Skip to main content
Category

HAZAI

„Energiamumus” vagy időgép: Téliálom vagy sportfokozat

Folytatás!

Cikksorozatom első fejezetében 10 olyan javaslatot fogalmaztam meg, amelyekből kiderülhetett, hogy igenis van eszköz a kezünkben még a jelenlegi válsághelyzetben is és nemcsak az önsajnálat, önmarcangolás marad megoldásként. Valamit viszont nem mondtam, pedig fontos: nincs hátra dőlés, nincs lazulás, nincs eltunyulás! Ezek szigorúan TILOS reakciók! Most észnél kell lenni, résen kell lenni. És bele kell állni a helyzetbe a túlélésért.

A vállalkozások vezetőit, tulajdonosait folyamatosan és több oldalról is extrém nyomás éri: az alapanyagárak az egekben, a bérigények egyre magasabbak, az árfolyamot talán hagyjuk is, az infláció fent és még fentebb szökik, a bizalmi indexek lent, és még lejjebb kerülhetnek, a kamatok pedig konkrétan elszálltak és emellett persze eljutunk a ma legégetőbb tényezőjéhez, az energiaárak hullámvasútra kerüléséhez.

Mai írásom ez utóbbit járja körül és újra és újra kiemelem, hogy nem pánik vezérelt módon kell gondolkodni és cselekedni, hanem a megoldások felől közelítve meg a problémát.

Jó olvasást! Krisán László

Kitekintés

Érdemes elsőre a piaci árak kilengésével kezdeni. A Brent kőolaj hordónkénti ára 2019. januárban még 61 dollár, 2022. májusában viszont – az orosz-ukrán háború hatására – már 122 dollár volt, de az elmúlt hetekben újra 80 dollár körüli szinteken járt az árfolyam. Hasonlóan mozogtak a földgázárak is: az irányadó TTF-típus árfolyama a rotterdami tőzsdén 2021. januárjában 20 euró volt megawattóránként, 2022 elején elérték a 300 eurót, majd decemberre 120 euró alá csökkentek. A holland határidős földgáz jegyzése december 21-én újra 100 euró alá esett, ami több mint egy hónapja a legalacsonyabb árszint. A HUDEX-en, azaz a magyar energiatőzsdén is nagyjából ugyanezt láttuk: a 2021 év elején még 57 euró körüli elszámolóár 2021. év végére átlépte a 170 eurót, azaz 2021-ben több mint háromszorosára drágult az áram. 2022-ben a hullámvasút felfelé ívelő szakasza volt a meghatározó, az elszámolóár márciusban 450 euró/MWh-t magasságában is megfordult.

Ezek a (tartós) árkilengések mind-mind fűtötték a covid által eleve rengeteg gyomrost kapott inflációt, ami már 2020 januárjában is 4,7 százalék volt hazánkban, 2022. novemberében pedig már a 22 százalékot is átlépte és szerintem 25,7-26 százalék körül lesz valahol a vége.

Ezek után vagy épp ezek alapján, hogy fokozzam a helyzetet, két elég erős kijelentést teszek:
  1. Nem lehet az energiaárak kilengéseit házilag megoldani (de azt is mondhatnánk, hogy ezt még az egyes nemzetgazdaságok szintjén sem egyszerű gyorsan megoldani )
  2. Megoldás csak egy dolog lehet: az idő.   

Tudom, hogy főleg ez utóbbi kijelentés a sokkoló, de legyünk már kissé realisták. 3-5, de főleg 8-10-szeres áremelkedést nem lehet kezelni. A jó hír viszont az, hogy bár az elmúlt időszakok tőzsde árai a fentebb írtak szerint alakltak, de az energiaárak helyzete folyamatosan változik és a határidős piac már most, 2024 elejére vetítve (azaz akár egy év elteltével) újra a régi, „békebeli” energiaárakkal számol! 

Mondjuk addig van feladat rendesen és ezek közül a legelső az, hogy hogyan vészeljük át ezt a bő egy évet. Néhány állat ilyen időszakra a téliálom mellett döntnekünk ilyen lehetőségünk ugyan nincs, de mégis érdemes valami hasonló módszerben gondolkodnunk. Értem ezalatt azt, hogy lehetséges, hogy egyszerre kell majd egy lassabb üzemmódra kapcsolnunk, azzal, hogy e mögött rengeteg proaktív cselekvésnek kell teret engednünk.

Hogy milyen új tanácsok következnek mindezekből? Lássuk a következő tízes csomagot!
  1. Az első tanács lényegében az, hogy a válság időszakát ki kell bírni, és pont. Jó esetben ez „csak” egy-másfél évet jelent, azaz annyit kell „kibekkelni”, „annyit kell kiülni” – ahogy egy barátom fogalmazta meg. Annyit viszont muszáj lesz, hiszen egy tényt akkor is figyelembe kell venni: egy ország energiamixe nem 1-2, hanem 20-30 év alatt állt össze olyanná, amivel épp aktuálisan rendelkezik. Ha pedig ma születne döntés egy energiaátállás megkezdéséről, annak megvalósulása jó esetben is minimum 4-6 évet venne igénybe. Tehát egy nemzetgazdasági szinten végrehajtott új „nyugalmi állapot” elérése biztos, hogy évek kérdése. Ezzel tehát nem lehet számolni, mint rövidtávú megoldás, így nekünk magunknak kell felkészülni, hogy szellemileg, fizikailag, anyagilag átvészeljük a következő időszakot. Azt pedig tudatosítani kell magunkban, hogy ezt az időszakot ki kell és ki lehet bírni, még ha csökkentett üzemmódban is.
  2. Bár sok vállalkozó úgy gondolja, hogy mindent (is) tud és ő tudja csak a saját cégén belül az okosat, de azért tisztázzuk, hogy ez most nem az az eset. Itt konkrétan külső segítségre van szükség, olyan szaktudásra, ami segít meghatározni az adott vállalkozásra optimalizált „személyre szabott” energiamixet. Szükséges megkérdezni olyan külső szakértőt, aki képes külső szemmel látni minket és szakmai tudás birtokában segítséget adni vállalkozásunk energiaátállási, energiafelhasználási módszereire. Ne sajnáljuk erre sem az időt, sem a pénzt. Drágább lesz a nap végén, ha a mondvacsinált jól értesült, mindentudó nagyokos haver/ismerős/rokon mondja meg a „tutit”, mintha erre szakavatott személyt kérdeznénk meg.
  3. Az új energiamix meghatározásához ismernünk kell magunkat és a rendszereinket. Ezt az önfelfedezést ne akarjuk megspórolni mert ennek a menünek az összeállítása elsősorban önmagunktól függ. Számba kell vennünk, hogy miből tudunk főzni, hogy milyen „hozzávalók” állnak rendelkezésünkre és azok mennyire korszerűek. Tudnunk kell, hogy milyenek a gyártási vagy felhasználási igényeink, azokat ma hogyan és mivel elégítjük ki. Meg kell vizsgálni, miként lehet átalakítani energiafelhasználásunkat. Végül fel kell tenni a kérdést: mekkora a költségigény, és mikorra várható, hogy a beruházás megtérül? És közben el kell dönteni azt is, hogy az energiaátállást önállóan vagy másokkal összeállva, energiaközösséget alkotva érdemes levezényelni.
  4. Sokat beszélünk az alternatív energiaforrásokról, többek között a napelemről. Kérek mindenkit, hogy engedje el azt a naiv gondolatot, hogy ez a nagy áttörés. A napelem másképp üzemel nappal és másképpen éjjel, nyáron „van” és télen meg „nincs”, ezért a napenergia egy bizonytalan energiatípus. Ezért is logikus sajnos, hogy nincs az a befogadó rendszer, ami képes lenne ezt az egyenlőtlenül beérkező energiatömeget kezelni. A napenergiát persze ne írjuk le, de helyesebb, ha úgy gondolunk rá, mint egy kiegészítő lehetőségre a teljes energiamixen belül. A szélenergia hasonló történet, és itt meg annak állami engedélyezési zöld lámpája is hiányzik. A geotermikus energia jó opció lehet, de ennek számtanja jelentősen meghatározza létjogosultságát. Jómagam ez utóbbinak vagyok a híve, de még előttem áll egy ilyen beruházás, ezért engedjék meg, hogy arról majd inkább utólag, a tények fényében nyilatkozzak.
  5. Külön pontot érdemel az egész „energia-rendszerváltozásnak” a pénzügyi háttere. Saját pénzügyi lehetőségeink ismerete az alap. Van-e fedezete az átállásnak, van-e elegendő beruházási keretünk, vagy ami van, az elég-e önerőként. Ha a válasz nem, akkor hadd utaljak vissza a 3. pontban szereplő energiaközösség gondolatára, amit már a korábbi írásban is kifejtettem. És végül, de nem utolsó sorban, hogy kijön-e a számtan, azaz stimmelnek-e a megtérülési mutatók. Ha a válasz nem, akkor eleve másképpen kell gondolkodnunk. Most persze, hogy ennyire magas az energia ára, a napelemes rendszerek és a geotermikus koncepció is jó befektetésnek tűnnek, hiszen a korábbi 10–15 éves megtérülési idő (a napelem esetében) kevesebb mint a felére csökkent. De óvatosan azért ezzel, mert a telepítési és bekerülési árak (panelek, inverterek akkumulátorok, fúrás, elektronika stb.) tovább emelkednek. És így egyáltalán nem kizárt, hogy a megtérülés az energiaárak visszarendeződése után újra kérdésessé válik.
  6. Teremtsünk vagy bővítsünk likviditást. Nem kérdés, hogy pénz nélkül nem fog menni az átállás. Most kell elővenni a tartalékokat, most kell átszámolni, hogy milyen erőforrások szabadíthatók fel az átvészelés vagy a túlélés érdekében. A költséghatékonyság legmagasabb szintű elérése abszolút prioritás. Meg kell szabadulni a nem, vagy csak ritkán használt szolgáltatásoktól és habozás nélkül kell megválni a kényelmi vagy luxus költésektől. Becsukott szemmel kell elengedni a főnöki autó cseréjét, a „piackutatási” családi nyaralásokat, és ne féljünk olcsóbb vagy ingyenes megoldásokat alkalmazni.
  7. Ha saját pénzügyi lehetőségeinket számba vettük, akkor érdemes ahhoz hozzá tenni a pénzpiaci lehetőségeket is. Alaposan nézzünk körül, hátha találunk piaci forrásokat is (bár ez 20 százalék fölötti kamatoknál azért lássuk be, nem esélyes). Nézzük meg az állami támogatások körét is az energiahatékonyság javítására vonatkozóan. Azaz térképezzük fel, hogy van-e olyan forrás, ami segítségünkre lehet. Megsúgom, találunk ilyet. Hogy csak egy kicsit haza is beszéljek, a Széchenyi Kártya Program keretében bevezettük a Beruházási Hitel MAX energiahatékonyság-javítást és technológiaváltást segítő alkonstrukcióját, ami jelentős támogatást biztosít a cégeknek az energiaátállás anyagi feltételeinek biztosításához. Nem beszélve arról, hogy annak létezik rezsilába is 50 százalékos, vissza nem térítendő mértékben. De fut már ezenkívül a Széchenyi Kártya Program Max+ 10 éves, 500 millió forint felső határú, 5 százalék fix kamatozású zöld beruházási hitele is (már agrár beruházásokra is), ami a piaci 20-25 százalékos kamatokhoz képest lássuk be egy erős segítség. És végül ne feledkezzünk meg az EU-s forrásokról sem – reméljük, hogy végre megérkeznek ezek a pénzek is.
  8. Ha kisebbek vagyunk és nincsen szervezeten belüli pénzügyi egységünk, akkor működjünk együtt szorosabban a könyvelőnkkel, aki személyre szabott tanácsokat adhat a finanszírozási forrásoktól kezdve a költségvetésünk felülvizsgálatáig. Ha szükséges még ezen is lépjünk túl, és vegyünk igénybe adószakértői szolgáltatást is. Most nagyon kell a több szem, többet lát elv! Ne szégyelljünk támogatást, segítséget bevonni. Helyezzünk nagyobb hangsúlyt a kontrollingra, mert ha egy naprakész, követő rendszert használunk, akkor gyorsabban tudunk megalapozott döntéseket hozni. Most nem az a helyzet van, amikor elég évi egyszer mérleget nézegetni.
  9. Emellett mi magunk is „okosodjunk”. Keressük és olvassuk el azokat az írásokat, elemzéseket, ötleteket, amelyek segíthetnek nekünk és amelyek a saját szektorunk sajátosságait mutatják be. Nézzük meg, hogy más mit csinál, figyeljük a konkurencia lépéseit és ne szégyelljük a jó ötleteket „lenyúlni”. Vegyük át a jó gyakorlatokat és a túlélés érdekében ragadjunk meg minden lehetőséget. Ez most nem az az időszak, amikor a céges ügyekre fordított időn spórolni lehet. A jelenlegi folyamatok sokkal több figyelmet és „energiát” igényelnek. Lebegjen a szemünk előtt a jó öreg üzleti mondás, miszerint a legfontosabb, hogy ”mi legyünk azok, akik utoljára mennek ki a szobából és kapcsolják le a lámpát” 
  10. És még egy különösen fontos tanács: újra meg kell tanulnunk spórolni – észnél lenni, priorizálni. Tíz évig lógattuk a lábunkat a kényelmes és piaci szemmel nézve irreális rezsifelhőkön ülve. Az állami támogatás miatt a teljes vállalati költség csak nagyon kis része volt a rezsi, szinte azt sem tudtuk, mi az… mostanáig! De a realitás az realitás. Nem az a körülmény volt a normális, hanem a mostani a reális. Tehát együtt kell élni azzal, hogy „ésszel kell bánni az energiával”, ami nem „csak úgy” jön a konnektorból vagy melegíti a radiátort, hanem pénzbe kerül. Piaci alapon, komoly pénzbe. Tehát vége a „fűtöm az utcát is” vagy a „0–24-ben megy a klíma” korszaknak. Meg kell tanulni újra a „kapcsold le”, „húzd ki”, „csavard lejjebb”, „figyelj a hőfokra” mondatokat. Mindenkinek!
Gondolkodás, kreativitás, kitartás és higgadtság!

Sorozatom következő részében ehhez újabb tíz, remélhetőleg hasznos tanácsot nyújtok, és várom vissza Önöket!

Coming back soon!

Sírjunk a sötétben vagy villantsunk megoldásokat?

Javaslatok válság idején

2020 óta állandósult a legsötétebb viharfelhőkkel való riogatás és ez a háború kitörése és az energiaválság elszabadulása óta még brutálisabban jellemzi a közgondolkodást. Nem lehet úgy egy hírt megnézni, egy beszélgetést lefolytatni, egy napot eltölteni, hogy ne az jöjjön ki, hogy vége a világnak. Nem azt mondom persze, hogy nincs komoly helyzet és azt sem, hogy bagatellizálni kellene a helyzetet, de könyörgöm, vessünk már véget ennek az állandó, őrületes, folyamatos „vége a világnak“ időszaknak.
Ha továbbra is riogatásra vágyik valaki, akkor jelzem nem neki szól ez az írásom. Nekem elegem van a pánikból, a sötét végítélet leírásokból a „csak a negatívat tolja mindenki” gondolkodásból. Én ezt meghagyom másoknak és próbálok egy másik szemüveg mögül kinézni. Ez pedig a megoldások szemüvege. Szeretnék végre a pánik-rettegés vagy mondhatjuk azt is, hogy a para-rinya kombóhoz képest egy – csak a megoldásokra fókuszáló – javaslat/ötlet/megoldás csomagot nyújtani. Ebből a trióból mindenki válogathat kedvére (ha akar) üzlettípusának, piacának, gazdasági helyzetének, problémájának és vérmérsékletének megfelelő megoldásokat. Ez egy olyan menü, amit igyekszem teljes körűen feltárni és közkinccsé tenni.
Egyetlen írás terjedelme meghaladná a befogadható olvasási küszöböt, ezért szokásomtól eltérően most nem egy rövid, tömény írást indítok útjára, hanem egy 3 részből álló cikksorozatot, amelyben listázásra kerülnek a megoldások.
Sőt, mivel úgy gondolom nem nálam van a bölcsek köve és másnak is lehetnek hasznos javaslatai, ötletei, saját bevált, működő jó gyakorlatai vagy zseniális megoldásai, ezért jelen írásokhoz szeretném kérni, hogy mindenki tegye hozzá a saját gondolatát és segítse a többieket.
Egy a lényeg: hagyjuk abba a siránkozást! Hozzuk ki együtt a legjobbat ebből a helyzetből, ne hagyjuk, hogy maga alá gyűrjön minket ez a helyzet és ne a sírás menjen, arra most sem idő, sem kedv nincs, nem beszélve arról, hogy az nem megoldás.
Készüljenek és jegyzeteljenek, majd válogassanak és alkalmazzák a leginkább Önökre szabott megoldásokat. Olyan javaslatokat fogalmazok meg, amelyek kifejezetten válság idején alkalmazhatóak.
A győzelemhez általában a pénz, paripa, fegyver hármas együtt állása szükséges, én most képletesen a fegyver részt igyekszem kézbe adni.

És én a megoldást választom! 

Jó olvasást! Krisán László

Chapter 1

A modern gazdasági rendszer több sebből vérzik: a 2020-as évek tapasztalatai alapján ebben már azok sem kételkednek, akik korábban derűlátóbban szemlélték a történéseket. Túl vagyunk egy világjárványon – vagy legalábbis, reményeink szerint a nehezén –, és láttuk, hogy az egészségügyi krízis miként bénította meg az üzleti folyamatokat, tette nyilvánvalóvá a globalizáció gyenge pontjait, az ellátási láncok sérülékenységét, az egyes ágazatok egymásra utaltságát. És mintha ez nem lenne elég, következett az az energiafüggőségből eredő sokk, amelyet talán még jobban meg fogunk szenvedni, és amelynek valószínűleg rendkívül fájdalmas utóhatásai lesznek akkor is, ha a helyzetet valahogy sikerül rendezni.

A mostani válság olyan soktényezős modellel írható le, amelyben a hatások egymást erősítik. Az energiaárak megugrása nemcsak a vállalatok költségeit növeli meg drasztikus mértékben, de szinte minden mást megdrágít, így növekednek a beszerzési költségek is. A költségoldali nyomást fokozza, hogy a munkavállalók – akiknek a jövedelmét szintén az infláció tizedeli – egyre magasabb béreket harcolnak ki. Az immár a „kettes számú közellenség” státusát megszerző infláció mellett súlyosbítja a helyzetet a kamatok elszállása is: mindezek együtt pedig soha nem látott nyomás alá helyezik az üzleti döntéshozókat, akiknek egyre újabb és újabb problémákat kell kezelniük.

A mostani helyzetben nem létezik egyetlen csodamegoldás. Az országoknak és a cégvezetőknek egyaránt cselekvési mixben kell gondolkodniuk, miközben tudatosan el kell határolódniuk a szélsőségektől. Nincs olyan varázspálca, amellyel egyet legyintve mindent megoldanánk.

Gondolkodjunk kisebb varázsütésekben!
  1. Ahhoz, hogy helyes döntéseket tudjunk hozni, egy valami minden bizonnyal elkerülhetetlen: a céget tételesen szétszálazva, teljes körűen át kell világítani. Újra meg kell ismernünk saját magunkat, hogy képesek legyünk feltárni a rossz működést, a nem elég hatékony folyamatokat és a pazarlásra gyanút adó pontokat. Csak akkor tudunk beavatkozni, ha tudjuk, hol kell változtatni a jelenlegi működésen. Ehhez sokszor jól jön a „külsős” segítség: az üzemi vakság nélküli nézet. Szabály azonban itt is van: ne hibást keressünk, hanem megoldást! A felelőst ráérünk utólag is megtalálni, energiáinkat a helyzet javítására kell mozgósítanunk.
  2. Gondolkodjunk alternatívákban és különböző vészforgatókönyvekben. Ne feledjük: ez a válság nem miattunk alakult ki, de nekünk kell belőle magunkat kimenteni. Az alternatívákban való gondolkodás, a proaktivitás abban segít, hogy ne érjenek váratlanul az egyes jövőbeli események és hogy a lehető legtöbb eshetőségre fel tudjunk készülni. Gondolkodjunk optimista, semleges és pesszimista forgatókönyvekben egyaránt, és mindegyikhez rendeljünk beavatkozási akcióterveket is. Ne gondoljunk nagyszabású, tudományos stratégiaalkotásra, hiszen nem ez a cél – de legyen egy könnyen érthető, a cég sajátosságain alapuló, lehetőleg írásba foglalt cselekvési tervünk.
  3. Tételesen a legutolsó forintig vizsgáljuk meg a cégünk költségstruktúráját, azonosítsuk a növekvő működési költségeket, és azok hatását! Nézzük át mélységében a kiadás–bevétel arányokat. Ha nem tudjuk, hol ereszt a csónak akkor lehet, hogy rossz helyen fogjuk befoltozni a lyukat is.
  4. Egész egyszerűen el kell engedni minden olyan terméket, folyamatot, ami nem hoz elegendő bevételt. Használjuk a jó öreg Pareto-elvet: a 20 százalék hozza a 80 százalékot. Majd ráérünk épülni és szépülni, hatalmas termékpalettát tartani akkor, ha újra eljön a jó világ. Most az a feladat, hogy ne zuhanjunk le, ezért dobjunk ki a léghajónkból minden fölösleges nehezéket!
  5. Merjünk eltérni a megszokottól, a normalitástól, helyezzük a hangsúlyt az újratervezésre, az újraszervezésre. Ne féljünk belenyúlni az évek óta működő, nem ritkán megváltoztathatatlannak hitt folyamatokba sem! Amennyiben szükséges, gondoljuk újra (és diverzifikáljuk) a beszerzést! Vegyük sorra, hogy kikkel dolgoztunk eddig, milyen feltételeket szabtak nekünk a szállítóink, van-e függőségünk tőlük. Nézzük át a szerződéseket, és döntsünk bátran, a nem jól teljesítő beszállítóktól gondolkodás nélkül köszönjük el! Ne feledjük beszállító mindig volt, van és lesz, úgyhogy beidegződésből és megszokásból ne tartsuk fent az eddigi kapcsolatokat. Régi mondásom, hogy “beszállító nem vész el csak átalakul”. Most mi vagyunk a legfontosabbak magunkkal törődjünk kizárólag!
  6. Ne tartsuk érinthetetlennek az értékesítési folyamatainkat sem! Már csak azért sem, mert ez a bevételi forrásunk, ha valaminek, ennek optimálisnak kell lennie! Simán emeljünk az árakon annyit es addig amennyit es ameddig csak lehet. Más is emel, az önmérsékletnek nem most van itt az ideje és helye. A kondíciókat, főleg a fizetési feltételeket is keményen próbáljuk meg feljavítani a magunk javára: rövidebb fizetési határidő, akár előleg vagy előre fizetés, és ha lehet euróban kössük ki az árakat – bármi, amit a vevő elbír. Arra kell csak vigyázni, hogy vevőnk ne olvassa el jelen írás előző pontját.
  7. A tapasztalatok azt mutatják, hogy válság idején a legtöbb cég a marketing, a munkaerő és a sales terület költségvetését vágja meg először. Ne tegyük! Akkor sem, ha ez jó ötletnek tűnik elsőre. Ha mi is ezt tesszük versenyhátrányt okozunk magunknak. Ha nem így lépünk máris előnyt szerzünk a többiekkel szemben, akik kvázi kivonulnak a területről. Saját erősségeinkre koncentráljunk. Merjünk akár a teljesen ellentétes útra lépni, bővítsük a csapatot a megfelelő szaktudással, erőltessük a piaci jelenlétet, toljuk meg a marketinget és lépjünk be a mások által otthagyott piacra. Használjuk ki azt, hogy a konkurencia kiállt a versenyből és repüljünk rá a piaci résekre!
  8. Ne feledkezzünk meg a logisztikai és szállítási folyamatokról sem, hiszen ezek különösen nagy súllyal szerepelnek a költségstruktúrában. Nézzük át, hogy jól szervezettek-e fuvarjaink, megfelelő gépeket, eszközöket használunk-e, szükség van-e a jelenlegi raktárkapacitásainkra! Gondolkodjunk modern alternatívákban: fontoljuk meg a city-logisztika által kínált lehetőségek igénybevételét, az elektromos járművek alkalmazását, a másokkal való együttműködést a költségek megosztása érdekében! A költségeket vagy levágni lehet, vagy ésszerűsíteni. Ha összeállunk valakivel – aki hasonló helyzetben van, mint mi – úgy, mint “két kicsi Lego” racionalizálni tudjuk költségeink bizonyos részeit.
  9. És persze itt van az energiafelhasználás problémája (amit a következő írásban mélységében bontok majd ki), amely területet valóban „gyökeresen” kell kezelnünk. Egy kis magyar faluban, Nemesvámoson egy előadásom utáni vállalkozói beszélgetésen egy idősebb vállalkozó remek, ütős mondását hadd osszam meg Önökkel: – Amikor azt mondtam, hogy jelentős hasonlóság van a Covid-válság és az energiaválság között, akkor ő erre a következőt mondta: „Valóban fennáll sok hasonlóság a két válság között, de egy különbség biztos, hogy van. A Covid-nál mindig szükséges lesz újra és újra oltatni, azaz sokszor fog fájni. Az energiaátállás esetében viszont csak egyszer fog fájni. Igaz, akkor piszkosul, de ha egyszer valaki átáll, az akkor átállt végleg.” – Azt mondtam neki, hogy ezzel egyet kell értsek és kértem, hogy hadd osszam meg ezt másokkal is. Engedte és köszönöm neki. Tehát durva lesz az átállás időszaka, de ha valaki túl lesz rajta, az egy életre szól!
  10. Szembe kell nézni a valósággal, bele kell állni, ott kell lenni, kemény döntéseket kell hozni. Ha kissé lelketlennek is tűnik de attól még hadd idézzem ide egy vállalkozó hölgy örökérvényű – a válságra adott és ide illő – mondását: „az a fontos hogy a konkurencia előbb essen el mint én”. Rendkívül éles a verseny a jelenlegi, válságtól sújtott üzleti környezetben, mások is bajban vannak – a feladat azonban most is az, hogy legyünk jobbak, bátrabbak, gyorsabban és megfontoltabbak a többieknél.

Remélem ez az írás már elsőre is tud támpontokat, kapaszkodókat adni – erre törekszem a cikksorozat következő részeiben is.

A következő írásomban az energiafelhasználás kérdéskörét járom körbe alaposabban. Tartsanak velem, hiszen ennél aktuálisabb téma most igazán nincs. Ígérem a karácsonyi égők még maradhatnak, de lesz miből visszavágni!

Áldott karácsonyt kívánok. 

 

Coming soon!

Lánctartozás: újra ketyeg az időzített bomba?

Domino

A „lánctartozás” már régről ismert kifejezés a gazdaságban és nem csupán a szakértők körében… Az utóbbi időben azonban egyre több szó esik róla. Egészen pontosan a magyar gazdaság, még közelebbről pedig a kkv-szektor tipikus betegségéről van szó, ezért igenis foglalkozni kell vele, meg kell vizsgálnunk: mik ennek a kórnak a „tünetei”, a „szövődményei” és melyek a lehetséges „gyógymódok”?

Jó olvasást! Krisán László

A lánctartozás koncepciójának alapköve igen egyszerűen megfogalmazható: aki késve jut a pénzéhez, az gyakran maga is késve fizet. Egyértelmű tehát, hogy sokan akaratlanul kerülnek ebbe az ördögi körbe: akinek a pénzügyei túlságosan „feszesek”, azaz ma vállalkozásában minden fillérre ki van számolva, az a megkésett fizetést megkésett fizetéssel tudja csak „viszonozni”. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a folyamat öngerjesztő – pláne válsághelyzetben, amikor  lecsökken azon vállalkozások száma, akiknek elég mozdítható anyagi forrása (likviditása) lenne a lánc megszakítására.

A lánctartozás eszkalálódhat

A késedelmes fizetés „terjedése” súlyos pénzügyi lavinát indíthat el az egész gazdaságra vetítve – aláássa a likviditást, növeli a behajthatatlan követeléseket –, hiszen gátolja a cégek fejlődését, bővülését, a legrosszabb esetben pedig csődbe juttathat olyan, a lánc végén tevékenykedő vállalkozásokat is, amelyek mások hibája miatt nem tudják kifizetni számláikat. A vállalatok problémái pedig összeadódnak és makrogazdasági szinten jelentkeznek. Úgy képzeljük mindezt el, mint a hegyről lefelé zúduló hótömeget, ami egyre nagyobb és nagyobb lesz, amit a végén már pusztító lavinaként emlegetnek. Így történik ez a gazdaságban is, amikor az egyedi vállalati problémák összeadódnak, hiszen abból előbb vagy utóbb az egész országra kiterjedő nehézségek lesznek: a beruházások elmaradása megakadályozza a növekedést, rontja az egész országversenyképességi és a foglalkoztatási mutatóit. Röviden: a lánctartozás fertőző hatású, mondhatni a gazdaság covidja.

Bizony rossz hírem van: ez a hatás olyankor erősödik fel, amikor a konjunktúrát felváltja a visszaesés (dekonjunktúra), tehát az egyébként is gyenge immunrendszerű gazdaság a legjobb táptalaj, amiben a növekedés mérséklődik, majd a földbe áll. Jelenleg pontosan ebben a fázisban vagyunk. Nem csoda, hogy a rém újra felütötte a fejét, egyre több az olyan ellátási lánc, ahol az egyes partnerek nem tudják időben teljesíteni pénzügyi kötelezettségeiket, egyszerűen fogalmazva: nem fizetnek vagy nem időben.

Ahhoz, hogy jobban lássuk, mi a probléma lényege, két esetet kell elhatárolnunk.

Kezelhető

Amikor normál üzletmenet, kedvező gazdasági körülmények között alakul ki –  rövid időn belül rendeződő – lánctartozás, egyéb külső nyomás nem sújtja a vállalkozásokat. Ez az eset is problémás, pénzügyileg és jogilag.

Kóros

Amikor a lánctartozás a kedvezőtlen gazdasági körülmények miatt alakul ki,a láncot nem egy „technikai csúszás” (például egy adminisztrációs hiba) indítja el, hanem gazdasági nehézségek egész sorozata. Márpedig ilyen nehézségből most nincs hiány: növekvő infláció, drasztikusan emelkedő kamatkörnyezet, elszálló alapanyag- és energiaárak, árfolyamkockázat, kifeszített munkaerőpiac, kedvezőtlen nemzetközi árhatások, fokozódó bizonytalanság és még sorolhatnám. Az ilyen táptalajban kialakulólánctartozás következményei rendkívül súlyosak, megállítása vagy megfékezése pedig korántsem egyszerű, szinte lehetetlen küldetés. Azaz ilyen helyzetben már nem elegendő csak a prevenció! Itt már kőkemény infúziós kezelésre van szükség.

De mit tehet egy vállalkozás annak érdekében, hogy ne húzza le az örvény?

A legjobb megoldás a megelőzés, ha előre gondolkodunk, tervezünk.

–Folyamatosan monitorozzuk a piacot, hogy nagyobb valószínűséggel ismerjük fel a vészjósló jeleket. A vállalkozásunk kijelölt stratégiáját követve, de rugalmasan kezelve kell a piacot lekövetni, szakmai nyelven fogalmazva: proaktív stratégiát kell alkalmaznunk.

– Elemezzük a partnereket, beszállítókat, mielőtt szerződünk!

– Alkalmazzunk tudatos likviditás-menedzsmentet.

– A beszállító partnereket úgy válasszuk meg, hogy senkitől se függjünk!

– Körültekintés a szerződések megkötésekor: fordítsunk fokozott figyelmet a fizetési nehézségek jogi rendezésére vonatkozó pontokra, azaz  állítsunk fel alapos jogi pajzsot, ami megvédhet bennünket.!.

– Követeléseinket el is adhatjuk, adott esetben éljünk a faktorálás lehetőségével!

Konklúzió

Jelen helyzetben tehát a legjobb, ha felkészülünk, ha még most erősítjük a vállalkozásunkat, javítunk a likviditásunkon, feltérképezzük a piacot, réseket, lehetőségeket keresve. Ölbe tett kézzel nem ülhetünk, az biztos. A válságot követő felpattanáskor is a fejlesztést, átgondolást és felkészülést láttam járható útnak a jövő felé, most pedig zuhanunk a következő válságba, éppen a landolás szakaszában vagyunk, várjuk hogy földet érjünk – már csak azért is, mert onnan lehet újra az egekbe szökkeni és újra szárnyalni, erőre kapni.

A vállalkozásoknak maguknak kell biztosítaniuk a túlélést a jól megválasztott üzleti stratégiával!

Földműves vagy agrármenedzser? Emberi kulcs az éléskamaránkhoz

mezőgazdaság, termelés, élelmiszer

Az agrárgazdálkodás az ember letelepedésével egyidős, modern, rohanó világunkban azonban egyre kevesebbet fókuszálunk rá. Mintha az élelmiszeripar ellátása, működése magától értetődő automatizmus lenne. Csakhogy nem az, és erre mostanában több körülmény is erősen rávilágít. Mire kéne jobban figyelni, hogyan mehetnünk előre ezen a téren? Ez a legújabb blogbejegyzés témája.

Jó olvasást! Krisán László

Nyár van, így – jó esetben – a városi ember kiszabadul a betonrengetegből, járja a vidéket, és rádöbben: mekkora területek vesznek körül minket, amikről a mindennapjainkban tudomást sem veszünk, micsoda erő van a vidékben, a mezőgazdaságban! Ha kicsit továbbmenve belemélyedünk egy-egy beszélgetésbe, vagy elmerengünk rajta, miért is választja valaki tudatosan vagy beleszületve az ún. klasszikus gazdálkodó életmódot, felismerhetjük a vidék és a föld tényleges megtartó erejét.

Miért tartom fontosnak ezt a témát?

Bár szakmai szempontból “outsider”-ként tekintek a mezőgazdaságra, érdeklődőként mindig is követtem a folyamatokat, és az a meglátásom, hogy az elmúlt harminc évben sok szó esett a magyar agráriumról és a vidéki gazdaság jelentőségéről, mégsem feltétlenül sikerült megfogni a lényeget! Csak felvillantva néhány epizódot: a rendszerváltozáskor megindult egyfajta mozgolódás – nagy eredmények nélkül maradt, azután az EU-s csatlakozás kavarta fel az állóvizet, majd mindezt követte a GDP-fókuszú gondolkodás Budapest és az ország többi részének viszonylatában, felerősödött a konvergencia és divergencia kérdése, aktuálisan pedig az élelmiszergazdaság, önellátás van leginkább terítéken.

Ez pedig egyáltalán nem véletlen.  Európában ugyanis nem csak gyönyörű (és forró) nyár van éppen, hanem háború is. Magyarország szomszédjában, a „világ éléskamrájának” is nevezett Ukrajnában. Ilyenkor pedig törvényszerű a mezőgazdaság, az élelmiszerpiac felértékelődése, hiszen nincs mese: a táplálkozás annak a bizonyos Maslow piramisnak a legalsó, legalapvetőbb lépcsőfokát foglalja el…

Mi következik ebből számunkra?

Már az általános iskolás gyerekek is tudják, hogy agrárország vagyunk, és Magyarország fekvése tényleg hatalmas adottságot jelent a mezőgazdaságnak, mint ágazatnak, valamint az ágazatban tevékenykedő kis- és nagyvállalkozóknak, munkavállalóknak egyaránt. Mégis, valahogy mostohagyerek lett ez a terület, legalábbis ez az ember érzése, ha megnézi, hányan szeretnének itt munkát vállalni, ebből élni, van-e kellő utánpótlás a mezőgazdasági vállalkozók körében. Hosszú időn keresztül egyértelmű tendencia volt az ágazat kiüresedése – ez most megfordulni látszik…  Az elmúlt évekre jellemző célzott támogatásokon kívül a hazai agrárhitelezés volumene is töretlen növekedést mutat, ami nagymértékben hozzájárul az ágazat versenyképességének erősítéséhez – ezt már közvetlen tapasztalatból mondhatom. Elindult tehát egy fellendülés, ez azonban ne tévesszen meg senkit.

Nem dőlhetünk hátra idejekorán!

Most van csak igazán szükség az elköteleződésre, arra, hogy képesek legyünk kiaknázni a magyar gazdasági szerkezetben rejlő adottságokat, leküzdeni a mezőgazdaságot, illetve sok vidéki térséget jellemző kihívásokat és igazi zászlóshajóvá fejleszteni ezt az ágazatot, mert úgy hiszem, ez az egyik legnagyobb esélyünk.

Most, amikor látjuk az urbanizáció határait, tapasztaljuk, hogy a nagyvárosaink megtelnek, és bőrünkön érezzük a globalizáció káros hatásait, melyek részben az önellátási képesség háttérbe szorulásából (szorításából) következnek – erről részletesen szóltam több korábbi bejegyzésemben is.

Ehhez meg kell tudnunk szólítani a jövő lehetséges agrárszakembereit, vagyis a fiatalokat, de a jelenlegi mezőgazdasági dolgozókat és agrárvállalkozókat is, nélkülük ugyanis nem biztosítható az egyre fontosabbá váló önellátás az élelmiszergazdaságban. Hiába a csúcsmodern ipar, hiába érhetők el itthon is könnyedén annak vívmányai, ha a legfontosabb erőforrás, a földeket gondozó ember, a „jó gazda” hiányzik. A digitalizáció, az IT erőteljesen jelen van az agráriumban és ennek további előretörése nagyon is várható, azonban ezeket tudatosan használni képes, motivált emberek nélkül sajnos nem jutunk messzire.

Attól sem tekinthetünk el – ha már az időjárás viszontagságainak leginkább kitett ágazatról beszélünk –, hogy mennyire fontos pénzt és tudást fektetni az időjárási és klimatikus feltételekhez való alkalmazkodásba, ami szintén meghatározó eleme ennek a képnek. Nem kell a távoli múltban keresnünk a példákat: idén június legvégére a 300 ezer hektárt is meghaladta az aszálykár, a gazdálkodói károk mértéke pedig várhatóan meg fogja haladni a kárenyhítési alap nagyságrendileg 12,5 milliárd forintos keretét. A speciális kockázatok mellett jellemző az ágazatra a hosszú termelési ciklus is; ennek következtében kiemelten fontosak a termelők számára a napi működést és jövőbeli fejlődést szolgáló, kiszámíthatóan rendelkezésre álló hitelkonstrukciók. Ezek hiányára napjainkban nem lehet panasz: az elmúlt időszakban a kedvezményes hitelek súlya folyamatosan nőtt az ágazatban, a piaci hitelek részesedése 2021. december 31-én mindössze 14,1 százalékot tett ki.   Ezen   tendencia vélhetőleg a jövőben is fennmarad.

Évezredes múlt és a 21. század találkozása…

Egyértelmű tehát, hogy bármennyire hagyományos, évezredes múlttal rendelkező ágazatról van szó, folyamatosan fejlődő és korszerűen tartott tudásra van szükség, nem beszélve a gazdaságirányítási ismeretekről, menedzsment képességről, ami „must have” kiegészítője mindezeknek; csak így lehet (és így érdemes) megküzdeni az olyan összetett problémakörökkel, mint például a megfelelő tudástranszfer elérése, tőkeképes vállalkozás felépítése, időjárási kilengések kezelése, emelkedő bérek kigazdálkodása, a megtermelt alapanyagok további felhasználása, jól működő értékesítési csatornák kialakítása, technológiai tudás fejlesztése.

Összegezve a fentieket úgy gondolom, jól látszik az, hogy az agrárium, de főként az arról való közéleti diskurzus különböző életciklusokon ment keresztül. Jó lenne, ha mindezek esszenciájaként végre elérkeznénk egy fontos ponthoz, illetve felismeréshez, aminek a lényege nem más, mint hogy a mezőgazdaság az egyik leginkább értékteremtő szektora a gazdaságunknak, és úgy is kell(ene) vele bánni! Tegyük menővé a mezőgazdasági termelést! Lássuk meg és láttassuk is sokakkal, hogy az agrárszektor valójában az egyik legdinamikusabban fejlődő, a legmodernebb csúcstechnológia alkalmazásában is élen járó ágazat! Ezzel nem csak az ebből élők önbecsülését mozdíthatjuk előre, hanem egy nagy lépést tehetünk a virágzó vidék és az élhető kistérségek irányába is!

 

Eurózóna – lépni vagy maradni: az itt a kérdés!

euro vs forint

Az év utolsó negyedévében immár testközelből tapasztaltuk, hogy utolért minket az infláció, valamint a forint árfolyamának hullámzása, aminek hatásaként egyre gyakrabban találkozom a forinttal szembeni fanyalgással, és az euró bevezetésével kapcsolatos várakozásokkal. Álljon hát itt néhány szempont, ami hozzásegít a 2004 óta fel-fellángoló vita megértéséhez.

Jó olvasást! Krisán László

Nem mondhatnám, hogy váratlanul ért az infláció elszabadulása; többször, például ebben az áprilisi blogbejegyzésben (https://krisanlaszlo.biz/inflacio-es-jarvany/) utaltam rá, hogy a jelenlegi körülmények között ezzel mindenképpen számolnunk kell. Ez a „jóslat” – ami nevezhető gazdasági törvényszerűségnek is – sajnos hatványozottan bejött, sokak számára kedvezőtlen helyzetet teremtve.

Az infláció mellett a forint árfolyamának változása (többnyire erős romlása) az, ami a nemzetközi porondon mozgó személyeket és vállalkozásokat érinti. Ez egy olyan trend, ami időről időre megjelenik, és olyankor rendre feldobja a forint euróra cserélésének kérdését.

Mielőtt azonban az aktuális körülmények gyors állásfoglalásra késztetnének bennünket, nézzük meg, mik azok az elképzelések, melyek a közös valuta bevezetését annak idején megalapozták, és amelyek máig hatással vannak az EU-s országok gazdaságára, legyen az eurózónába tartozó, vagy azon kívül álló tagállam.

Mi volt a várakozás és mi lett belőle?

Először lássuk a konvergencia helyzetét, amin magyarul az eltérő fejlettségű, gazdasági szerkezetű országok hasonló szintre hozatalát értjük. A kezdeti elgondolás szerint a közös valuta bevezetésével jelentős javulás érhető majd el az eurózónán belüli konvergencia szintjében. Mit látunk most, két évtized távlatából? A fejlettségi különbségek alapvetően a mai napig fennmaradtak, bizonyos esetekben növekedtek is. Tehát az eredeti probléma, kihívás továbbra is létezik és megoldatlan maradt, ami baj, mert az EU és az euró alapvető problémája talán éppen ezen a területen keresendő. Az eurózóna eltérő fejlettségű és versenyképességű, saját költségvetéssel és gazdaságpolitikával rendelkező nemzetállamokat foglal magában; gondoljunk bele, hogy ez esetben létezhet-e egyáltalán egy olyan alapkamat, ami valamennyi ország számára hatékony lehet? A válaszon talán nem is kell sokat gondolkodni…

Az eredeti koncepció része volt az a gondolat is, hogy az euró masszív válságállóságot fog jelenteni az eurózóna számára. Nézzük hát, ebből a mi valósult meg. Gondoljunk vissza a 2008-as és a mostani koronavírus okozta válságra: az eurózóna tagjai, vagy az az eurózónán kívüli országok tudtak gyorsabban reagálni a válságokra? Azt hiszem, elegendő a legfrissebb magyar GDP adatokat elővenni, vagy a görög, szinte folyamatos államcsőd-veszélyre gondolni, és máris jól kirajzolódik, hogy az eurózónához való tartozás nem életbiztosítás.

Sokan várták azt is, hogy a közös valuta bevezetése és kiterjesztése a siker zálogaként megalapozza majd Európa jövőjét, mára azonban ez is megkérdőjeleződött. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdászt idézve megállapítható, hogy az euróövezet egésze rosszul teljesít. (A tudós a témát bővebben beszédes című könyvében fejti ki – lásd: Az Euró: hogyan veszélyezteti a közös valuta Európa jövőjét).

A konklúzió mégsem egyértelmű

Mielőtt a teljes pesszimizmus csapdájába esnénk, le kell szögezni, hogy a fenti példákból egyáltalán nem következik az, hogy euróra és az EU-ra nincs szükség, hiszen ez a „konglomerátum”  igenis a világ vezető hatalmai közé tartozik (még). Azt viszont merem állítani, hogy a közös valuta bevezetésekor a kimondott vagy ki nem mondott elvárások magasak, megkockáztatom, a realitást meghaladóak voltak, és azokat nem minden esetben sikerült megugrani.

Éppen ezért mindenkit óvatosságra és a szokottnál is nagyobb körültekintésre intek, ugyanis egy rendkívül komplex, számos aspektussal rendelkező kérdésről van szó. Lehet érvelni mellette vagy ellene, egy valamit minden csatlakozni szándékozó tagállamban tisztázni kell: mi az elsődleges mozgatórugója a csatlakozásnak, vagyis: a politikai vagy a gazdasági érdek játszik vezető szerepet a belépésben. Ha a kettő közül az egyik jelentős túlsúlyba kerül, akkor prognosztizálható a ráfizetés.

Egyszerűsíti a globalizációt

A rosszul megválasztott időben, kedvezőtlen árfolyamon bevezetett közös fizetőeszköz egyértelműen hordoz magában versenyképességi, növekedési, költségvetés stabilitási veszélyeket, miközben ennek másik oldala is igaz: sokan jól jártak és a továbbiakban is jól járhatnak az euró övezethez való csatlakozással. Látni kell, hogy a globalizáció és a közös fizetőeszköz között van egy nagyon fontos kapcsolat, ami a vállalkozások tevékenységével is összefügg. A nagyobb vállalkozások pénzügyi elszámolásaik nagy részét már most is euróban hajtják végre, így egy közös fizetőeszköz bevezetése jelentősebb változást a kisebb vállalkozások és a lakosság körében jelentene, főként a tranzakciós költségek megtakarításával. Ez egyértelműen pozitív hozadék.

Gyengíti a szuverenitást

Ugyanakkor a Covid-helyzet egyre inkább rávilágít arra, hogy a globalizációnak is vannak tényleges gyenge pontjai. Ebből következően biztosra vehető, hogy bővülni fog azon országok köre, akik a szuverenitás igényét egyre fontosabbnak tartják, és úgy vélem, hogy ez a trend meg fog jelenni az EU-ban is, aminek következtében a közeljövőben széttagoltabbá válhat a rendszer.

Úgy vélem, az eddigi válsághelyzetekből és az aktuális állapotokból egyaránt levonható az a következtetés, hogy azok az országok voltak sikeresek, ahol a gazdaságpolitikának mindkét lába, azaz a fiskális és a monetáris oldal egymást támogatva volt jelen. Az eurózónában ebből a szempontból egy érdekes „sántítás” figyelhető meg, hiszen az egységes fiskális mechanizmus hiányzik. Ezzel pedig a gazdaságpolitika ezen két részének hatékony együttműködésének lehetőségéről mondanak le az érintett országok – tagadhatatlanul meglévő, más jellegű előnyökért cserébe.

A saját fizetőeszköz ügyes használata sok lehetőséget tartogat a nemzetállamok számára, ez pedig főleg igaz azokra az országokra, ahol szabadon lebegő árfolyamrendszer van. Szinte valamennyi ország élt már a saját valuta gyengítésével, amivel olcsóbbá tehetők a belső erőforrások (pl. munka, beruházás, termékek stb.) és behúzható a külföldi tőke. Azt mondhatjuk tehát, hogy ez is a versenyképesség eszköztárának egyik eleme, ami abban a pillanatban kiesik, hogy eurózóna taggá válik az ország.

Ésszel haladjunk előre

Mindezek alapján és anélkül, hogy bármelyik megoldást egyértelműen követendőnek mondanám ki, én a fontolva haladók útját tartom célszerűnek követni. A pro és kontra érvek alapján jól kirajzolódik, hogy a rossz árfolyamon bevezetett euróval biztos kudarc irányába indulna az ország, azaz elemi érdek, hogy az euró bevezetése komoly előkészületekkel, mindennemű kapkodást nélkülözve valósuljon meg, ha eljött az ideje. Nem szabad megfontolatlanul, a politikai nagyot mondás és látszólagos progresszivitás oltárán beáldozni a nemzeti fizetőeszközünket, mert senki sem tudja, mi történik abban az esetben, ha a rossznak bizonyuló döntést vissza szeretné fordítani az ország.  Ki lehet lépni az euróövezetből, és ha igen, hogyan? Példa erre még nem volt…

Újévi fogadalmak ideje – vigyázzunk a vállalkozásunkra!

vállalkozás; képzés

A december minden évben a számadás, a január pedig az újrakezdés ideje. Ilyenkor gondolkodunk a legtöbbet a magunk, családunk vagy céges ügyeink kilátásain, tervezzük a jövőt. Arra készülök, hogy ehhez adjak szempontokat, szokás szerint a gazdasági és társadalmi érdekek figyelembevételére is törekedve.

Jó olvasást! Krisán László

A január egy nagyon tudatos hónap. Én ezt szeretem benne. Elkezdjük beosztani az évet, a decemberi kisebb-nagyobb kilengések utáni újrakezdésben alakítunk a napi rutinunkon. Mértékletesebben eszünk, iszunk és gondolkodunk. Időt keresünk egy-egy olyan tevékenység számára, amire eddig nem jutott elég figyelmünk.

Cégvezetőként mindezt fokozottan meg kell tennünk, hiszen egy kisebb-nagyobb közösségért vagyunk felelősek, így felkészültnek kell lennünk az új kihívásokra. Nagyon hiszek abban, hogy egy vállalkozás, de egy ország is csak akkor lehet sikeres, ha megfelelő felkészültséggel, tudással rendelkező lakossága, munkaereje van. Minden egyes vállalkozás központi kérdése a munkaerő-helyzet, hiszen a technikai fejlődés, digitalizáció megalapozásában is kulcs szerepe van az együtt dolgozó embereknek; a kicsi vagy akár több ezer fős csapatnak, akik napjaik meghatározó részét együtt töltik el.

Hogy az együtt töltött idő mennyire jóleső és mennyire térül meg anyagilag is – nos ez az, ami a vezetőkön múlik.

A versenyképesség a mostani időben szinte mindennél fontosabb, és ez nem csak a cégekre, az országokra is igaz.

A képlet adja magát: jól képzett lakosság > sikeres vállalkozások > jól menő gazdaság.

A rohamosan változó, kihívásokkal teli üzleti környezet és a legtöbb szektort érintő szakemberhiány következtében a tehetséges, motivált, tudásra és fejlődésre nyitott munkatársak megtartása kardinális kérdés. Hogyan lehetséges ezt a célt elérni, illetve az oda vezető utat tökéletesíteni?

Az biztos, hogy két alapvető érintett van a játékban: az állam és a vállalkozások.

Az állam azért felelős, hogy biztosítsa a magas minőségű, versenyképes oktatás keretrendszerét, hiszen ebben nőnek fel gyermekeink, szereznek középfokú és felsőfokú képzettséget, és lehet, hogy az egyetemekről közvetlenül kerülnek ki az első vállalkozók is. Ez azonban nem elegendő, és most felesleges belefogni a meglévő rendszereink méricskélésébe, ugyanis akkor sem beszélhetnénk az állami pillér mindenhatóságáról, ha az történetesen hibátlan lenne (nyilván nem az). Úgy látom, a vállalkozásoknak, munkáltatóknak is van egy nagy adag felelősségük abban, hogy jól képzett emberfőkből álljunk össze mi, magyarok: a cégeknek is meg kellene tenni mindent annak érdekében, hogy a munkavállalók fejlődési lehetősége, a tudásuk elmélyítése biztosított legyen.

Amit tehát hangsúlyozni szeretnék ebben a kettős szerepkörben, az az együttműködés fontossága. A cél közös, csak más a szint. A vállalat nyereség, profitmaximalizálást, piaci részarány növelést, versenyképes, stabil pozíciót szeretne, az állam pedig fenntartható gazdasági növekedést és minőségi jól-létet az állampolgárai számára. Azaz kéz a kézben járnak a szereplők, még ha első ránézésre ez nem is olyan magától értetődő.

Az is nyilvánvaló, hogy az államnak nagyobb a mozgástere, lehetősége, direkt és indirekt ösztönzőinek eszköztára. Ennek keretein belül szerencsére megvannak azok a fórumok (pl. MKIK, VOSZ, KAVOSZ), amelyeken keresztül, más-más irányból, de érdemben utat lehet mutatni a vállalkozások számára. Egyre inkább úgy látom, hogy hatalmas potenciál van az ilyen együttműködésekben, ami pénzügyi ösztönzők bevezetésével még inkább kiaknázható lehet. Vegyük most a továbbképzéseket: a munkavállalói képességek fejlesztését vállaló cégek adózási szempontú támogatása az állami és az érdekképviseleti szervek összefogásával, tudatos rendszerszemlélettel rendkívül előremutató lehetne, hiszen tudjuk: ma kell befektetni abba a munkavállalóba, akitől a jövőben addicionális értékteremtésre számítunk.

Az oktatás, képzés mindig a jövőben térül meg.

Azok a vállalatvezetők, akik ezt nem tartják szem előtt, a képzés hiányával a fejlődést szorítják háttérbe, és ezzel sajnos borítékolják saját lemaradásukat… Ma már kevés, ha csak azt és úgy csinálom, amit tegnap, más szavakkal: nem lehet hátradőlve nézni, és várni az évről évre emelkedő profitot. Ha nem cselekszünk, nem fejlődünk, akkor szem elől tévesztenek a vásárlóink, beszállítóink, és lemaradunk.

Egy egyszerű példa a digitalizáció, amit nem először hangsúlyozok (lásd pl. https://krisanlaszlo.biz/nyakunkon-a-robotok-kora-digitalizacio-robotizacio-automatizacio/), de nem véletlenül! Ha egy cég nem szeretne jelentősen lemaradni a közvetlen versenytársaitól, bizonyosan nyitnia kell a digitalizáció felé – ha nem is ma, holnap már biztosan.  A kereskedelemben az online shopping kialakítása, a közösségi médiában való aktív jelenlét, a megrendelések valós idejű nyomon követése, a rendelkezésre álló adatokban rejlő hatalmas információmennyiség kinyerése, megértése, és a cég javára fordítása, házhoz szállítás bevezetése, optimalizálása, webes fizetési lehetőségek alkalmazása – mind olyan területek, amelyek valamilyen módon kapcsolatban vannak a digitális világgal. Ezekhez azonban újfajta tudásra, képességekre van szükség, ami nem biztos, hogy egy offline térben több évtizede prosperáló cég kultúrájában jelen van.

Konklúzió

Összességében az a tanulság mindebből, hogy a stabil, jól képzett munkaerőtől hatékonyabb és elkötelezettebb munkavégzés várható, ami a vállalkozás számára magasabb hozzáadott értéket tud előállítani. Ennek következtében, ha a többi faktort is kézben tartjuk, növelni tudjuk a cég eredményességét, ami mindenkinek előnyére válik.

Bátorítok mindenkit, hogy az újévi terveibe bátran szője bele a fejlődést, az előrelépést ezen a téren, hiszen aki oktatásba és képzésbe fektet, saját vállalkozása jövőjébe fektet, miközben felveszi a harcot a munkaerőhiány okozta gondokkal is.

Sikerekben gazdag boldog 2022. évet kívánok minden magyar vállalkozó, és az őket segítő, támogató emberek számára!

Minimálbéremelés: áldás vagy átok a gazdálkodóknak?

fizetés, pénz, bér

A mostani időszak gazdasági közbeszédében meghatározó téma a várható minimálbéremelés ügye, ami persze nem csak a munkáltatóként piacon lévő gazdasági szereplőket érinti, hanem nagyon sokakat. Minimálbért keresőket éppúgy, mint átlagjövedelem-körüli szinten élőket, nem beszélve azokról, akik azon dolgoznak, hogy az előbbiek bérét hónapról hónapra kigazdálkodják. 

Jöjjenek hát a pro és kontra érvek, melyeket mindenképp érdemes megfontolni, mielőtt állást foglalunk.

Jó olvasást! Krisán László

Kezdjük a tényekkel.

2021. június: a magyar Jegybank tíz év után kamatot emel, amit egy folyamatos kamatemelési trend követ. A korábban megjósolt infláció ténylegesen, érezhetően megjelenik. A Kormány bejelenti, hogy januártól komoly minimálbér-emelés várható.

Nyilvánvalóan vannak ok-okozati összefüggések: a koronavírus-világválság okozta gazdasági válság beindította az inflációs folyamatokat, szükségessé vált a kamatemelés, ami viszont a bérek reálértékének biztos mérséklődését hozza magával. Nem kerülhető meg tehát a béremelés; egy szemmel jól látható emelésre van szükség.

A mérleg másik serpenyőjében azonban egy még keményebb kérdéskör, a fizetések vállalati kigazdálkodásának problematikája ül. Könnyű egyetérteni az alacsony keresetek megemelésével, ha „jól fut a szekér”, ha van miből. Viszont akkor, amikor több mint egy válságéven át vállalkozások ezrei voltak kénytelenek folyamatos bizonytalanságban gazdálkodni, talpon maradni… így bizony nem mindenki tart időszerűnek egy jelentős, akár a 20%-ot is elérő béremelést. Érthető ez a nézőpont is, különösen, ha belegondolunk, mennyi mindent hoz magával a minimálbér megemelése. Nem csak a szociális ellátások összegének, de az általános bérszínvonal fix emelkedésére is számíthatunk. Nem engedhető meg a szakképzett és szakképzetlen munkaerő bérezésének összeérése, hiszen a munkahelyeken ez rendkívül kontraproduktív.

Hogy mit gondolok én minderről?

Azt, hogy bizonyos szempontból mindkét érvelés valid; ezért ki kell emelni a fejünket a saját homokozónkból, keresve a stratégiai okokat és távlatokat, amelyek egy-egy ilyen intézkedést megalapoznak.

A béremelés ugyanis gazdaságstratégiai eszköz is egyben. Arra sarkallja (de mondhatom azt is, hogy kényszeríti) a cégeket, hogy versenyképesebbé váljanak, javítsanak a hatékonysági, termelékenységi mutatóikon. Ha a Kormány jelentős béremelést tervez, az azt is jelenti, hogy várakozásai szerint a magyar gazdaság újra növekedési szakaszba lép, képes visszatérni a válság előtti konjunktúra-állapothoz,ami elviselhetővé teszi akár a bruttó 200.000 Ft-ra történő minimálbér-emelést is.

A béremelés innen nézve gazdaságfejlesztést is jelent. Hogyan? Úgy, hogy keresletet, ezáltal pedig adóbevételt növel, amit azután az állam visszaoszthat – többek között adókedvezmény formájában azoknak a vállalkozásoknak, akiknek nem könnyű kigazdálkodni a béreket. De továbbmenve és kicsit hosszabb távon gondolkodva, a béremelés egyenesen versenyképességet növelő tényező is lehet.

Mire alapozom ezt a sokak számára talán meglepő állítást?

Magyarországon régi beidegződés, hogy versenyképes az, ami olcsó. Legyen az áru, szolgáltatás, munkaerő, lényeg, hogy jó áron jussunk hozzá.  Ez a felfogás nem számol azzal, hogy az olcsóság mellett vannak más, nagyon komoly versenyképességi tényezők is; ilyen a nyersanyag (ld. pl. az arab országokat, melyek ezen a téren versenyképesek), de ilyen a tudás, az innováció is (Észtország pl. ezzel tört előre az utóbbi időben).

A kérdés tehát az, hogy mi melyik területen kívánunk versenyképesek lenni? A magam részéről határozottan arra voksolok, amit évek-évtizedek óta képviselek, hogy a jól megfizetett szakemberekkel és a magas hozzáadott értékkel elérhető versenyképességet szükséges megcéloznunk, nem pedig a minden körülmények közötti olcsóságot. Nem csak azért, mert ez visz minket előre, hanem azért is, mert olcsóbb termék/szolgáltatás/munkaerő mindig lesz.

Dönteni lehet könnyen, de az út nehéz

Azt viszont nem mondom, hogy a jó út könnyű is, és itt vissza kell térnünk oda, hogy a nap végén a magasabb béreket ki kell tudni gazdálkodni. És ez csak bizonyos szintig történhet áremeléssel, de ideális és hosszabb távon is fenntartható módon csakis a már említett termelékenység-javulással képzelhető el – ami sajnálatos módon a magyar gazdaság egészét nézve az elmúlt néhány évben azért érdemben nem nagyon változott. Ha pedig ez így marad, és remélem, hogy nem, akkor ennek kedvezőtlen mellékhatásai állhatnak elő akár vállalati nehézségek, sőt, csődök formájában,  amivel szembe kell nézni.

Ezt elkerülendő, nagyon fontos egy megfelelő mértékben beállított minimálbér-emelési szintet – ami még nem terheli túl a munkáltatókat, viszont a V4-ek minimálbér szintjeihez is közelít – megállapítani, és az ahhoz kapcsolódó intézkedések meghozatala során szem előtt tartani a következőket.

Miközben nem kétséges, hogy az infláció káros hatásainak a kis keresetűek vannak leginkább kitéve, a béremelések következményeinek főleg a kisebb, alacsony tőkével futó magyar tulajdonú vállalkozások láthatják kárát. Éppen ezért kulcsfontosságú a segítségnyújtás a minimálbér emelésének kigazdálkodásában. Akár vállalatok számára járulék- és adócsökkentéssel, de akár a személyi jövedelemadó egy számjegyűvé tételével, vagy más beavatkozási irányokkal. Véleményem szerint a kétszázezer forintos minimálbér emelés és kétszázhatvan-ezer forintos garantált bérminimum legalább 4%-os járulékcsökkentést igényelne ahhoz, hogy ez mindenki számára vállalható maradjon.

Hogyan lehet tehát win-win szituációt létrehozni egy ilyen kényes helyzetben?

Ha a nagyobb minimálbérhez jobb vállalati hatékonysági, termelékenységi, versenyképességi mutatók társulnak, amit egy jól irányzott járulékcsökkentés képes megalapozni,  akkor a munkáltató több bért ad, de kevesebb járulékot fizet, az alkalmazottak bérszínvonala – ezzel párhuzamosan az elégedettsége – növekszik, fizetőképessége javul, fogyasztása nő. Az állam pedig a kevesebb befolyó járulék mellett is jól járhat, ha a többlet fogyasztásból befolyó adóbevételek mértékét sikerül növelni.

Ezt kívánom mindannyiunknak!

In Memoriam Kornai János – Távozott a közgazdaságtan egyik nagy tanítómestere

Kornai János MTA/Szigeti Tamás
Nem túlzás azt állítani, hogy a Széchenyi-díjas Kornai János vezette a legnagyobb magyar közgazdászok listáját.

Mindezt a mély szakmai eredményein felül igazolják többek között az alábbiak is: Kornai azon túl, hogy a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt, a svéd, amerikai, finn és más akadémiák is tiszteletbeli tagjuknak, így „sajátjuknak” tekintették, de bírt a francia becsületrend kitüntetéssel is. 2010-ben életművéért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje polgári tagozata kitüntetést. Nem csak itthon, de világszerte elismerték szakmaiságát. Meglehetősen kevesen mondhatják el magukról, hogy a Harvard Egyetemen is vezetnek kurzust. Kornai a Stanford és Princeton Egyetem mellett ezen világhírű felősoktatási intézmény elismert professzora is volt.

Munkássága erőteljesen határozta meg a hazai és nemzetközi közgazdasági gondolkodást.

Kornai volt talán a legjobb és legelismertebb szakértője a szocialista tervgazdaságnak. Legismertebb írása az 1980-ban megjelent „Hiány” című könyv volt, amelyet több nyelvre is lefordítottak – még kínai nyelvre is. Kornai vezette be a puha költségvetési korlát fogalmát és mechanizmusát, Ő teremtette meg a bürokratikus koordináció – azaz az állami mechanizmus speciális megközelítése – és a harmonikus növekedés elméleteit is, amelyeket még ma is oktatnak az egyetemeken. Munkásságának jelentős része az intézményrendszerek elemzésére terjedt ki, ami alapvetően határozta meg az intézményi közgazdaságtan fejlődését.

Az elmúlt évtizedekben sokan tekintették Kornait a közgazdasági Nobel emlékdíj jogos várományosaként, amit azonban végül sohasem ítéltek neki oda. Ennek ellenére világszerte ismerik és elismerik munkásságát – talán ez még a Nobel díjtól is fontosabb érdem és elismerés.

Távozása ellenére munkássága megmarad nem csak a hazai, de a nemzetközi közgazdász társadalom számára is.

Kornai a nemzetközi közgazdasági gondolkodás és a gazdasági rendszerek olyan világhírű tudósa marad, akinek az írásai és gazdasági módszerei a jövő elméleti közgazdász-generációk számára is alapművek lesznek.

R.I.P.

A magyar vállalkozó értékes; van okunk büszkének lenni rá!

vállalkozó, büszke

Valamiért az az ország vagyunk, ahol a vállalkozó kifejezésnek van egy erősen pejoratív íze; egy olyan felhangja, amit sokan az átlagembertől való különbözőség érzékeltetésére használnak inkább negatív, mint pozitív előjellel. Az ilyesmi mindig elgondolkodtat: tényleg annyira különbözik egy vállalkozó és egy alkalmazott, orvos, művész, tanár, mezőgazdaságból élő… és folytathatnánk a sort, ki mindenki?

Mai írásom témáját a vállalkozó és a lakosság közötti hasonlóság keresése adja, amiben nagy hangsúllyal esik latba a mentális erő és a gazdasági újraindítás fontossága most, a Covid és a poszt-Covid korszak közti átmenet idején. Jó olvasást! Krisán László

Ahogy egyre többen igyekeznek – nagyon helyesen – keresni, kutatni a világjárvány tanulságait, rá kell jönnünk: a kétségtelenül meglévő határvonalak mellett rengeteg szempont van, ami közös bennünk és összeköt minket. Magam – vállalkozóként, céges vezetőként, egyben érdekképviselőként is – úgy látom, egyáltalán nem tátong akkora szakadék a vállalkozói réteg és a társadalom, gazdaság más résztvevői között, mint amit sokan feltételeznek. Sőt!

A nap végén mindenki egyforma

Ha jobban belegondolunk, hogy lényegét tekintve van-e egyáltalán különbség egy vállalkozó és egy bármilyen más területen dolgozó állampolgár között, szerintem nincs, hiszen nagyjából elmondható, hogy az, aki napközben vállalkozó, este és hétvégén, vagy legalább ünnepnapokon, lecsukja laptopot, bezárja a boltot, és éli a lakosság és az állampolgárok többi részének életét. Mentalitása, hozzáállása, világképe attól nem változik meg, hogy a munkáját saját vállalkozásában végzi. Egyéni és vállalkozói gondolkodása nem válik el élesen, csak napközben például a vállalkozási költségeket és kiadásokat kezeli, este pedig a családi kasszát próbálja menedzselni.

Magyar módi

Magyarország erősen egyedi abból a szempontból, hogy a magán és a céges tőke erősen összefonódik, mivel rengeteg nano és mikrovállalkozás működik a gazdaságban. Ez azt okozza, hogy nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen kettéválasztani ezeket a vagyonokat, és az ezen vagyonokkal való foglalkozást, munkavégzést. A nano szférában, ami a hazai vállalkozói réteg több mint felét képviseli, és körülbelül 400.000 céget jelent, a vállalkozói tevékenység elvégzése gyakran helyileg is összefonódik a családi élettel: mindannyian ismerjük azokat a műhelyeket, kisboltokat, szalonokat, amelyek a lakások, házak mellett vagy egyenesen a lakásokban kerültek kialakításra, ahol az egyetlen autó épp úgy szolgálja a vállalkozó családfő (vagy más családtag) munkavégzését, mint ahogy a családi bevásárlást és egyéb logisztikát. Látni kell, hogy ők, és a náluk valamivel nagyobb, de számban jóval kevesebb (8-10.000) középvállalkozás azok, akiknek a szerepe megkerülhetetlen, hiszen körülbelül a GDP felét adják, de a foglalkoztatáshoz kifejezetten meghatározó, 73 % fölötti nagyságrendben járulnak hozzá.

Pillangóhatás

Ezek az emberek és családok napközben vállalkozók, este azonban éppolyan szorgalmasan nézik ízlés szerint a Keresztanyut, Exathlont vagy a kedvenc Netflix-sorozatukat, mint bárki más, miközben adódnak köztük valódi véleményvezérek, elismert emberek, de akár önjelölt szakértők is, akiknek markáns és határozott elképzelésük van például önmagukról, a vállalkozó szóról, a világról, a járványról, a politikáról, a fociról. Ezek az emberek hatással vannak önmagukra, családjukra, barátaikra és persze a munkavállalóikra is, amivel képesek komolyan befolyásolni sokak értékrendjét, értékítéletét.

Ami tehát fáj a társadalom valamely szegletének, az fájni fog sok vállalkozónak is, az állítás pedig természetesen fordítva is megállja a helyét. A jelen helyzetben szinte nincs olyan egyén vagy közösség, aki ne szembesülne a világjárvány okozta sokkhatás valamelyik oldalával: egészségügyi krízis, személyes tragédiák, gazdasági nehézségek, elszigetelődés, hogy csak a leggyakoribbakat vegyük számba. Így nem is csoda, ha látjuk, érezzük: meglehetősen pesszimista a közhangulat, rengetegen küzdenek napi szinten frusztráltsággal, bizonytalansággal, akár depresszióval, és ezek az „élmények” épp úgy sújtják a vállalkozót, mint bárki mást.

Ezért megkülönböztetetten fontos, hogy jussunk el végre oda, hogy a vállalkozó szót nem lengi körbe az a bizonyos régi, pejoratív, sokak által már-már megszokott beidegződés, ami kifejezetten romboló hatással van a motivációra. Úgy vélem, inkább büszkének kell lenni mindenkinek, aki saját magát, családját és dolgozóit képes eltartani, felelősen fejleszteni, menedzselni, a dolgokat előrevinni.

Mi következik mindebből a végre aktuálissá váló, óvatos nyitásra nézve?

Elsősorban az, hogy ostobaság szembeállítani a vállalkozók érdekét a lakosság érdekével. Nézetem szerint egy érdek van itt: a talpon maradás, mind fizikai, mind gazdasági értelemben; a kettő azonban nem elválasztható. Elsősorban nem azért kell nyitni, mert „A cégek” ezt akarják, hanem az egész társadalom fizikai-mentális helyrebillentése érdekében. Ugyanakkor a korlátozások feloldását elsietni sem szabad, nem csak az idősek, hanem mindannyiunk életének, egészségének a védelme miatt…

Meggyőződésem szerint a gazdaság újraindítása úgy lehet igazán eredményes, ha sikerül a bravúr, és megtaláljuk a kényes egyensúlyt az átoltottság és az egymásra épülő nyitási lépések között. Húzd meg – ereszd meg politika, és nagyon érzékeny potméter szükséges ahhoz, hogy a legfontosabb szempont, az emberi élet védelme elsődlegessége mellett a gazdaságot is fokozatosan újra lehessen indítani, és ezt a kényes egyensúlyt finom mozdulatokkal, úgy lehessen irányítani, hogy Magyarország akár előnnyel kerüljön ki a pandémia okozta válságból. Ehhez a vakcina-helyzet és az átoltottság függvényében a gazdaság fokozatos felszabadítása, a különböző szektorok beindítása szükséges, miközben a lehető leghamarabb meg kell szüntetni a napi közel 20 milliárd forintos veszteséget, ami a gazdaság leállásából ered.

Első a lelki felépülés

Csakhogy mindez nem elég. El kell kerülni a frusztrációból adódó egymásra mutogatás csapdáját is, hiszen most a biztonságérzet visszanyerése a kulcs, ami be fogja indítani a lakossági megtakarítások piacra dobását és a céges beruházások szárba szökkenését is – ez a két elem nélkülözhetetlen a válságból való kilábaláshoz.

A szkeptikusok számára jó hír, hogy mindehhez az alapfeltételek adottak, köszönhetően annak, hogy a hirtelen lecsapó világválság kifejezetten jó kondícióban találta a magyar gazdaságot. Ez, valamint a bizonytalan helyzetekben általánosan bekapcsoló takarékoskodási reflex azt eredményezte, hogy a gazdaság újraindításának jelentős mennyiségű megtakarítással vághatunk neki: az MNB adatai szerint 2020-ban a lakosság mintegy 1290 milliárd forint összegben tett friss pénzt különböző értékpapírszámlákra, miközben 1600 milliárd forintnyi új bankbetét is keletkezett. Ezzel rekord szintre emelkedett a bankban elhelyezett lakossági vagyon értéke, ami mellett jelentős készpénz-megtakarítással is számolni lehet.

Átalakult a vállalkozások helyzete, erővonala

A vállalkozásokat nézve köztük is vannak, akik kifejezetten nyertesei lettek a pandémiának – pl. digitális szolgáltatók, fintech cégek, otthoni szórakoztatásra szakosodott platformok, webshopok, futárcégek, egyes egészségpiaci szereplők, higiénés termékeket forgalmazók, de valamelyest a falusi turizmus is ide sorolható – azonban nem maradtak támogatás nélkül a kevésbé szerencsések sem. Eddig körülbelül 1300 milliárd forintnyi nulla, vagy nulla közeli kamatozású hitelhez jutottak az érintett cégek, a támogatott hitelezés pedig még közel sem zárult le…

Abban a furcsa helyzetben vagyunk tehát, hogy miközben a járvány harmadik hullámában próbálunk egyéni frusztrációinkat legyűrve egyről a kettőre jutni, már körvonalazódik előttünk a poszt-Covid korszak, közeledik a gazdaság kipattanása, amire komolyan készülni kell, mentálisan éppen úgy, mint anyagi lehetőségeinket tekintve. Nem lehet eléggé hangsúlyozni tehát a tudatosság szükségességét: a céges és/vagy magánéleti stratégiaalkotás fontosságát, pszichés állapotunk rendbetételét és motivációnk felélesztését. Ez pedig az értékeink számbavételénél kezdődik!

Én bizony vállalom

Én büszke vagyok rá, hogy vállalkoztam és vállalkozom, büszke vagyok arra, hogy olyan vállalkozó mellett nőttem föl, mint Demján Sándor, aki – nyugodtan merem állítani – a rendszerváltás óta a lehető legtöbbet tett azért, hogy a vállalkozó szó pozitív tartalommal teljen meg, miközben életével, pályafutásával, eredményeivel mintát mutatott az utána jövő vállalkozói generáció számára. Büszke vagyok arra is, hogy öröksége, a Széchenyi-kártya közel 20 év után is ereje teljében segíti a vállalkozásokat békeidőben és válságban egyaránt.

Ennek a sikernek az alfája és az ómegája az, hogy érteni és értékelni kell a vállalkozókat, magunkévá tenni a gondolataikat és adaptálni azokat minden lehetséges helyzethez. Valós pénzügyi megoldásokat, mintákat, kreatív és innovatív javaslatokat kell kidolgozni, amelyeket lefordítva a gazdaságpolitika nyelvére, megvilágítva a kölcsönös érdekeket, bátran képviselhetünk a döntéshozók előtt is – ha így járunk el, kódolva van a siker. Persze ezután képesnek kell lenni arra is, hogy bevezessük és konzekvensen működtessük a hiteleket, tőke programokat és minden terméket, méghozzá úgy, hogy azok a vállalkozás számára, legyen az kicsi vagy nagy, érhető, használhatók legyenek, ha viszont ebbe mindent beleadunk, akkor elmondhatjuk, hogy Magyarországon érdemes vállalkozni, mert van érdemi segítség a boldoguláshoz vezető úton.

Néha, főleg, amikor nehéz időszakon megyünk keresztül, igenis ki kell mondani: a magyar vállalkozó értékes; van okunk büszkének lenni magunkra és rájuk!

Oltatni menő

vakcina, aranyos, menő, oltás

Az idő halad; már több mint egy éve tart a világjárvány, és ahogyan megyünk egyre inkább előre, a járvány által okozott világméretű őrület újabb és újabb stációival találkozunk. Most a téma egyértelműen a vakcina és látjuk: más és más megfontolásból, de egyre többen oltakoznak. Menő dolog az oltás! Menő dolog az oltás? Erről szól az alábbi személyes motivációból született írás. Jó olvasást! Krisán László 

 

Covid történet

Ha fel lehet osztani a pandémia időszakát, akkor immár a harmadik hullámnál tartva nem csak azt érdemes figyelemmel kísérni, hogy az egyes hónapokban milyen számok jellemezték magát a vírust vagy hogy hogyan alakult a kórházban kezelt betegek száma és a szomorú halálozási statisztika. Érdemes emellett azt is megfigyelni, hogy az emberek, a társadalom hogyan áll hozzá ehhez a megszokhatatlan helyzethez. Ebből a távlatból, ahol most vagyunk, élesebben látszanak a kontúrok és a felsejlenek a választóvonalak.

2020 tavaszán még szinte senki nem találkozott covidos beteggel családi vagy ismerősi körben, és igazi emberi és társadalmi összetartás, egymás vállvetve segítése kísérte a mai modern ember által még sosem tapasztalt mértékű járvány elindulását. Az emberek tényleges, életveszélyes fenyegetettség nélkül is képesek voltak fegyelmezetten kezelni a vírus-helyzetet. Emellett még a szociális helyzetkezelés is elemi erővel tört ki mindenkiből. Emlékezzünk csak a napi koncertekre, esti közös tapsköszöntésekre az egészségügyi dolgozók, vagy éppen a pedagógusok teljesen jogos dicsőítésére. A kényszerű karantén során az emberek önzetlenül támogatták, segítették egymást, ötletek, receptek, tippek cseréltek gazdát, a közösségi média tele volt saját sütésű kenyerek és kalácsok képeivel, a családok pedig közösen ültek le a gyerekek mellé az online tanórákra. Nehéz volt az új világ, szokatlan és új, de az emberekben ott volt az egység és a közös ellenség közös legyőzésének az akarata.

Visszavágó

Azután egy felszabadult, szinte vírusmentes nyár olyan – tévesnek bizonyult – hitet keltett az emberekben, hogy a veszély elmúlt. Nem így lett, és talán pont ezért jelentett akkora hidegzuhanyt és sokkot a Covid második, immár brutális hulláma. Először meghökkenés, utána megdöbbenés következett, majd gyorsan eljött a fokozódó ijedtség és rémület ideje, főleg amikor már a közvetlen közelben csapott le a vírus válogatás nélkül szinte mindenkire.  Fertőzések, megbetegedések, tragédiák kísérték immár a járványt és alattomosan a második hullám hirtelen felcsapó cunamiként harmadik hullámmá vált, ami minden felkészülés ellenére teljes viselkedésbeli váltást – konkrétan össztársadalmi rettegést – indított útjára.

Ma már nincs taps, nincsenek koncertek és szerenádok, ehelyett van félelem, gyanakvás, elszigetelődés, amit mostanra már a minél gyorsabb megoldásra, a szorult helyzetből való kijutásra irányuló görcsös törekvés kísér.

Eközben minden ember, ország és társadalom más és más módon áll hozzá nem csak a vírushoz, hanem annak legyőzéséhez és az ehhez szükséges eszközökhöz is, akár a gyógyszerek, akár a kórházi eszközök, akár az egészségügyi ellátás, akár a vakcina tekintetében.

Oltást ide’

Többször leírtam, elmondtam, mennyire nem értek egyet az oltásellenes irányzatokkal, járványtagadókkal, konteó-gyártókkal, mert ez a helyzet nem kellene, nem szabadna, hogy erről szóljon. A vélemény-nyilvánítás jogát tiszteletben lehet tartani, és természetesen mindenkinek joga van a saját életével azt tenni, amit akar, de csak addig a pontig, ami mások életének veszélyeztetését nem érinti.

A családomat, szeretteimet, és engem sincs senkinek semmi joga életveszélynek kitennie.

Ennek kapcsán pedig igenis komoly kérdés az, hogy azokat a megoldásokat, amelyekkel egymást védjük, hogyan – és hányan – alkalmazzuk.

És itt jönnek képbe azok az emberek, akik még nem döntöttek, akik még bizonytalanok, nem hívei de nem is ellenzői a vakcinának, akik lehet, hogy nem oltásszekptikusok, de még nem is állnak sorba a regisztrációs oldalon. Természetes persze, hogy mások vagyunk, eltérőek a nézőpontjaink is. Az azonban most már mindenki számára világos kell hogy legyen: a vírusveszélyt komolyan kell venni.

Ehhez pedig kell az emberek, a társadalom tagjainak az együttműködése, és egyfajta közmegegyezés is. A tudósok, a világ vezetői és mostanra már az emberek zöme megoldásként az oltást, a vakcinát jelölik meg, és ebben, legyünk bármilyen világnézetűek is, egyszerűen nincs okunk kételkedni.

Vakcina pro és kontra

Érdekesen változott a helyzet a vakcinához való hozzáállás tekintetében, hiszen az első, a tömeges és közvetlen életveszélyt nélkülöző, így utólag talán könnyebbnek mondható időszakban még nem nagyon látszott ennek az igazi tétje. Azonban ahogy az idő haladt és egyre több ember fertőződött meg, kiszélesedett a járvány, úgy élesedett a versenyfutás is a vakcinákért.

Az ember különböző stádiumokon megy keresztül, ha valamilyen kényszer éri, és ez alatt nem feltétlenül jogi vagy fizikai kényszert kell érteni. Először befúrja magát a kételkedés, ellenkezés, jönnek a viták, az érvek és ellenérvek felsorakoztatása, azután megjelenhet a düh, beletörődés vagy más érzelmek. Kinek-kinek vérmérséklete szerint. De egyszer csak előkerül az egyetlen rendelkezésünkre álló megoldás, az oltás és annak elfogadása, amit egyre többen képviselnek már, és vállalnak fel például a közösségi médiában is.

Jól mutatja ezt a trendet az, hogy nagyon sokan most már megosztják magukról azt, hogy vakcinára várnak vagy már beoltottak – akár már az első oltás után is. Nem lenne meglepő, ha ennek hamarosan további szintjei is megjelennének. Pl. a második oltás vagy akár a második oltás utáni védettségi időszak tényleges elérésekor a védettséget deklaráló posztok jelennének meg a profiloknál.

Azt gondolom, hogy ez a pozitív, kortárs módon kifejeződő, de minden kényszert nélkülöző ösztönzés helyes irány: fontos, hogy ki-ki mutassa meg, hogy védett, vállalta az oltást és ilyen módon a szabadságra szavazott, és újra élvezni akarja korábbi szabad életét.

Közös érdek

Látható az is, hogy az emberek kezdenek büszkék lenni a megkapott vakcinára, és ennek van is valós alapja. Aki oltat, a legjobbat teszi maga, szerettei, családja, és az egész közössége érdekében, hiszen megvédi őket egy – akár halálos kimenetelű – vírustól, és hozzájárul a kollektív szabadság visszanyeréséhez.

Aki pedig ezt az örömteli pillanatot meg is osztja magáról, az talán példát is mutat mások számára. Bátorítja a hezitálókat a helyes döntés meghozatalában, és mindezeken túl, talán akaratlanul, de annál meggyőzőbben, hadat üzen a vakcinák kompromittálására törekvő gagyi fake news világának, vagy éppen a ritka mellékhatások mantrázása helyett az oltás pozitív üzenete felé fordítja a figyelmet.

A büszkeség mellett tehát már nyugodtan ki lehet jelenteni: igenis menő dolog bevállalni az oltást, menő dolog ezt megosztani másokkal, menő dolog jó irányban befolyást gyakorolni másokra. Menő dolog tudatosnak lenni és még menőbb dolog használni a tudományt, ezzel pedig legyőzni a vírust és a bezártságot.

Ne hagyjuk azért figyelmen kívül az egyik rosszízű vadhajtást, a vakcina-irigységet, aminek egyik válfaja a vakcina-verseny. Annak a méricskélése, hogy ki melyik oltáshoz jutott hozzá. Ezt egy rendkívül káros versengésnek tartom, és remélem, ez nem marad általános sznobéria. Nem az a fontos ugyanis, hogy ki milyen származású vakcinával lesz beoltva, hanem az, hogy tudományosan bizonyított hatékonyságú, bevizsgált, engedélyezett oltásokat használjunk és éljünk velük.

Légy menő!

Tehát oltasd be magad, ezzel legyél Te is hasznos és menő tagja a közösségednek! Növeld a szabadságra szavazók táborát, és járulj hozzá a nyitáshoz, a korlátozásmentes élethez.

Ha pedig ehhez így állunk hozzá, akkor ezzel nem a rettegésből való oltakozást hangsúlyozzuk, hanem egyfajta önazonos, saját stílusként és életszemléletként bátran vállaljuk a döntésünket.

 

Én is így teszem, büszke vagyok rá, és tudom, hogy nem vagyok egyedül. Innen már csak rajtatok múlik, hogy ráléptek-e Ti is a pandémiás helyzetből kifelé vezető útra. Ha pedig elindultatok rajta, miért ne inspirálnátok másokat is? Maszkot fel, posztot ki, és mutassátok meg Ti is, hogy oltatni menő!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás