HAZAI

A mostani időszak gazdasági közbeszédében meghatározó téma a várható minimálbéremelés ügye, ami persze nem csak a munkáltatóként piacon lévő gazdasági szereplőket érinti, hanem nagyon sokakat. Minimálbért keresőket éppúgy, mint átlagjövedelem-körüli szinten élőket, nem beszélve azokról, akik azon dolgoznak, hogy az előbbiek bérét hónapról hónapra kigazdálkodják. 

Jöjjenek hát a pro és kontra érvek, melyeket mindenképp érdemes megfontolni, mielőtt állást foglalunk.

Jó olvasást! Krisán László

Kezdjük a tényekkel.

2021. június: a magyar Jegybank tíz év után kamatot emel, amit egy folyamatos kamatemelési trend követ. A korábban megjósolt infláció ténylegesen, érezhetően megjelenik. A Kormány bejelenti, hogy januártól komoly minimálbér-emelés várható.

Nyilvánvalóan vannak ok-okozati összefüggések: a koronavírus-világválság okozta gazdasági válság beindította az inflációs folyamatokat, szükségessé vált a kamatemelés, ami viszont a bérek reálértékének biztos mérséklődését hozza magával. Nem kerülhető meg tehát a béremelés; egy szemmel jól látható emelésre van szükség.

A mérleg másik serpenyőjében azonban egy még keményebb kérdéskör, a fizetések vállalati kigazdálkodásának problematikája ül. Könnyű egyetérteni az alacsony keresetek megemelésével, ha „jól fut a szekér”, ha van miből. Viszont akkor, amikor több mint egy válságéven át vállalkozások ezrei voltak kénytelenek folyamatos bizonytalanságban gazdálkodni, talpon maradni… így bizony nem mindenki tart időszerűnek egy jelentős, akár a 20%-ot is elérő béremelést. Érthető ez a nézőpont is, különösen, ha belegondolunk, mennyi mindent hoz magával a minimálbér megemelése. Nem csak a szociális ellátások összegének, de az általános bérszínvonal fix emelkedésére is számíthatunk. Nem engedhető meg a szakképzett és szakképzetlen munkaerő bérezésének összeérése, hiszen a munkahelyeken ez rendkívül kontraproduktív.

Hogy mit gondolok én minderről?

Azt, hogy bizonyos szempontból mindkét érvelés valid; ezért ki kell emelni a fejünket a saját homokozónkból, keresve a stratégiai okokat és távlatokat, amelyek egy-egy ilyen intézkedést megalapoznak.

A béremelés ugyanis gazdaságstratégiai eszköz is egyben. Arra sarkallja (de mondhatom azt is, hogy kényszeríti) a cégeket, hogy versenyképesebbé váljanak, javítsanak a hatékonysági, termelékenységi mutatóikon. Ha a Kormány jelentős béremelést tervez, az azt is jelenti, hogy várakozásai szerint a magyar gazdaság újra növekedési szakaszba lép, képes visszatérni a válság előtti konjunktúra-állapothoz,ami elviselhetővé teszi akár a bruttó 200.000 Ft-ra történő minimálbér-emelést is.

A béremelés innen nézve gazdaságfejlesztést is jelent. Hogyan? Úgy, hogy keresletet, ezáltal pedig adóbevételt növel, amit azután az állam visszaoszthat – többek között adókedvezmény formájában azoknak a vállalkozásoknak, akiknek nem könnyű kigazdálkodni a béreket. De továbbmenve és kicsit hosszabb távon gondolkodva, a béremelés egyenesen versenyképességet növelő tényező is lehet.

Mire alapozom ezt a sokak számára talán meglepő állítást?

Magyarországon régi beidegződés, hogy versenyképes az, ami olcsó. Legyen az áru, szolgáltatás, munkaerő, lényeg, hogy jó áron jussunk hozzá.  Ez a felfogás nem számol azzal, hogy az olcsóság mellett vannak más, nagyon komoly versenyképességi tényezők is; ilyen a nyersanyag (ld. pl. az arab országokat, melyek ezen a téren versenyképesek), de ilyen a tudás, az innováció is (Észtország pl. ezzel tört előre az utóbbi időben).

A kérdés tehát az, hogy mi melyik területen kívánunk versenyképesek lenni? A magam részéről határozottan arra voksolok, amit évek-évtizedek óta képviselek, hogy a jól megfizetett szakemberekkel és a magas hozzáadott értékkel elérhető versenyképességet szükséges megcéloznunk, nem pedig a minden körülmények közötti olcsóságot. Nem csak azért, mert ez visz minket előre, hanem azért is, mert olcsóbb termék/szolgáltatás/munkaerő mindig lesz.

Dönteni lehet könnyen, de az út nehéz

Azt viszont nem mondom, hogy a jó út könnyű is, és itt vissza kell térnünk oda, hogy a nap végén a magasabb béreket ki kell tudni gazdálkodni. És ez csak bizonyos szintig történhet áremeléssel, de ideális és hosszabb távon is fenntartható módon csakis a már említett termelékenység-javulással képzelhető el – ami sajnálatos módon a magyar gazdaság egészét nézve az elmúlt néhány évben azért érdemben nem nagyon változott. Ha pedig ez így marad, és remélem, hogy nem, akkor ennek kedvezőtlen mellékhatásai állhatnak elő akár vállalati nehézségek, sőt, csődök formájában,  amivel szembe kell nézni.

Ezt elkerülendő, nagyon fontos egy megfelelő mértékben beállított minimálbér-emelési szintet – ami még nem terheli túl a munkáltatókat, viszont a V4-ek minimálbér szintjeihez is közelít – megállapítani, és az ahhoz kapcsolódó intézkedések meghozatala során szem előtt tartani a következőket.

Miközben nem kétséges, hogy az infláció káros hatásainak a kis keresetűek vannak leginkább kitéve, a béremelések következményeinek főleg a kisebb, alacsony tőkével futó magyar tulajdonú vállalkozások láthatják kárát. Éppen ezért kulcsfontosságú a segítségnyújtás a minimálbér emelésének kigazdálkodásában. Akár vállalatok számára járulék- és adócsökkentéssel, de akár a személyi jövedelemadó egy számjegyűvé tételével, vagy más beavatkozási irányokkal. Véleményem szerint a kétszázezer forintos minimálbér emelés és kétszázhatvan-ezer forintos garantált bérminimum legalább 4%-os járulékcsökkentést igényelne ahhoz, hogy ez mindenki számára vállalható maradjon.

Hogyan lehet tehát win-win szituációt létrehozni egy ilyen kényes helyzetben?

Ha a nagyobb minimálbérhez jobb vállalati hatékonysági, termelékenységi, versenyképességi mutatók társulnak, amit egy jól irányzott járulékcsökkentés képes megalapozni,  akkor a munkáltató több bért ad, de kevesebb járulékot fizet, az alkalmazottak bérszínvonala – ezzel párhuzamosan az elégedettsége – növekszik, fizetőképessége javul, fogyasztása nő. Az állam pedig a kevesebb befolyó járulék mellett is jól járhat, ha a többlet fogyasztásból befolyó adóbevételek mértékét sikerül növelni.

Ezt kívánom mindannyiunknak!

Nem túlzás azt állítani, hogy a Széchenyi-díjas Kornai János vezette a legnagyobb magyar közgazdászok listáját.

Mindezt a mély szakmai eredményein felül igazolják többek között az alábbiak is: Kornai azon túl, hogy a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt, a svéd, amerikai, finn és más akadémiák is tiszteletbeli tagjuknak, így „sajátjuknak” tekintették, de bírt a francia becsületrend kitüntetéssel is. 2010-ben életművéért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje polgári tagozata kitüntetést. Nem csak itthon, de világszerte elismerték szakmaiságát. Meglehetősen kevesen mondhatják el magukról, hogy a Harvard Egyetemen is vezetnek kurzust. Kornai a Stanford és Princeton Egyetem mellett ezen világhírű felősoktatási intézmény elismert professzora is volt.

Munkássága erőteljesen határozta meg a hazai és nemzetközi közgazdasági gondolkodást.

Kornai volt talán a legjobb és legelismertebb szakértője a szocialista tervgazdaságnak. Legismertebb írása az 1980-ban megjelent „Hiány” című könyv volt, amelyet több nyelvre is lefordítottak – még kínai nyelvre is. Kornai vezette be a puha költségvetési korlát fogalmát és mechanizmusát, Ő teremtette meg a bürokratikus koordináció – azaz az állami mechanizmus speciális megközelítése – és a harmonikus növekedés elméleteit is, amelyeket még ma is oktatnak az egyetemeken. Munkásságának jelentős része az intézményrendszerek elemzésére terjedt ki, ami alapvetően határozta meg az intézményi közgazdaságtan fejlődését.

Az elmúlt évtizedekben sokan tekintették Kornait a közgazdasági Nobel emlékdíj jogos várományosaként, amit azonban végül sohasem ítéltek neki oda. Ennek ellenére világszerte ismerik és elismerik munkásságát – talán ez még a Nobel díjtól is fontosabb érdem és elismerés.

Távozása ellenére munkássága megmarad nem csak a hazai, de a nemzetközi közgazdász társadalom számára is.

Kornai a nemzetközi közgazdasági gondolkodás és a gazdasági rendszerek olyan világhírű tudósa marad, akinek az írásai és gazdasági módszerei a jövő elméleti közgazdász-generációk számára is alapművek lesznek.

R.I.P.

Az idő halad; már több mint egy éve tart a világjárvány, és ahogyan megyünk egyre inkább előre, a járvány által okozott világméretű őrület újabb és újabb stációival találkozunk. Most a téma egyértelműen a vakcina és látjuk: más és más megfontolásból, de egyre többen oltakoznak. Menő dolog az oltás! Menő dolog az oltás? Erről szól az alábbi személyes motivációból született írás. Jó olvasást! Krisán László 

 

Covid történet

Ha fel lehet osztani a pandémia időszakát, akkor immár a harmadik hullámnál tartva nem csak azt érdemes figyelemmel kísérni, hogy az egyes hónapokban milyen számok jellemezték magát a vírust vagy hogy hogyan alakult a kórházban kezelt betegek száma és a szomorú halálozási statisztika. Érdemes emellett azt is megfigyelni, hogy az emberek, a társadalom hogyan áll hozzá ehhez a megszokhatatlan helyzethez. Ebből a távlatból, ahol most vagyunk, élesebben látszanak a kontúrok és a felsejlenek a választóvonalak.

2020 tavaszán még szinte senki nem találkozott covidos beteggel családi vagy ismerősi körben, és igazi emberi és társadalmi összetartás, egymás vállvetve segítése kísérte a mai modern ember által még sosem tapasztalt mértékű járvány elindulását. Az emberek tényleges, életveszélyes fenyegetettség nélkül is képesek voltak fegyelmezetten kezelni a vírus-helyzetet. Emellett még a szociális helyzetkezelés is elemi erővel tört ki mindenkiből. Emlékezzünk csak a napi koncertekre, esti közös tapsköszöntésekre az egészségügyi dolgozók, vagy éppen a pedagógusok teljesen jogos dicsőítésére. A kényszerű karantén során az emberek önzetlenül támogatták, segítették egymást, ötletek, receptek, tippek cseréltek gazdát, a közösségi média tele volt saját sütésű kenyerek és kalácsok képeivel, a családok pedig közösen ültek le a gyerekek mellé az online tanórákra. Nehéz volt az új világ, szokatlan és új, de az emberekben ott volt az egység és a közös ellenség közös legyőzésének az akarata.

Visszavágó

Azután egy felszabadult, szinte vírusmentes nyár olyan – tévesnek bizonyult – hitet keltett az emberekben, hogy a veszély elmúlt. Nem így lett, és talán pont ezért jelentett akkora hidegzuhanyt és sokkot a Covid második, immár brutális hulláma. Először meghökkenés, utána megdöbbenés következett, majd gyorsan eljött a fokozódó ijedtség és rémület ideje, főleg amikor már a közvetlen közelben csapott le a vírus válogatás nélkül szinte mindenkire.  Fertőzések, megbetegedések, tragédiák kísérték immár a járványt és alattomosan a második hullám hirtelen felcsapó cunamiként harmadik hullámmá vált, ami minden felkészülés ellenére teljes viselkedésbeli váltást – konkrétan össztársadalmi rettegést – indított útjára.

Ma már nincs taps, nincsenek koncertek és szerenádok, ehelyett van félelem, gyanakvás, elszigetelődés, amit mostanra már a minél gyorsabb megoldásra, a szorult helyzetből való kijutásra irányuló görcsös törekvés kísér.

Eközben minden ember, ország és társadalom más és más módon áll hozzá nem csak a vírushoz, hanem annak legyőzéséhez és az ehhez szükséges eszközökhöz is, akár a gyógyszerek, akár a kórházi eszközök, akár az egészségügyi ellátás, akár a vakcina tekintetében.

Oltást ide’

Többször leírtam, elmondtam, mennyire nem értek egyet az oltásellenes irányzatokkal, járványtagadókkal, konteó-gyártókkal, mert ez a helyzet nem kellene, nem szabadna, hogy erről szóljon. A vélemény-nyilvánítás jogát tiszteletben lehet tartani, és természetesen mindenkinek joga van a saját életével azt tenni, amit akar, de csak addig a pontig, ami mások életének veszélyeztetését nem érinti.

A családomat, szeretteimet, és engem sincs senkinek semmi joga életveszélynek kitennie.

Ennek kapcsán pedig igenis komoly kérdés az, hogy azokat a megoldásokat, amelyekkel egymást védjük, hogyan – és hányan – alkalmazzuk.

És itt jönnek képbe azok az emberek, akik még nem döntöttek, akik még bizonytalanok, nem hívei de nem is ellenzői a vakcinának, akik lehet, hogy nem oltásszekptikusok, de még nem is állnak sorba a regisztrációs oldalon. Természetes persze, hogy mások vagyunk, eltérőek a nézőpontjaink is. Az azonban most már mindenki számára világos kell hogy legyen: a vírusveszélyt komolyan kell venni.

Ehhez pedig kell az emberek, a társadalom tagjainak az együttműködése, és egyfajta közmegegyezés is. A tudósok, a világ vezetői és mostanra már az emberek zöme megoldásként az oltást, a vakcinát jelölik meg, és ebben, legyünk bármilyen világnézetűek is, egyszerűen nincs okunk kételkedni.

Vakcina pro és kontra

Érdekesen változott a helyzet a vakcinához való hozzáállás tekintetében, hiszen az első, a tömeges és közvetlen életveszélyt nélkülöző, így utólag talán könnyebbnek mondható időszakban még nem nagyon látszott ennek az igazi tétje. Azonban ahogy az idő haladt és egyre több ember fertőződött meg, kiszélesedett a járvány, úgy élesedett a versenyfutás is a vakcinákért.

Az ember különböző stádiumokon megy keresztül, ha valamilyen kényszer éri, és ez alatt nem feltétlenül jogi vagy fizikai kényszert kell érteni. Először befúrja magát a kételkedés, ellenkezés, jönnek a viták, az érvek és ellenérvek felsorakoztatása, azután megjelenhet a düh, beletörődés vagy más érzelmek. Kinek-kinek vérmérséklete szerint. De egyszer csak előkerül az egyetlen rendelkezésünkre álló megoldás, az oltás és annak elfogadása, amit egyre többen képviselnek már, és vállalnak fel például a közösségi médiában is.

Jól mutatja ezt a trendet az, hogy nagyon sokan most már megosztják magukról azt, hogy vakcinára várnak vagy már beoltottak – akár már az első oltás után is. Nem lenne meglepő, ha ennek hamarosan további szintjei is megjelennének. Pl. a második oltás vagy akár a második oltás utáni védettségi időszak tényleges elérésekor a védettséget deklaráló posztok jelennének meg a profiloknál.

Azt gondolom, hogy ez a pozitív, kortárs módon kifejeződő, de minden kényszert nélkülöző ösztönzés helyes irány: fontos, hogy ki-ki mutassa meg, hogy védett, vállalta az oltást és ilyen módon a szabadságra szavazott, és újra élvezni akarja korábbi szabad életét.

Közös érdek

Látható az is, hogy az emberek kezdenek büszkék lenni a megkapott vakcinára, és ennek van is valós alapja. Aki oltat, a legjobbat teszi maga, szerettei, családja, és az egész közössége érdekében, hiszen megvédi őket egy – akár halálos kimenetelű – vírustól, és hozzájárul a kollektív szabadság visszanyeréséhez.

Aki pedig ezt az örömteli pillanatot meg is osztja magáról, az talán példát is mutat mások számára. Bátorítja a hezitálókat a helyes döntés meghozatalában, és mindezeken túl, talán akaratlanul, de annál meggyőzőbben, hadat üzen a vakcinák kompromittálására törekvő gagyi fake news világának, vagy éppen a ritka mellékhatások mantrázása helyett az oltás pozitív üzenete felé fordítja a figyelmet.

A büszkeség mellett tehát már nyugodtan ki lehet jelenteni: igenis menő dolog bevállalni az oltást, menő dolog ezt megosztani másokkal, menő dolog jó irányban befolyást gyakorolni másokra. Menő dolog tudatosnak lenni és még menőbb dolog használni a tudományt, ezzel pedig legyőzni a vírust és a bezártságot.

Ne hagyjuk azért figyelmen kívül az egyik rosszízű vadhajtást, a vakcina-irigységet, aminek egyik válfaja a vakcina-verseny. Annak a méricskélése, hogy ki melyik oltáshoz jutott hozzá. Ezt egy rendkívül káros versengésnek tartom, és remélem, ez nem marad általános sznobéria. Nem az a fontos ugyanis, hogy ki milyen származású vakcinával lesz beoltva, hanem az, hogy tudományosan bizonyított hatékonyságú, bevizsgált, engedélyezett oltásokat használjunk és éljünk velük.

Légy menő!

Tehát oltasd be magad, ezzel legyél Te is hasznos és menő tagja a közösségednek! Növeld a szabadságra szavazók táborát, és járulj hozzá a nyitáshoz, a korlátozásmentes élethez.

Ha pedig ehhez így állunk hozzá, akkor ezzel nem a rettegésből való oltakozást hangsúlyozzuk, hanem egyfajta önazonos, saját stílusként és életszemléletként bátran vállaljuk a döntésünket.

 

Én is így teszem, büszke vagyok rá, és tudom, hogy nem vagyok egyedül. Innen már csak rajtatok múlik, hogy ráléptek-e Ti is a pandémiás helyzetből kifelé vezető útra. Ha pedig elindultatok rajta, miért ne inspirálnátok másokat is? Maszkot fel, posztot ki, és mutassátok meg Ti is, hogy oltatni menő!

Nehéz indulatok nélkül figyelni az egyre inkább kibontakozó vakcinaversenyt, hiszen mindannyian érezzük, ezen múlik a nyitás: az ünnepeink, hobbijaink, munkáink – szóval tulajdonképpen a szabadságunk – visszanyerése.

Nem a különböző oltásokhoz kapcsolt pro és kontra érvekkel szeretnék foglalkozni – erre megvannak az avatott szakembereink, és kis utánanézéssel egyre tisztábban láthatunk a pályán – hanem azzal, hogy milyen körülményeken, folyamatokon múlik a kiengedés, mikor robbanhatunk ki végre a négy fal közül Jó olvasást! Krisán László

Egy éve globálisan kezdetét vette a lélegeztető gépekért folytatott küzdelem (mint látjuk, sajnos nem hiába…), most pedig ott tartunk, hogy ugyanez a helyzet állt elő vakcina-fronton.

Csak egy „kicsit” durvábban

Míg a lélegeztető gépek esetében nemigen kérdezte senki, honnan és kitől szerzik be az országok a súlyos stádiumba került betegek életének megmentéséhez szükséges eszközöket, vakcina-ügyben válogatósabb a politika – és ezáltal az azt lekövető közvélemény is. Sok esetben járványügyi gyorstalpalókon edzett kommentelők szintjén marad a párbeszéd színvonala, ami nem éppen szerencsés egy olyan helyzetben, amikor életek és egzisztenciák tömege múlik a még mindig tomboló járvány megfékezésén.

A vakcinához fűződő várakozások hatalmasak voltak, az eufória viszont – egyelőre – elmaradt

Az ok nem magukban a védőoltásokban rejlik. Túl sok nehezítő körülmény akadályozza a kellő átoltottság megvalósítását. Egyrészt a gyártási kapacitások végesek, amivel azért lehetett (volna) számolni, még akkor is, ha kezdetben még nem lehetett tudni, hogy a teljes védettséghez legtöbb esetben két oltásra lesz szükség. A döcögő engedélyeztetés, a lassú szállítás azonban már olyan tényezők, amelyek igenis áthidalhatóak lennének, ha minden európai döntéshozó és intézmény a rábízottak minél gyorsabb oltáshoz juttatását tekintené abszolút prioritásnak.

Ehhez persze – legalább a pandémia idejére – felül kellene emelkedni a pillanatnyi politikai és üzleti érdekeken. Nagy elvárás, valóban, de igenis van alapja: mégpedig az európai emberek egészsége és szabadsága, aminek, ha valamikor, most tényleg elsőbbséget kellene élvezni a gyógyszergyárak és egyes országok anyagi haszonszerzésén!

El kellene fogadni, sőt, erőteljesen kommunikálni, hogy a máshonnan jövő tudomány is képes gyógyítani. A vakcina az vakcina, legyen bármilyen márkajelzés a fiolán.

Oltani kell a lakosságot, mert megteltek a kórházak

A világ legfejlettebb országaiban ezrek halnak meg nap, mint nap. Ők már nem választhatnak az oltás esetleges mellékhatása és a vírusfertőzés között; az élő emberek azonban igen!

Sajnos úgy tűnik, mégsem ez a főirány a liberalizmusáról, széles látóköréről és elfogadás politikájáról híres Európai Unióban. Az Európai Gyógyszerügynökség még mindig csak a nyugati cégek vakcináit tette szélesebb körben elérhetővé (Pfizer/BioNTech, a Moderna és AstraZeneca), miközben ezek gyártása és szállítása komoly nehézségekbe ütközik, ami a vártnál jóval lassabb átoltottságot eredményez. Aki pedig országunkhoz hasonlóan kidugja fejét a homokból, felmérve a teljes, globális vakcina-piacot, azt egyesek felelőtlenséggel vádolják. Magam épp ellenkezőleg látom!

Az akadozó központi vakcina-beszerzés és szállítás dühítően elnyújtja a polgárok elszeparálását, a tevékenységeik gyakorlásának – adott körülmények között kétségkívül indokolt, mégis rendkívül káros – korlátozását, és a beoltottak pozitív diszkriminációjához vezet (pl. oltási útlevél). Ez utóbbi átmenetileg ugyan hasznos eszköz az oltási programba való bekapcsolódás ösztönzésére, de gondoljunk csak bele: mi lesz, ha az amúgy is pattanásig feszült, frusztrált társadalmakra huzamos időn át telepszik rá a megbélyegzésnek egy ilyen különös válfaja. Nem inkább EU-szerte egységes kommunikációra, és a vakcinák minél szélesebb palettájának az engedélyeztetésére lenne szükség?

Hoz-e enyhülést a tavasz ezen a fronton?

Felengedésre, lazításra felelősen csak akkor keríthetünk sort, amikor objektív járványügyi mutatók alapján biztosak lehetünk benne, hogy azzal nem vállalunk kockázatot. Ez pedig országonként más és más időpontban fog bekövetkezni – a vakcinák tömeges beadásának függvényében.

Úgy vélem, nekünk, magyaroknak meglehet a lehetőségünk arra, május végén talán már fellélegezhessünk, kimozdulhassunk, ünnepelhessünk, ezt azonban csak a járvány harmadik hullámának lecsillapításával, visszafogottsággal és önfegyelemmel érhetjük el. Én azt mondom, megéri!