A mostani időszak gazdasági közbeszédében meghatározó téma a várható minimálbéremelés ügye, ami persze nem csak a munkáltatóként piacon lévő gazdasági szereplőket érinti, hanem nagyon sokakat. Minimálbért keresőket éppúgy, mint átlagjövedelem-körüli szinten élőket, nem beszélve azokról, akik azon dolgoznak, hogy az előbbiek bérét hónapról hónapra kigazdálkodják.
Jöjjenek hát a pro és kontra érvek, melyeket mindenképp érdemes megfontolni, mielőtt állást foglalunk.
Jó olvasást! Krisán László
Kezdjük a tényekkel.
2021. június: a magyar Jegybank tíz év után kamatot emel, amit egy folyamatos kamatemelési trend követ. A korábban megjósolt infláció ténylegesen, érezhetően megjelenik. A Kormány bejelenti, hogy januártól komoly minimálbér-emelés várható.
Nyilvánvalóan vannak ok-okozati összefüggések: a koronavírus-világválság okozta gazdasági válság beindította az inflációs folyamatokat, szükségessé vált a kamatemelés, ami viszont a bérek reálértékének biztos mérséklődését hozza magával. Nem kerülhető meg tehát a béremelés; egy szemmel jól látható emelésre van szükség.
A mérleg másik serpenyőjében azonban egy még keményebb kérdéskör, a fizetések vállalati kigazdálkodásának problematikája ül. Könnyű egyetérteni az alacsony keresetek megemelésével, ha „jól fut a szekér”, ha van miből. Viszont akkor, amikor több mint egy válságéven át vállalkozások ezrei voltak kénytelenek folyamatos bizonytalanságban gazdálkodni, talpon maradni… így bizony nem mindenki tart időszerűnek egy jelentős, akár a 20%-ot is elérő béremelést. Érthető ez a nézőpont is, különösen, ha belegondolunk, mennyi mindent hoz magával a minimálbér megemelése. Nem csak a szociális ellátások összegének, de az általános bérszínvonal fix emelkedésére is számíthatunk. Nem engedhető meg a szakképzett és szakképzetlen munkaerő bérezésének összeérése, hiszen a munkahelyeken ez rendkívül kontraproduktív.
Hogy mit gondolok én minderről?
Azt, hogy bizonyos szempontból mindkét érvelés valid; ezért ki kell emelni a fejünket a saját homokozónkból, keresve a stratégiai okokat és távlatokat, amelyek egy-egy ilyen intézkedést megalapoznak.
A béremelés ugyanis gazdaságstratégiai eszköz is egyben. Arra sarkallja (de mondhatom azt is, hogy kényszeríti) a cégeket, hogy versenyképesebbé váljanak, javítsanak a hatékonysági, termelékenységi mutatóikon. Ha a Kormány jelentős béremelést tervez, az azt is jelenti, hogy várakozásai szerint a magyar gazdaság újra növekedési szakaszba lép, képes visszatérni a válság előtti konjunktúra-állapothoz,ami elviselhetővé teszi akár a bruttó 200.000 Ft-ra történő minimálbér-emelést is.
A béremelés innen nézve gazdaságfejlesztést is jelent. Hogyan? Úgy, hogy keresletet, ezáltal pedig adóbevételt növel, amit azután az állam visszaoszthat – többek között adókedvezmény formájában azoknak a vállalkozásoknak, akiknek nem könnyű kigazdálkodni a béreket. De továbbmenve és kicsit hosszabb távon gondolkodva, a béremelés egyenesen versenyképességet növelő tényező is lehet.
Mire alapozom ezt a sokak számára talán meglepő állítást?
Magyarországon régi beidegződés, hogy versenyképes az, ami olcsó. Legyen az áru, szolgáltatás, munkaerő, lényeg, hogy jó áron jussunk hozzá. Ez a felfogás nem számol azzal, hogy az olcsóság mellett vannak más, nagyon komoly versenyképességi tényezők is; ilyen a nyersanyag (ld. pl. az arab országokat, melyek ezen a téren versenyképesek), de ilyen a tudás, az innováció is (Észtország pl. ezzel tört előre az utóbbi időben).
A kérdés tehát az, hogy mi melyik területen kívánunk versenyképesek lenni? A magam részéről határozottan arra voksolok, amit évek-évtizedek óta képviselek, hogy a jól megfizetett szakemberekkel és a magas hozzáadott értékkel elérhető versenyképességet szükséges megcéloznunk, nem pedig a minden körülmények közötti olcsóságot. Nem csak azért, mert ez visz minket előre, hanem azért is, mert olcsóbb termék/szolgáltatás/munkaerő mindig lesz.
Dönteni lehet könnyen, de az út nehéz
Azt viszont nem mondom, hogy a jó út könnyű is, és itt vissza kell térnünk oda, hogy a nap végén a magasabb béreket ki kell tudni gazdálkodni. És ez csak bizonyos szintig történhet áremeléssel, de ideális és hosszabb távon is fenntartható módon csakis a már említett termelékenység-javulással képzelhető el – ami sajnálatos módon a magyar gazdaság egészét nézve az elmúlt néhány évben azért érdemben nem nagyon változott. Ha pedig ez így marad, és remélem, hogy nem, akkor ennek kedvezőtlen mellékhatásai állhatnak elő akár vállalati nehézségek, sőt, csődök formájában, amivel szembe kell nézni.
Ezt elkerülendő, nagyon fontos egy megfelelő mértékben beállított minimálbér-emelési szintet – ami még nem terheli túl a munkáltatókat, viszont a V4-ek minimálbér szintjeihez is közelít – megállapítani, és az ahhoz kapcsolódó intézkedések meghozatala során szem előtt tartani a következőket.
Miközben nem kétséges, hogy az infláció káros hatásainak a kis keresetűek vannak leginkább kitéve, a béremelések következményeinek főleg a kisebb, alacsony tőkével futó magyar tulajdonú vállalkozások láthatják kárát. Éppen ezért kulcsfontosságú a segítségnyújtás a minimálbér emelésének kigazdálkodásában. Akár vállalatok számára járulék- és adócsökkentéssel, de akár a személyi jövedelemadó egy számjegyűvé tételével, vagy más beavatkozási irányokkal. Véleményem szerint a kétszázezer forintos minimálbér emelés és kétszázhatvan-ezer forintos garantált bérminimum legalább 4%-os járulékcsökkentést igényelne ahhoz, hogy ez mindenki számára vállalható maradjon.
Hogyan lehet tehát win-win szituációt létrehozni egy ilyen kényes helyzetben?
Ha a nagyobb minimálbérhez jobb vállalati hatékonysági, termelékenységi, versenyképességi mutatók társulnak, amit egy jól irányzott járulékcsökkentés képes megalapozni, akkor a munkáltató több bért ad, de kevesebb járulékot fizet, az alkalmazottak bérszínvonala – ezzel párhuzamosan az elégedettsége – növekszik, fizetőképessége javul, fogyasztása nő. Az állam pedig a kevesebb befolyó járulék mellett is jól járhat, ha a többlet fogyasztásból befolyó adóbevételek mértékét sikerül növelni.
Ezt kívánom mindannyiunknak!
