Várakozásokat meghaladó infláció, elszálló energiaárak, szűkös vállalkozói mozgástér; sokak számára ezek a kulcsszavak jellemezték már az utóbbi néhány hónap gazdasági eseményeit is, ám visszanézve úgy tűnik, az a helyzet „lightos volt” ahhoz viszonyítva, amit Európa, különösen annak centruma lassan egy hete elszenvedni kényszerül. Az év elején még a „hogy lehet ennyi a kenyér/laptop/autó (stb.) ára?!” gondolatkörben forogtunk, azóta viszont a szomszédunkból százezrek váltak földönfutóvá, hogy mentsék az életüket. Most azonban nem a háború közvetlen hatásairól, hanem a vállalkozói létet meghatározó környezetről írok, mert úgy látom, nem árt tisztába tenni, hogy a sorozatos áremelések mögött milyen kemény harc zajlik a talpon maradásért. Ennek megértéséhez ragadtam ki néhány szempontot.
Jó olvasást! Krisán László
Az előre megjósolt infláció kíméletlenül lecsapott, és bár nem teljesít rosszul a gazdaság, az áremelkedéseket mindenki megérzi. Megy is a zúgolódás rendesen: „horror árak vannak a boltokban”, „mi kerül ezen ennyibe”, a „menüért is többet kell fizetni”, „a vállalkozónak könnyű, csak árat emel” és hasonlók.
Jó kis szólamok ezek, csak hát hamisak, és tévedésektől hemzsegő kottából szólnak.
Persze van bennük igazság is, az árak – különösen az energiaárak, és minden amit magukkal húznak – tényleg megugrottak, már az orosz-ukrán válságtól függetlenül is, hát’ még azóta, de a helyzet súlyára és összetettségére tekintettel az egy másik téma lesz. Ami biztos, hogy a probléma fokozódik; egyértelműen látszik, hogy a következő egy év (a munkaerőpiaci helyzet mellett) erről fog szólni. Aki gyorsan és egyszerűen akar keresni egy bűnbakot, az a vállalkozói rétegre mutogat, anélkül, hogy látná a kirakat mögötti valóságot. Anélkül, hogy bármit is tudna az infláció okairól, az energiaárak növekedésének a mértékéről, a vállalkozók által viselt terhek nagyságrendjéről.
Tegyünk tehát rendet a fejekben.
Statisztikai számítások szerint 2021 utolsó negyedévére a vállalati szektor villanyszámlája nem kevesebb, mint 45%-os növekedést mutatott. A villamos-energia mellett a gáz ára is az egekbe szökött, tavaly őszre mintegy nyolcszorosára emelkedett az év elejéhez képest. Itt tehát már olyan számokról beszélünk, amelyekre felkészülni nem igazán lehetett, még akkor sem, ha a drágulási trend abszolút várható volt.
A probléma tehát adott, ugyanis kifejezetten komplex módon, több erőforrásra terjed ki az áremelkedés, a földgázra, az olajra és a villamos-energiára is – méghozzá nem csak Európában. Mindennek az alapvető oka pedig az, hogy a tőzsdei gáz- és áramárak nagyon magas szinten tetőztek, és ott is ragadtak. Az eddig is komoly orosz-ukrán feszültség kiéleződött, és az elemzői – viszonylag optimista – várakozások ellenére a lehető legrosszabb forgatókönyv vált valóra. A „villámháborús” esélyek hamar szertefoszlottak, gyors megoldása ennek a konfliktusnak nincs és nem is lesz. Mindemellett az ázsiai területek energia-éhsége növekszik, ami keresletet teremt, áremelkedést generál. Az ezt kiszolgáló kínálati oldalon pedig szintén vannak gondok bőven. Ha nem lenne elég a koronavírus válság energiapiacra (is) gyakorolt zavaró hatása, gondoljunk Németország áramtermelő kapacitásainak szándékos csökkentésére. És van itt még egy fontos tényező: az EU szigorodó klímavédelemi, zöld politikája következményeként a szén-dioxid kvóta árfolyamának emelkedése, pontosabban: megduplázódása.
A zöld-ségnek ára van
Azt gondolom, ez utóbbira azért is érdemes külön kitérni, mert ambivalens témáról van szó. A zöld átállás, a klímavédelem, az energia-felhasználás csökkentése fontos, és valóban a mi jövőnket is meghatározó ügy. Nem mindegy azonban az időzítés, az átállás ütemezése és a konkrét intézkedések meghozatala, de legfőképpen nem mellékes azoknak a gazdaságoknak az aktuális állapota, amelyekre ezeket az intézkedéseket ráeresztik. A Covid-krízis, illetve a mintegy hetven éve nem látott biztonsági kihívások közepette nyugodtan mondhatjuk, hogy a drámai mértékű szén-dioxid kvóta áremelkedés a lehető legrosszabbkor jön, és reális veszélyt jelent olyan szektorokra nézve, mint az építőipar vagy a vegyipar.
Mindezek a körülmények rendkívül negatív hatást gyakorolnak a nano-, mikro-, kis- és középvállalati szektor nyereségességére, méghozzá olyan mértékben, hogy sok esetben a – főleg energia-intenzív szektorokban tevékenykedő – cégek működőképessége forog kockán.
Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy globális energiaválság van, ami pontosan a mi régiónkat sújtja a legmélyebben, de kihatást gyakorol a világpiac számos területére, és ez csak súlyosbítja a helyzetet. Lesznek cégek, nem kis arányban, amelyek nem tudják majd a megemelkedett energiaköltséget áthárítani a fogyasztókra, és ez előbb-utóbb veszteséges működéshez vezet, ami, tudjuk, sokáig semmiképp sem tartható fenn. Egy esetleges csődhullám pedig a legkevésbé sem hiányzik most a nemzetgazdaságok számára… A magyar kormány mentőcsomagja, azaz a 10 főnél több foglalkoztatottal rendelkező kis- és középvállalkozások átmeneti rezsicsökkentése 2022. június 30-ig bizonyára oldja a helyzetet, de mindenre és mindenkire nézve nyilván nem megoldás.
Éppen ezért el kell gondolkodni azon, hogy ebben a keserves energia-helyzetben mi az, ami előre vihet bennünket!
Én látni vélek fényt az alagút végén, ha odáig eljutunk, hogy a béke-működés egyszer visszatér a térségünkbe. Ez pedig nézetem szerint a már annyit hangoztatott tudatosság fejlesztése és a technológiai megújulás volna, ami együtt kell, hogy járjon az ésszerű formában megvalósítható zöldítéssel is. Egy ilyen krízis után, mint amiben most vagyunk, elkerülhetetlen az újrarendeződés, a stratégiáink, megküzdési módjaink upgrade-elése. Ha akkor jó irányba sikerül elmozdulni, és a „sötétzöld” propaganda-nyomást elengedve valóban intelligens, 21. századi, win-win megoldásokkal operálni, akkor erre a válságra is igaz lehet majd, hogy fejlődésre sarkallt minket. A lényeg, hogy ne hagyjuk most bedőlni a potenciállal bíró cégeket, maradjon annyi tartalék, támogatás, pályázat, bármi, ami hozzájárul a túléléshez.
A járványhelyzeten talán túl vagyunk, de sokkal nagyobb kihívás csapott arcul minket: újra életeket kell menteni, csak most nem láthatatlan „részecskékkel”, hanem robbanó fegyverek és lánctalpasok ellen hadakozhatunk. Sok cégnek még csak most jön a neheze. Vajon nekik is szól majd a taps? A kérdés természetesen költői, az viszont valós, hogy a támogatás és a kiállás megilleti a hazai cégeket is, mert nehezített terepen, sokváltozós környezetben kell most felszínen maradniuk. Remélem, hogy sikerül!
