motivációnk felélesztését. Ez pedig az értékeink számbavételénél kezdődik!

Én bizony vállalom

Én büszke vagyok rá, hogy vállalkoztam és vállalkozom, büszke vagyok arra, hogy olyan vállalkozó mellett nőttem föl, mint Demján Sándor, aki – nyugodtan merem állítani – a rendszerváltás óta a lehető legtöbbet tett azért, hogy a vállalkozó szó pozitív tartalommal teljen meg, miközben életével, pályafutásával, eredményeivel mintát mutatott az utána jövő vállalkozói generáció számára. Büszke vagyok arra is, hogy öröksége, a Széchenyi-kártya közel 20 év után is ereje teljében segíti a vállalkozásokat békeidőben és válságban egyaránt.

Ennek a sikernek az alfája és az ómegája az, hogy érteni és értékelni kell a vállalkozókat, magunkévá tenni a gondolataikat és adaptálni azokat minden lehetséges helyzethez. Valós pénzügyi megoldásokat, mintákat, kreatív és innovatív javaslatokat kell kidolgozni, amelyeket lefordítva a gazdaságpolitika nyelvére, megvilágítva a kölcsönös érdekeket, bátran képviselhetünk a döntéshozók előtt is – ha így járunk el, kódolva van a siker. Persze ezután képesnek kell lenni arra is, hogy bevezessük és konzekvensen működtessük a hiteleket, tőke programokat és minden terméket, méghozzá úgy, hogy azok a vállalkozás számára, legyen az kicsi vagy nagy, érhető, használhatók legyenek, ha viszont ebbe mindent beleadunk, akkor elmondhatjuk, hogy Magyarországon érdemes vállalkozni, mert van érdemi segítség a boldoguláshoz vezető úton.

Néha, főleg, amikor nehéz időszakon megyünk keresztül, igenis ki kell mondani: a magyar vállalkozó értékes; van okunk büszkének lenni magunkra és rájuk!

Oltatni menő

vakcina, aranyos, menő, oltás

Az idő halad; már több mint egy éve tart a világjárvány, és ahogyan megyünk egyre inkább előre, a járvány által okozott világméretű őrület újabb és újabb stációival találkozunk. Most a téma egyértelműen a vakcina és látjuk: más és más megfontolásból, de egyre többen oltakoznak. Menő dolog az oltás! Menő dolog az oltás? Erről szól az alábbi személyes motivációból született írás. Jó olvasást! Krisán László 

 

Covid történet

Ha fel lehet osztani a pandémia időszakát, akkor immár a harmadik hullámnál tartva nem csak azt érdemes figyelemmel kísérni, hogy az egyes hónapokban milyen számok jellemezték magát a vírust vagy hogy hogyan alakult a kórházban kezelt betegek száma és a szomorú halálozási statisztika. Érdemes emellett azt is megfigyelni, hogy az emberek, a társadalom hogyan áll hozzá ehhez a megszokhatatlan helyzethez. Ebből a távlatból, ahol most vagyunk, élesebben látszanak a kontúrok és a felsejlenek a választóvonalak.

2020 tavaszán még szinte senki nem találkozott covidos beteggel családi vagy ismerősi körben, és igazi emberi és társadalmi összetartás, egymás vállvetve segítése kísérte a mai modern ember által még sosem tapasztalt mértékű járvány elindulását. Az emberek tényleges, életveszélyes fenyegetettség nélkül is képesek voltak fegyelmezetten kezelni a vírus-helyzetet. Emellett még a szociális helyzetkezelés is elemi erővel tört ki mindenkiből. Emlékezzünk csak a napi koncertekre, esti közös tapsköszöntésekre az egészségügyi dolgozók, vagy éppen a pedagógusok teljesen jogos dicsőítésére. A kényszerű karantén során az emberek önzetlenül támogatták, segítették egymást, ötletek, receptek, tippek cseréltek gazdát, a közösségi média tele volt saját sütésű kenyerek és kalácsok képeivel, a családok pedig közösen ültek le a gyerekek mellé az online tanórákra. Nehéz volt az új világ, szokatlan és új, de az emberekben ott volt az egység és a közös ellenség közös legyőzésének az akarata.

Visszavágó

Azután egy felszabadult, szinte vírusmentes nyár olyan – tévesnek bizonyult – hitet keltett az emberekben, hogy a veszély elmúlt. Nem így lett, és talán pont ezért jelentett akkora hidegzuhanyt és sokkot a Covid második, immár brutális hulláma. Először meghökkenés, utána megdöbbenés következett, majd gyorsan eljött a fokozódó ijedtség és rémület ideje, főleg amikor már a közvetlen közelben csapott le a vírus válogatás nélkül szinte mindenkire.  Fertőzések, megbetegedések, tragédiák kísérték immár a járványt és alattomosan a második hullám hirtelen felcsapó cunamiként harmadik hullámmá vált, ami minden felkészülés ellenére teljes viselkedésbeli váltást – konkrétan össztársadalmi rettegést – indított útjára.

Ma már nincs taps, nincsenek koncertek és szerenádok, ehelyett van félelem, gyanakvás, elszigetelődés, amit mostanra már a minél gyorsabb megoldásra, a szorult helyzetből való kijutásra irányuló görcsös törekvés kísér.

Eközben minden ember, ország és társadalom más és más módon áll hozzá nem csak a vírushoz, hanem annak legyőzéséhez és az ehhez szükséges eszközökhöz is, akár a gyógyszerek, akár a kórházi eszközök, akár az egészségügyi ellátás, akár a vakcina tekintetében.

Oltást ide’

Többször leírtam, elmondtam, mennyire nem értek egyet az oltásellenes irányzatokkal, járványtagadókkal, konteó-gyártókkal, mert ez a helyzet nem kellene, nem szabadna, hogy erről szóljon. A vélemény-nyilvánítás jogát tiszteletben lehet tartani, és természetesen mindenkinek joga van a saját életével azt tenni, amit akar, de csak addig a pontig, ami mások életének veszélyeztetését nem érinti.

A családomat, szeretteimet, és engem sincs senkinek semmi joga életveszélynek kitennie.

Ennek kapcsán pedig igenis komoly kérdés az, hogy azokat a megoldásokat, amelyekkel egymást védjük, hogyan – és hányan – alkalmazzuk.

És itt jönnek képbe azok az emberek, akik még nem döntöttek, akik még bizonytalanok, nem hívei de nem is ellenzői a vakcinának, akik lehet, hogy nem oltásszekptikusok, de még nem is állnak sorba a regisztrációs oldalon. Természetes persze, hogy mások vagyunk, eltérőek a nézőpontjaink is. Az azonban most már mindenki számára világos kell hogy legyen: a vírusveszélyt komolyan kell venni.

Ehhez pedig kell az emberek, a társadalom tagjainak az együttműködése, és egyfajta közmegegyezés is. A tudósok, a világ vezetői és mostanra már az emberek zöme megoldásként az oltást, a vakcinát jelölik meg, és ebben, legyünk bármilyen világnézetűek is, egyszerűen nincs okunk kételkedni.

Vakcina pro és kontra

Érdekesen változott a helyzet a vakcinához való hozzáállás tekintetében, hiszen az első, a tömeges és közvetlen életveszélyt nélkülöző, így utólag talán könnyebbnek mondható időszakban még nem nagyon látszott ennek az igazi tétje. Azonban ahogy az idő haladt és egyre több ember fertőződött meg, kiszélesedett a járvány, úgy élesedett a versenyfutás is a vakcinákért.

Az ember különböző stádiumokon megy keresztül, ha valamilyen kényszer éri, és ez alatt nem feltétlenül jogi vagy fizikai kényszert kell érteni. Először befúrja magát a kételkedés, ellenkezés, jönnek a viták, az érvek és ellenérvek felsorakoztatása, azután megjelenhet a düh, beletörődés vagy más érzelmek. Kinek-kinek vérmérséklete szerint. De egyszer csak előkerül az egyetlen rendelkezésünkre álló megoldás, az oltás és annak elfogadása, amit egyre többen képviselnek már, és vállalnak fel például a közösségi médiában is.

Jól mutatja ezt a trendet az, hogy nagyon sokan most már megosztják magukról azt, hogy vakcinára várnak vagy már beoltottak – akár már az első oltás után is. Nem lenne meglepő, ha ennek hamarosan további szintjei is megjelennének. Pl. a második oltás vagy akár a második oltás utáni védettségi időszak tényleges elérésekor a védettséget deklaráló posztok jelennének meg a profiloknál.

Azt gondolom, hogy ez a pozitív, kortárs módon kifejeződő, de minden kényszert nélkülöző ösztönzés helyes irány: fontos, hogy ki-ki mutassa meg, hogy védett, vállalta az oltást és ilyen módon a szabadságra szavazott, és újra élvezni akarja korábbi szabad életét.

Közös érdek

Látható az is, hogy az emberek kezdenek büszkék lenni a megkapott vakcinára, és ennek van is valós alapja. Aki oltat, a legjobbat teszi maga, szerettei, családja, és az egész közössége érdekében, hiszen megvédi őket egy – akár halálos kimenetelű – vírustól, és hozzájárul a kollektív szabadság visszanyeréséhez.

Aki pedig ezt az örömteli pillanatot meg is osztja magáról, az talán példát is mutat mások számára. Bátorítja a hezitálókat a helyes döntés meghozatalában, és mindezeken túl, talán akaratlanul, de annál meggyőzőbben, hadat üzen a vakcinák kompromittálására törekvő gagyi fake news világának, vagy éppen a ritka mellékhatások mantrázása helyett az oltás pozitív üzenete felé fordítja a figyelmet.

A büszkeség mellett tehát már nyugodtan ki lehet jelenteni: igenis menő dolog bevállalni az oltást, menő dolog ezt megosztani másokkal, menő dolog jó irányban befolyást gyakorolni másokra. Menő dolog tudatosnak lenni és még menőbb dolog használni a tudományt, ezzel pedig legyőzni a vírust és a bezártságot.

Ne hagyjuk azért figyelmen kívül az egyik rosszízű vadhajtást, a vakcina-irigységet, aminek egyik válfaja a vakcina-verseny. Annak a méricskélése, hogy ki melyik oltáshoz jutott hozzá. Ezt egy rendkívül káros versengésnek tartom, és remélem, ez nem marad általános sznobéria. Nem az a fontos ugyanis, hogy ki milyen származású vakcinával lesz beoltva, hanem az, hogy tudományosan bizonyított hatékonyságú, bevizsgált, engedélyezett oltásokat használjunk és éljünk velük.

Légy menő!

Tehát oltasd be magad, ezzel legyél Te is hasznos és menő tagja a közösségednek! Növeld a szabadságra szavazók táborát, és járulj hozzá a nyitáshoz, a korlátozásmentes élethez.

Ha pedig ehhez így állunk hozzá, akkor ezzel nem a rettegésből való oltakozást hangsúlyozzuk, hanem egyfajta önazonos, saját stílusként és életszemléletként bátran vállaljuk a döntésünket.

 

Én is így teszem, büszke vagyok rá, és tudom, hogy nem vagyok egyedül. Innen már csak rajtatok múlik, hogy ráléptek-e Ti is a pandémiás helyzetből kifelé vezető útra. Ha pedig elindultatok rajta, miért ne inspirálnátok másokat is? Maszkot fel, posztot ki, és mutassátok meg Ti is, hogy oltatni menő!

Infláció és járvány

Infláció

Egyre sűrűbben kínál beszédtémát a mindennapi életünkben tapasztalható lassú, de folyamatos áremelkedés, ami olyan alapvető szükségleteinket is érinti, mint az energia- és élelmiszerpiac.

Hogyan viselkednek a vállalkozók és a fogyasztók ebben a környezetben; van-e „jó” és „rossz” infláció; milyen mozgástere van a monetáris és fiskális politikának – erre keresem a válaszokat a következő írásban. Jó olvasást! Krisán László

Az egész világ nyakig áll a COVID-korszak által okozott ingoványban, és sajnos – akaratunk ellenére – egyre beljebb és beljebb evezünk a mocsárban. Most ott tartunk, hogy sokakat foglalkoztat erősen az infláció alakulása és a várható kilátások – nem is alaptalanul. Nézzük meg, miért lett ennyire aktuális ez a kérdés, miért kell tartanunk az infláció megugrásától?

Inflációt kiváltó folyamatok

Az infláció működési mechanizmusa nagyon komoly közgazdasági elveken, összefüggéseken alapszik, azonban van egy nagyon jelentős hétköznapi sajátossága, alakulása (csökkenése és emelkedése) egyértelműen megjelenik a mindennapi életünkben – a lakossági és az üzleti életben egyaránt. Márpedig, ha ennek valóban kézzel fogható következményei vannak, akkor kutya kötelességünk a dolgok mögé nézni és kellő komolysággal kezelni azt. Persze egyből megkérdezhetnénk, hogy mégis hogyan? Előzetesen elégedjünk meg annyival, hogy valamennyi – pénzügyi – döntés meghozatalakor igen is vegyük számításba az infláció várható alakulását.

Most pedig elsőként vegyük sorra, hogy napjainkban melyek azok a tényezők, amelyek tényleges erővel ruházzák fel ezt a „láthatatlan veszélyt”, vagy másik megközelítésben „láthatatlan lehetőséget” (ennek részletezésére a lentiekben még visszatérek).

Az alagút végén sem a fény vár?

Mindenki ugrásra készen várja a korlátozások feloldását, ami a várakozások szerint el fogja hozni az elmúlt egy évben elhalasztott költekezések megvalósítását: hirtelen, jelentős pénzköltés indulhat el (gondoljunk csak a kávézók-éttermek, nyaralási és szórakozási lehetőségek megnyílására). A gyors ütemű kereslet azonban nem biztos, hogy kellő mennyiségű kínálattal párosul, hiszen a repülőgépek, szállodák, éttermek férőhely-korlátosak, és akkor még nem számoltunk azokkal a szolgáltatókkal, akik esetlegesen végleg lezúzták a rolót, vagy nem tudják a kiáramlott munkaerőt pótolni.  Egyszerű közgazdasági képlet, hogy ha a kereslet jelentősen nő, a kínálat pedig nem tudja ezt lekövetni, az áremelkedéshez vezet.

Az infláció szempontjából fontos kérdés az is, hogyan alakul az áruk ás személyek szabad mozgása, a globalizáció (tartós korlátozása egyértelműen növeli az árakat). Az olcsó globális termékek előállítása úgy történik, hogy a gyártók megkeresik – és meg is találják, el is érik – a lehető legolcsóbb erőforrásokat és munkaerőt, így költséghatékony módon távoli országokba is elvihetik a termelést, globális ellátási láncot kialakítva. Minél hosszabb ideig és erőteljesebben érvényesülnek a globális termelést és kereskedelmet érintő korlátok, annál inkább számíthatunk az árak elszállására. Nem beszélve arról, hogy milyen változások következhetnek be ezen globális ellátási láncokban. Felvetődik a kérdés, hogy az, ami az elmúlt 20 évben jól működött, az a jövőben is kellő eredményességgel fog működni? Azt gondolom, hogy a globalizáció és lokalizáció – szuverenitás – kérdésköre (érdekellentéte?) most még inkább felszínre kerül.

Részben ezzel összefüggő kérdés a munkaerőpiac helyzete

Hogyan alakul a magas szintű, modern tudást igénylő munkakörök mennyisége, lesz-e ezekben munkaerőhiány, ami felfelé nyomhatja a béreket – ilyen módon is „fizethet” inflációval a gazdaság. Ellenkező esetben, ha munkanélküliséggel kell szembenézni (akár a COVID miatt, akár hosszabb távon az elöregedő társadalom okán), az elméletben csökkenti a béreket, dezinflációs hatást generálva.

Mindezeken túl – a teljesség igénye nélkül – hatással van az infláció alakulására a klímaváltozás miatt beálló élelmiszer és olajár-emelkedés, az egészségügyben és a gyógyszergyártásban tapasztalható nagyfokú keresletnövekedés. A bizalmatlanság és kiszámíthatatlanság okozta „védekező áremelésre” való hajlandóság a vállalkozók részéről, a rövid távú, carpe diem életszemlélet elharapódzása.

Monetáris és fiskális válságkezelés

Az infláció monetáris jelenség, ezért indokolt erről az oldalról is körüljárni a kérdéskört. Az infláció elsődleges és alapvető közgazdasági mozgató eleme a gazdaságban lévő pénzmennyiség, az árszínvonal emelkedésének lehetséges oka tehát lehet a pénzkínálat növekedése és a pénzkereslet csökkenése egyaránt. Nézzük meg, hogy mit is jelent ez a hétköznapjainkban.

A pénzpiac kínálati oldalát tekintve inflációra lehet számítani, ha a monetáris hatóság folyamatosan növeli a pénzmennyiséget, aminek növekedési üteme gyorsabb, mint a jövedelem-szint növekedési üteme.   Másrészről kevésbé egyértelmű, de létező indok lehet a jövedelemcsökkenés is, ami fizetési nehézségekben, a pénzügyi folyamatok akadályoztatásában nyilvánul meg – ez azonban kevéssé aktuális jelenleg.

A pénznek mindig ára van

A pénzmennyiség-bővítés, azaz likviditásbővítés az elmúlt egy évben jelen van mind a monetáris, mind pedig a fiskális oldalon. A monetáris lazítás és expanzív költségvetési politika egyaránt dedikált eszközei a koronavírus okozta gazdasági kihívásokra reagáló gazdaságpolitikai válság-menedzsmentnek. A kormányzatok 2020-ban – és jelenleg is – példátlanul gyors és jelentős mértékű költségvetési reagálással támogatták meg a monetáris lazító intézkedéseket. (Itt meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy a fiskális költekezéssel elsősorban a kieső bevételeket pótolták, azaz nem addicionális transzfereket képeztek, ami a keresletnövekedés miatt fontos szempont). A koronavírus egész Európában áttörte az eddig szigorúan megkövetelt költségvetési korlátot. Az államháztartási szigor egyik pillanatról a másikra eltűnt, miközben az államoknak rá kellett döbbenni, hogy nem csak a kereslet zuhan, hanem az adóbevételek is zsugorodnak. Mindezek pedig összességében jelentősen megnövelik a központi hiány mértékét, azaz az adósságot.

Fontos rávilágítani azonban arra, hogy létezik „jó és rossz adósság” is

E mögött a jegybankok és kormányok tudatossága húzódik meg, azaz, hogy mennyire képesek felkészülni a jövőre, azaz mennyire képesek „skilful management”, azaz ügyes menedzsment alkalmazására. A jó adósság a jövő versenyképes iparágait finanszírozza, amelyek egyértelműen fedezetet jelentenek a felvett hitelekre, míg a rossz adósság a „múlt” befektetéseit jelenti. Rendkívül fontos tehát, hogy az egész világon hogyan döntenek a pénzek felhasználásáról, mennyiben segítik azok azt a szerkezeti váltást, ami nélkül tartósan nem tud kijönni a világ válságból. Azaz tartósítja, bebetonozza a költségvetési deficit a rossz, elavult, nem hatékony struktúrát, vagy segíti a transzformációt.

Összességében tehát az történik, hogy a gazdaságba rövid idő alatt hatalmas mennyiségű pénzt pumpálnak be és ez a rengeteg pénz beindítja az árak növekedését.

Mire számíthatunk?

Egy valami biztos: az inflációval a jelenlegi helyzetben mindenképpen számolnunk be. Az infláció, ha átmeneti is lesz – a jelenlegi folyamatokat elnézve legalább ennyi vélhetően be fog következni –, kedvező hatással lehet azon vállalkozások életére, amelyek az elmúlt egy évben jelentős bevételektől estek el. A gazdaság újbóli berobbanásakor magasabb árakon értékesíthetik termékeiket, szolgáltatásaikat, talpra állíthatják magukat.

A jövő alakulása, azaz az, hogy hosszabb távon hogyan fog alakulni az infláció, már nagyon kérdéses. E mögött pedig egy igen erőteljes gazdasági erőjátszma húzódik meg, a megnövekvő infláció visszaszorítása és a gazdasági növekedés támogatása érdekében. Az előző elkerüléséért egyértelmű kamatemelésre lenne szükség a jegybankok részéről, míg utóbbi esetben, a gazdaság helyreállása és felfűtése érdekében pedig az alacsony kamatkörnyezet lenne a kedvező. A monetáris hatóságnak azonban arra is van lehetősége, hogy elnézőbben kezelje a valamennyivel magasabb inflációt (az elvárt 3% mellett van egy 1%-os toleranciasáv), annak érdekében, hogy   a kibontakozó gazdasági növekedést, a beruházási kedvet még véletlenül se fékezze. A nagy eladósodottság közepette egy kisebb adósság-elinflálás jól jöhet, a többletinflációból származó adóbevétel-növekedés jó eszköz a központi költségvetés bevételi oldalának megtámogatására.

Két út

Fontos tehát feltenni a kérdést, hogy mi a jobb a jelenlegi helyzetben? Alacsonyan tartani az inflációt magasabb kamatkörnyezet mellett, vagy alacsony kamatkörnyezetben, rövid időn belül megszabadulni a kimagaslóan nehéz helyzettől, mindezt téve emelkedő inflációs környezetben. Körülnézve a világban azt láthatjuk, hogy fontosabb a gazdasági bővülés megindítása.

A gazdaság újraindulását érzékenyen kell követnie a fiskális és monetáris politikának egyaránt, és reagálni kell a folyamatokra. Ebben a megközelítésben pedig az inflációra úgy is lehet tekinteni, mint a gazdaságpolitikai eszköztár egyik lehetséges eszköze. Ha megfelelő módon járnak el a döntéshozók, akkor egy-másfél éven belül az államháztartási hiányráták csökkenése és a jegybanki likviditást bővítő politika visszaszorulása várható.

Alapvető szempont a gazdaságba pumpált pénz, a költségvetés megnövekedett kiadásainak felhasználása: sikerül-e a versenyképesebben termelni, a szükséges szerkezeti váltásokat megvalósítani, exportot növelni.

Úgy vélem, mindezekből jól érzékelhető: az infláció alakulása soktényezős egyenlet függvénye, amiben kulcskérdés, hogy milyen erős a kormányzat pozíciója, de az is ugyanilyen fontos, hogy a gazdaság szereplői hogyan viselkednek, miképpen alakul a kormányzati-civil párbeszéd. Ezért üdvözlendő minden kezdeményezés, amely a közös gondolkodás irányába mutat!

Aki korábbi elemzésekre is nyitott, ajánlom figyelmébe a következő írásokat:

Erősödik a szuverenitás iránti igény a járvány utáni új világban

Krisán László

Tudatosan és határozottan kell felkészülni vállalati és makrogazdasági szinten a nyitásra és a járvány utáni új világban rejlő lehetőségekre. Sok cégvezető nem tanult a 2008-as válságból. A mostani krízis is bizonyította, hogy a vállalkozásoknak mentális irányváltásra van szükségük, kiszámítható és tervezett üzletpolitika mellett. Makrogazdasági szinten pedig az országra szabott egyedi gazdaságpolitikával alapozható meg a poszt-Covid-korszak sikeressége.

Interjút adtam Nagy Kristófnak, a Magyar Nemzet újságírójának. Jó olvasást! Krisán László

– Korábban gyors gazdasági felpattanásban bíztak a vállalkozások, de jött a harmadik járványhullám, és ezek az ambíciók némileg szertefoszlottak. Mindent tönkretett a brit mutáns?

– Nem mindent. Ezért is létfontosságú, hogy folytatódjon az oltások ilyen ütemű beadása, amivel Magyarország Európában az első az átoltottságban, a 65 év felettiek beoltása pedig az alfája és az ómegája a nyitásnak. Ennek a kiemelkedően gyors oltási ütemnek pedig négyes hatása lehet: egyfelől determinálja a gazdaság fokozatos nyitásának ütemezését, másrészt elkezdhet erősödni a lakosság pszichés biztonságérzete. Harmadrészt ezzel fokozatosan csökkenthető a társadalmi és üzleti életben jelen lévő bizonytalanság. Ez utóbbi azért is kiemelkedően fontos, mert bizonytalan helyzetben a cégek kevésbé gondolkodnak a jövőn, elhalasztják beruházásaikat. Negyedik hatásaként pedig a vállalkozások felpörgő, teljes kapacitáson végezhetik újra tevékenységüket. Az átoltottságot és egy ütemezett, jól megtervezett nyitást követően hirtelen indul be a gazdaság, gyors és jelentős felpattanással. Az elhalasztott fogyasztás várhatóan dömpingszerűen jelenik meg, hiszen az emberek szeretnének végre újra élni, bepótolni az elmúlt egy évet.

– Mi várható a nyitás után? Hogyan sikerülhet jól a nyitás?

– Tudatosan, megfelelő sebességgel. A legfontosabb az emberi élet védelme, ehhez kell a vakcina, és fontos, hogy minél magasabb átoltottsággal beindulhasson a fogyasztás, ezzel pedig a gazdaság egésze. De nagyon fontos az is, hogy egy új világra, új gazdasági és üzleti lehetőségekre kell készülnünk mikro- és makrogazdasági szinten egyaránt. A járvány előtti világ már a múlt, a járvány utáni világ pedig komoly lehetőségeket hozhat. De ez nem megy felelős és tudatos hozzáállás nélkül. Ez már a második válság egy évtizeden belül, és be kell látni, hogy aggasztó a vállalati felkészülés a válsághelyzetekre. Ideje levonni végre a következtetéseket, és a jövőben tudatosan kell tervezni, fegyelmezett gazdálkodást kell folytatni és legfőképpen okosan kell tartalékolni. Minden cégnek kell, hogy legyen stratégiája és ehhez pénzügyi tudatossága. Egy éve tart a járvány, az emberek kimerültek, ezért a vállalkozásoknak különösen oda kell figyelniük dolgozóik lelki és pszichés állapotára. Makrogazdasági szinten is van teendő és tér is. A koronavírus hatalmas méretű és rendkívül gyors ütemű transzformációt hajtott végre a világon, amire gazdaságstratégiai szinten is érdemes reagálni és felkészülni. Egy jól megtervezett, országspecifikus, valamennyi ágazatra kiterjedő, diverzifikált gazdaságstratégia ebben sokat segíthet. Eddig az akut járvány- és válságkezelésen volt a fókusz, ezután viszont az újraindítás lehet a fő irány.

– Megvannak azok a makrogazdasági eszközök, amelyek kellő támogatást nyújtanak az új versenyben?

– Szerintem igen. De nemcsak eszközök kellenek, hanem erős akarat is arra, hogy az ország kimagaslóan tudja kezelni a válság utáni éveket. Tavaly 5,1 százalékkal csökkent a magyar GDP. Ez persze komoly zsugorodás, de még így is jobb eredmény, mint az Európai Unió 6,4 százalékos átlagos visszaesése. Egy ilyen szokatlan, ismeretlen válsághelyzetben egyébként szerintem minden fundamentum játszik. A hazai kkv-szektor motivált, a cégvezetőkben van tenni akarás. És ha mindehhez a gazdaságpolitika fiskális és monetáris oldalról egyaránt meg tudja teremteni a megfelelő támogató keretrendszert, akkor komoly esély nyílhat az újrakezdéshez. Ugyanakkor a gazdaság soha nem statikus, mindig történik valami, jönnek az újabb kihívások, amelyeket majd ismét le kell küzdeni.

– Láthatók már az új kihívások is?

– Itt van például az infláció, amely hamarosan fontos tényező lehet. A válság miatt rengeteg pénz került a gazdaságokba, ami óhatatlanul az árak emelkedéséhez vezet. Az újranyitás után hihetetlen mértékben megugrik a lakossági kereslet. Ugyanakkor lerövidülnek, így megdrágulnak az ellátási láncok, és az olajárak sem lesznek többé ennyire alacsonyan. A modernizáció magasabb tudást igénylő, azaz drágább munkaerőt igényel, és a beinduló beruházások szintén komoly munkaerőt fednek le, ami növekvő béreket eredményez. Azaz számos tényező az infláció növekedése felé mutat. Összehangolt és tudatos fiskális és monetáris politikával egyébként jól kezelhető az infláció, sőt még gazdaságpolitikai eszköz is lehet.

– Túléli a kkv-szektor az újabb korlátozásokat?

– A magyar vállalkozások nagy túlélők, ám mostanra komoly segítségre szorulnak. Fontos volt, hogy a magyar gazdaság motorját jelentő nano-, mikro-, kis- és középvállalkozások, vagyis a mintegy nyolcszázezer hazánkban működő cég problémáit, kéréseit meghallgatva, a kamarák és vállalkozói képviseletek javaslatait figyelembe véve hozta meg azokat a döntéseket a kormány, amelyekkel segítséget kapnak az érintettek ezen időszak átvészeléséhez. Ennek része az is, hogy a Széchenyi-kártya programot koordináló Kavosz Zrt. a járvány kitörését követően szinte azonnal elérhetővé tudta tenni állami támogatással, nulla és nulla százalék közeli kamatokkal speciális krízishitel-konstrukcióit. A számok elképesztőek: 1300 milliárd forint hitelt igényeltek a cégek a válság kezdete óta, tehát láthatóan találkozott a vállalkozói igény a kormányzat által nyújtott lehetőséggel.

– A gazdaság szereplői szinte egybehangzóan a gyors felfutást látják az egyetlen lehetőségnek. Ez mennyire lehet tartós?

– Én is a gyors felfutást látom az egyetlen lehetőségnek, tartós bővülésre ugyanakkor önmagában nincs garancia, azért meg kell dolgozni. Minden válság lehetőség is egyben, és a járvány hatására óriási változások kezdődtek a világban. A globalizáció problémáit kidomborította a vírus terjedése, várhatóan sok meghatározó multinacionális vállalat hozza haza a távol-keleti termelőegységeit, és a lokalizáció lesz az új irány, ami Magyarországnak komoly lehetőség lehet. Mind nemzeti, mind vállalati szinten felértékelődött az önfenntartás képessége, s erősödik a pénzügyi és az energiafüggetlenségre, valamint a nemzeti önellátásra, azaz a szuverenitásra való igény. Fontos a likviditás megtartása és egyben a beruházások élénkítése, valamint a digitális transzformáció, ami együtt kell, hogy járjon a vállalkozók fejében egy mentális transzformációval is.

– Milyen új szemlélet ösztönözheti a fejlesztésre a veszteségek után a cégeket?

– Elkerülhetetlen az elhalasztott beruházások megvalósítása, de nem a korábbi klisészerű újrakezdéssel, hanem komoly dimenzióváltással, ahol a vállalkozások megértik és alkalmazni kezdik a digitalizációt, az automatizációt, a K+F-et és a modernizációt, azaz a digitális transzformációt mint új elemeket, és megkezdik a tudatos munkaerőképzést. Mindezekhez természetesen forrásokra, ösztönzőkre van szükség, egyfajta pénzügyi mixre, amit a TTHPG, azaz a tőke, a támogatások, a hitelek, a pályázatok és a garanciák ötösének ötvözete adhat. Szinte nincs két egyforma vállalkozás, ezért szektoronként, területenként a vállalkozói szükségletek alapján egyedi programokat kell alkotni. Úgy látom, célt értek a válságkezelés pénzügyi hiteleszközei, beleértve a Széchenyi-kártya kríziskonstrukcióit, az NHP+ Hajrát vagy az Eximbank és az MFB krízishiteleit. De ugyanilyen fontos eszköz lehet a válság utáni stabilizálódáshoz a 2021–27-es uniós ciklus pénzeinek előrehozott mielőbbi lehívása.

– A lakosság fogyasztási kedvét, de leginkább az elkölthető pénzét nem emészti fel a válság hatása?

– Erre nehéz válaszolni. Nem egyenletesek a háztartási megtakarítások, de a fogyasztás egészen biztos, hogy lökés­szerű lesz, bár az is tény, hogy egyfajta óvatosság még velünk marad egy ideig. Egyfelől látható, hogy főleg az uniós döntéshozók tanultak a 2008-as válságból, és elengedték az akkori válságra adott megszorítós módszereket, valamint a békeidőkre alkotott, költségvetési hiány leszorítását célzó szabályokat. Ez jó. Az is hasznos, hogy szétterítődnek a válság terhei a szereplőkön az állam, a gazdasági szereplők, a munkavállalók között. Másfelől kifejezetten helyesnek tartom azt a kormányzati gondolkodást, ami nem a segéllyel, hanem a munkaalapú támogatásokkal kezeli a válságot. Ez egy furcsa válság, és a sikeres kezeléséhez senki sem ismeri a pontos receptet, a nagy jóslatok sorra elesnek, nekem pedig meggyőződésem, hogy nincs önmagában csodaszer. Több apró vagy nagyobb gazdasági és pénzügyi elemet kell kombinálni és ezeket tesztelni, amíg ki lehet belőlük alakítani az országra szabott hasznos módszert. Az mára teljesen egyértelmű, hogy felértékelődött a tudás, az innováció, a megújulás képessége, tehát azok az országok és vállalatok, amelyek most a tudásalapú tevékenységekbe invesztálnak, a jelenleg is zajló átalakulás nyertesei lehetnek.

Csak élő embernek lehet mellékhatása…

Vakcinák

Nehéz indulatok nélkül figyelni az egyre inkább kibontakozó vakcinaversenyt, hiszen mindannyian érezzük, ezen múlik a nyitás: az ünnepeink, hobbijaink, munkáink – szóval tulajdonképpen a szabadságunk – visszanyerése.

Nem a különböző oltásokhoz kapcsolt pro és kontra érvekkel szeretnék foglalkozni – erre megvannak az avatott szakembereink, és kis utánanézéssel egyre tisztábban láthatunk a pályán – hanem azzal, hogy milyen körülményeken, folyamatokon múlik a kiengedés, mikor robbanhatunk ki végre a négy fal közül Jó olvasást! Krisán László

Egy éve globálisan kezdetét vette a lélegeztető gépekért folytatott küzdelem (mint látjuk, sajnos nem hiába…), most pedig ott tartunk, hogy ugyanez a helyzet állt elő vakcina-fronton.

Csak egy „kicsit” durvábban

Míg a lélegeztető gépek esetében nemigen kérdezte senki, honnan és kitől szerzik be az országok a súlyos stádiumba került betegek életének megmentéséhez szükséges eszközöket, vakcina-ügyben válogatósabb a politika – és ezáltal az azt lekövető közvélemény is. Sok esetben járványügyi gyorstalpalókon edzett kommentelők szintjén marad a párbeszéd színvonala, ami nem éppen szerencsés egy olyan helyzetben, amikor életek és egzisztenciák tömege múlik a még mindig tomboló járvány megfékezésén.

A vakcinához fűződő várakozások hatalmasak voltak, az eufória viszont – egyelőre – elmaradt

Az ok nem magukban a védőoltásokban rejlik. Túl sok nehezítő körülmény akadályozza a kellő átoltottság megvalósítását. Egyrészt a gyártási kapacitások végesek, amivel azért lehetett (volna) számolni, még akkor is, ha kezdetben még nem lehetett tudni, hogy a teljes védettséghez legtöbb esetben két oltásra lesz szükség. A döcögő engedélyeztetés, a lassú szállítás azonban már olyan tényezők, amelyek igenis áthidalhatóak lennének, ha minden európai döntéshozó és intézmény a rábízottak minél gyorsabb oltáshoz juttatását tekintené abszolút prioritásnak.

Ehhez persze – legalább a pandémia idejére – felül kellene emelkedni a pillanatnyi politikai és üzleti érdekeken. Nagy elvárás, valóban, de igenis van alapja: mégpedig az európai emberek egészsége és szabadsága, aminek, ha valamikor, most tényleg elsőbbséget kellene élvezni a gyógyszergyárak és egyes országok anyagi haszonszerzésén!

El kellene fogadni, sőt, erőteljesen kommunikálni, hogy a máshonnan jövő tudomány is képes gyógyítani. A vakcina az vakcina, legyen bármilyen márkajelzés a fiolán.

Oltani kell a lakosságot, mert megteltek a kórházak

A világ legfejlettebb országaiban ezrek halnak meg nap, mint nap. Ők már nem választhatnak az oltás esetleges mellékhatása és a vírusfertőzés között; az élő emberek azonban igen!

Sajnos úgy tűnik, mégsem ez a főirány a liberalizmusáról, széles látóköréről és elfogadás politikájáról híres Európai Unióban. Az Európai Gyógyszerügynökség még mindig csak a nyugati cégek vakcináit tette szélesebb körben elérhetővé (Pfizer/BioNTech, a Moderna és AstraZeneca), miközben ezek gyártása és szállítása komoly nehézségekbe ütközik, ami a vártnál jóval lassabb átoltottságot eredményez. Aki pedig országunkhoz hasonlóan kidugja fejét a homokból, felmérve a teljes, globális vakcina-piacot, azt egyesek felelőtlenséggel vádolják. Magam épp ellenkezőleg látom!

Az akadozó központi vakcina-beszerzés és szállítás dühítően elnyújtja a polgárok elszeparálását, a tevékenységeik gyakorlásának – adott körülmények között kétségkívül indokolt, mégis rendkívül káros – korlátozását, és a beoltottak pozitív diszkriminációjához vezet (pl. oltási útlevél). Ez utóbbi átmenetileg ugyan hasznos eszköz az oltási programba való bekapcsolódás ösztönzésére, de gondoljunk csak bele: mi lesz, ha az amúgy is pattanásig feszült, frusztrált társadalmakra huzamos időn át telepszik rá a megbélyegzésnek egy ilyen különös válfaja. Nem inkább EU-szerte egységes kommunikációra, és a vakcinák minél szélesebb palettájának az engedélyeztetésére lenne szükség?

Hoz-e enyhülést a tavasz ezen a fronton?

Felengedésre, lazításra felelősen csak akkor keríthetünk sort, amikor objektív járványügyi mutatók alapján biztosak lehetünk benne, hogy azzal nem vállalunk kockázatot. Ez pedig országonként más és más időpontban fog bekövetkezni – a vakcinák tömeges beadásának függvényében.

Úgy vélem, nekünk, magyaroknak meglehet a lehetőségünk arra, május végén talán már fellélegezhessünk, kimozdulhassunk, ünnepelhessünk, ezt azonban csak a járvány harmadik hullámának lecsillapításával, visszafogottsággal és önfegyelemmel érhetjük el. Én azt mondom, megéri!

Koronavírus és államadósság, avagy mennyi az annyi?

Az idő pénz

Kijöttek a 2020-as GDP-adatok, ami alkalmat ad egy kis elmélkedésre arról, hogyan is alakult a tavalyi év a számok tükrében, mik az erősségek és hol vannak sérülékeny pontok. Kis magyar államadóssági és válságkezelési körkép következik. Jó olvasást! Krisán László

A friss adatok azt mutatják, hogy a magyar gazdaság teljesítménye 2020-ban mintegy 6,4%-kal csökkent. A GDP-arányos költségvetési hiány 8,6%, az adósságráta 81% körüli értékre nőtt. Ez az elmúlt évek tendenciáihoz viszonyítva nagy visszaesés, hiszen 2011 óta konzekvensen sikerült csökkenteni Magyarország államadósságának bruttó hazai termékhez viszonyított arányát, ami 2019. év végén 66,3%-ot mutatott. Bár az EU-s átlaghoz viszonyítva nem teljesítettünk rosszul (a várakozások szerint ugyanis az államadósság növekedése nem haladja meg az Unió átlagát), nem tagadhatjuk, hogy tíz év fejlődése és ember feletti munkája „ment a levesbe”.

Egyértelmű, hogy 2020-ban a termelés szinte valamennyi ágazatban visszaesett, amiből következik az adóbevételek csökkenése is, ezzel pedig együtt jár a költségvetési egyensúly romlása.

Járványkövető pénzügyi intézkedések

A kormány az adott körülmények között a költségvetésen belülről finanszírozta a járvány miatt szükségessé váló intézkedéseket, sűrűn alkalmazva az átcsoportosítások metodikáját. Az okok: jelentős adóbevétel csökkenés mellett kell a gazdaság stabilizálását szolgáló programokat finanszírozni.

Ez a jelen helyzetben nem szabadon választható program, hanem egyértelmű, nem megkerülhető kényszer, amit minden felelős döntéshozó magára kell, hogy vállaljon. 2020-ban változtak a játékszabályok, az ehhez történő alkalmazkodás pedig létkérdés – aki nem teszi, hibázik. A kormánynak most muszáj költekezni, pénzt pumpálni a gazdaságba, méghozzá a lehető leghatékonyabban.

Mik a legfőbb szempontok?

Az államadósság növekedése hosszú távon akkor nem fog gondot okozni, ha a mostani áldozatok hozzájárulnak a későbbi növekedés feltételeinek megteremtéséhez.

Ha az adósságon „nyert” források (persze távol van ez a lottónyereménytől) hatékonyan kerülnek felhasználásra: talpra áll a gazdaság, ami már rövidtávon is élénkítheti a versenyképességet. Több beruházás, versenyképes munkahely, nagyobb fogyasztás valósul meg.

Nem csak a beruházások fontosak azonban; ugyanilyen jelentős szempont a vállalkozói szektor likviditásának fenntartása, ami most a cégek túlélésének előfeltétele. A kormányzat az érintettek számára ebben is biztosít mozgásteret: példának okáért a különböző támogatott hitelprogramokkal. Ilyen – hogy hazabeszéljek – a Széchenyi Kártya Program, melynek szerepe a válságkezelésben az, hogy instant pénzt lapátol a rendszerbe, amivel áthidalhatóak a hosszabb–rövidebb szűkös időszakok, ráadásul ez az eszköz a vállalkozások számára már békében és válságban egyaránt bizonyított.

A válságra innováció kell legyen a válasz

Valamennyi válságkezelő intézkedés értékelésekor lényeges szempont az innovatív hozzáállás és a jövő ágazatainak kiemelt támogatása. Tudjuk és látjuk, hogy az egész világon strukturális átalakulások zajlanak a gazdaságban, folyamatos élénk figyelem szükséges tehát a döntések gyors, kellő időben történő meghozatalához – mindkét elem egyformán fontos.

Az, hogy mi a jó döntés, mire irányuljon a beruházás-, illetve gazdaság-élénkítés – amelyre a kormányzat több mint 3000 milliárd forintot áldoz – természetesen helyzet-függő és rendkívül összetett kérdés.

Beruházás-támogatás szempontjából a termelékenységet javító, innovatív technológiákat alkalmazó munkahelyek felturbózása kell, hogy prioritást élvezzen. A magas hozzáadott érték, a robotizáció, digitalizáció világviszonylatban is versenyképes és belátható időn belül az is marad. Ez az exporttevékenység növelésében is szerepet játszik, ami egy kis, nyitott gazdasággal rendelkező ország számára kulcsfontosságú.

Rövid távú feladat: életben maradni

Ugyanakkor nem lehet elvárni, hogy minden vállalkozó éppen most kezdjen beruházásokban gondolkodni, gyárakat és üzemeket építeni, hiszen az alapvető funkciójuktól mindez sok esetben távol áll. Szolgáltatni és az élet minden területén ott lenni – sokaknak ez a hivatása. Óriási hányadát adják ők a foglalkoztatási piacnak, így kulcsfontosságúak azok a programok, amelyek őket célozzák meg olcsó hitelekkel, vissza nem térítendő támogatásokkal és minden más, likviditást elősegítő eszközzel.

Ez a váratlanul bekövetkező világválság tehát mindenképp új szemléletet, más fordulatszámot kíván a politika alakítóitól, viszont megteremti a siker lehetőségét is – főképpen, ha rendelkezésre állnak azok a fundamentumok, amelyekkel az államadósság rövid-, illetve középtávon kezelhető és leépíthető. Legfontosabbnak pedig mindebben azt tartom, hogy a kormányzati pénzek a különféle gazdaság-élénkítő eszközök egyfajta szintézisével egyaránt segítsék a minőségi beruházásokat és a likviditás fenntartását.

Fellélegezni talán akkor lehet majd, amikor mindehhez csatlakozik a nemzetközi kereslet emelkedése és a megcsappant magánberuházások élénkülése is. Addig is igaz azonban, hogy nincs más választásunk, menetelni kell előre!

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás