Az év utolsó negyedévében immár testközelből tapasztaltuk, hogy utolért minket az infláció, valamint a forint árfolyamának hullámzása, aminek hatásaként egyre gyakrabban találkozom a forinttal szembeni fanyalgással, és az euró bevezetésével kapcsolatos várakozásokkal. Álljon hát itt néhány szempont, ami hozzásegít a 2004 óta fel-fellángoló vita megértéséhez.
Jó olvasást! Krisán László
Nem mondhatnám, hogy váratlanul ért az infláció elszabadulása; többször, például ebben az áprilisi blogbejegyzésben (https://krisanlaszlo.biz/inflacio-es-jarvany/) utaltam rá, hogy a jelenlegi körülmények között ezzel mindenképpen számolnunk kell. Ez a „jóslat” – ami nevezhető gazdasági törvényszerűségnek is – sajnos hatványozottan bejött, sokak számára kedvezőtlen helyzetet teremtve.
Az infláció mellett a forint árfolyamának változása (többnyire erős romlása) az, ami a nemzetközi porondon mozgó személyeket és vállalkozásokat érinti. Ez egy olyan trend, ami időről időre megjelenik, és olyankor rendre feldobja a forint euróra cserélésének kérdését.
Mielőtt azonban az aktuális körülmények gyors állásfoglalásra késztetnének bennünket, nézzük meg, mik azok az elképzelések, melyek a közös valuta bevezetését annak idején megalapozták, és amelyek máig hatással vannak az EU-s országok gazdaságára, legyen az eurózónába tartozó, vagy azon kívül álló tagállam.
Mi volt a várakozás és mi lett belőle?
Először lássuk a konvergencia helyzetét, amin magyarul az eltérő fejlettségű, gazdasági szerkezetű országok hasonló szintre hozatalát értjük. A kezdeti elgondolás szerint a közös valuta bevezetésével jelentős javulás érhető majd el az eurózónán belüli konvergencia szintjében. Mit látunk most, két évtized távlatából? A fejlettségi különbségek alapvetően a mai napig fennmaradtak, bizonyos esetekben növekedtek is. Tehát az eredeti probléma, kihívás továbbra is létezik és megoldatlan maradt, ami baj, mert az EU és az euró alapvető problémája talán éppen ezen a területen keresendő. Az eurózóna eltérő fejlettségű és versenyképességű, saját költségvetéssel és gazdaságpolitikával rendelkező nemzetállamokat foglal magában; gondoljunk bele, hogy ez esetben létezhet-e egyáltalán egy olyan alapkamat, ami valamennyi ország számára hatékony lehet? A válaszon talán nem is kell sokat gondolkodni…
Az eredeti koncepció része volt az a gondolat is, hogy az euró masszív válságállóságot fog jelenteni az eurózóna számára. Nézzük hát, ebből a mi valósult meg. Gondoljunk vissza a 2008-as és a mostani koronavírus okozta válságra: az eurózóna tagjai, vagy az az eurózónán kívüli országok tudtak gyorsabban reagálni a válságokra? Azt hiszem, elegendő a legfrissebb magyar GDP adatokat elővenni, vagy a görög, szinte folyamatos államcsőd-veszélyre gondolni, és máris jól kirajzolódik, hogy az eurózónához való tartozás nem életbiztosítás.
Sokan várták azt is, hogy a közös valuta bevezetése és kiterjesztése a siker zálogaként megalapozza majd Európa jövőjét, mára azonban ez is megkérdőjeleződött. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdászt idézve megállapítható, hogy az euróövezet egésze rosszul teljesít. (A tudós a témát bővebben beszédes című könyvében fejti ki – lásd: Az Euró: hogyan veszélyezteti a közös valuta Európa jövőjét).
A konklúzió mégsem egyértelmű
Mielőtt a teljes pesszimizmus csapdájába esnénk, le kell szögezni, hogy a fenti példákból egyáltalán nem következik az, hogy euróra és az EU-ra nincs szükség, hiszen ez a „konglomerátum” igenis a világ vezető hatalmai közé tartozik (még). Azt viszont merem állítani, hogy a közös valuta bevezetésekor a kimondott vagy ki nem mondott elvárások magasak, megkockáztatom, a realitást meghaladóak voltak, és azokat nem minden esetben sikerült megugrani.
Éppen ezért mindenkit óvatosságra és a szokottnál is nagyobb körültekintésre intek, ugyanis egy rendkívül komplex, számos aspektussal rendelkező kérdésről van szó. Lehet érvelni mellette vagy ellene, egy valamit minden csatlakozni szándékozó tagállamban tisztázni kell: mi az elsődleges mozgatórugója a csatlakozásnak, vagyis: a politikai vagy a gazdasági érdek játszik vezető szerepet a belépésben. Ha a kettő közül az egyik jelentős túlsúlyba kerül, akkor prognosztizálható a ráfizetés.
Egyszerűsíti a globalizációt
A rosszul megválasztott időben, kedvezőtlen árfolyamon bevezetett közös fizetőeszköz egyértelműen hordoz magában versenyképességi, növekedési, költségvetés stabilitási veszélyeket, miközben ennek másik oldala is igaz: sokan jól jártak és a továbbiakban is jól járhatnak az euró övezethez való csatlakozással. Látni kell, hogy a globalizáció és a közös fizetőeszköz között van egy nagyon fontos kapcsolat, ami a vállalkozások tevékenységével is összefügg. A nagyobb vállalkozások pénzügyi elszámolásaik nagy részét már most is euróban hajtják végre, így egy közös fizetőeszköz bevezetése jelentősebb változást a kisebb vállalkozások és a lakosság körében jelentene, főként a tranzakciós költségek megtakarításával. Ez egyértelműen pozitív hozadék.
Gyengíti a szuverenitást
Ugyanakkor a Covid-helyzet egyre inkább rávilágít arra, hogy a globalizációnak is vannak tényleges gyenge pontjai. Ebből következően biztosra vehető, hogy bővülni fog azon országok köre, akik a szuverenitás igényét egyre fontosabbnak tartják, és úgy vélem, hogy ez a trend meg fog jelenni az EU-ban is, aminek következtében a közeljövőben széttagoltabbá válhat a rendszer.
Úgy vélem, az eddigi válsághelyzetekből és az aktuális állapotokból egyaránt levonható az a következtetés, hogy azok az országok voltak sikeresek, ahol a gazdaságpolitikának mindkét lába, azaz a fiskális és a monetáris oldal egymást támogatva volt jelen. Az eurózónában ebből a szempontból egy érdekes „sántítás” figyelhető meg, hiszen az egységes fiskális mechanizmus hiányzik. Ezzel pedig a gazdaságpolitika ezen két részének hatékony együttműködésének lehetőségéről mondanak le az érintett országok – tagadhatatlanul meglévő, más jellegű előnyökért cserébe.
A saját fizetőeszköz ügyes használata sok lehetőséget tartogat a nemzetállamok számára, ez pedig főleg igaz azokra az országokra, ahol szabadon lebegő árfolyamrendszer van. Szinte valamennyi ország élt már a saját valuta gyengítésével, amivel olcsóbbá tehetők a belső erőforrások (pl. munka, beruházás, termékek stb.) és behúzható a külföldi tőke. Azt mondhatjuk tehát, hogy ez is a versenyképesség eszköztárának egyik eleme, ami abban a pillanatban kiesik, hogy eurózóna taggá válik az ország.
Ésszel haladjunk előre
Mindezek alapján és anélkül, hogy bármelyik megoldást egyértelműen követendőnek mondanám ki, én a fontolva haladók útját tartom célszerűnek követni. A pro és kontra érvek alapján jól kirajzolódik, hogy a rossz árfolyamon bevezetett euróval biztos kudarc irányába indulna az ország, azaz elemi érdek, hogy az euró bevezetése komoly előkészületekkel, mindennemű kapkodást nélkülözve valósuljon meg, ha eljött az ideje. Nem szabad megfontolatlanul, a politikai nagyot mondás és látszólagos progresszivitás oltárán beáldozni a nemzeti fizetőeszközünket, mert senki sem tudja, mi történik abban az esetben, ha a rossznak bizonyuló döntést vissza szeretné fordítani az ország. Ki lehet lépni az euróövezetből, és ha igen, hogyan? Példa erre még nem volt…
