Jó olvasást!

Mario Draghi,

az Európai Központi Bank korábbi elnöke – aki jó néhány más beosztása mellett másfél évig Olaszország miniszterelnökeként is dolgozott – kidolgozott egy új(abb) versenyképességi „report”-ot, amelyet szeptemberben hoztak nyilvánosságra, és amelyet azóta számtalan fórumon idéznek, elemeznek, dicsérnek és kritizálnak. A jelentés mintegy 400 oldalas terjedelemben elemzi az EU helyzetét (itt olvasható). Őszintén örülök ennek a széles körű visszhangnak, már csak azért is, mert a Draghi-jelentés jó néhány alapvető üzenetét magam is – mások mellett persze – évek óta mondogatom. Remek összefoglaló, a keretrendszer számos eleme megszívlelendő. Bár azért az anyag konkrét megoldásokat valahogy nem tartalmaz, ami ismerve Draghi előéletét és tetteit, lehet meglepő és furcsa is, de a 2008 válságban tett vagy éppen nem tett lépései alapján, akár lehet egy általa képviselt szándékos irány is.

Draghi talán leghíresebb, még az EKB elnökeként, 2012. július 26-án elmondott beszédét idézve azt mondhatnánk: „whatever it takes”. Annak idején a pénzügyi válságot kellett kezelni, de hogy ma  mire lenne szüksége Európának – amikor nemcsak egy pénzügyi lufi durrant ki, hanem  most súlyos és folyamatosan súlyosabbá váló strukturális problémákat kellene megoldani – az azért még ennél is egy sokkal nehezebb kérdés.

A problémák gyökerei ráadásul eléggé fókuszáltak és egyértelműen Németországba nyúlnak vissza. Ha az Európát immár három évtizede szakadatlanul húzó lokomotív fékez, akkor a szerelvény is lassulni fog. Márpedig a mozdony erősen fékez, és a „szerelvényben” ott van a magyar gazdaság is, amelynek a német gazdaság felé való kitettsége az egyik legnagyobb az EU-ban.

Alapvetően a német gazdaság lassulása mögött is strukturális problémák állnak.

Ezek közül talán a két legnagyobb:

1. az orosz gáztól való elszakadás – a diverzifikáció, avagy a „szankciók” – súlyos ára,
2. a munkaerőpiac migránsokkal való „feltöltésének” totális kudarca.

Az orosz gáz évtizedekig „vitte a hátán” a német ipart (is), aminek a háború és különösen a szankciók véget vetettek. Jött a diverzifikáció, amiért az EU azonban komoly árat fizetett. Csak néhány szám a Draghi-jelentésből:

−      2023-ban az EU összesen 390 milliárd eurót fizetett az importból származó fosszilis fűtőanyagokért (szén, földgáz, kőolaj), 90 százalékkal (!) többet, mint 2017–2021 között évente átlagosan. A mennyiség is nőtt, eközben viszont az “csak” 7 százalékkal… Ez tehát a „diverzifikáció”, vagyis az orosz importról való (részleges) leválás ára.

−      2022-ben az orosz fosszilis importért a tagállamok összesen még 120 milliárd eurót fizettek, 2023-ban már csak 30 milliárdot. Oroszországnak valóban kevesebb jutott, mivel azonban az amerikai és norvég földgáz drágább, a nap végén kevesebb maradt a tagállami kasszákban is.

Nekünk is fájt,

amikor egyik évről a másikra 7 Mrd EUR helyett 17 Mrd EUR lett 2022-ben a magyar energiaszámla, de a fenti matek azért elég komoly versenyképesség csökkentő, ráadásul tartósan fennálló tényezőnek látszik és ehhez csak adalékok a lábon lövés további szépen szisztematikusan felépített elemei. Ha a kevéssé átgondolt, vagy éppen politikai zsarolás eredményeként megszületett nagy súlyú döntéseket vesszük végig, akkor az egyik, lássuk be leginkább érthetetlen dolog az atomerőművekre (többszöri belengetés után végül) 2011-ben kimondott „halálos ítélet” volt, amire sokan azóta is keresik a megfelelő szavakat (vannak, de hadd ne kelljen kimondani azokat – kivételesen hadd legyek ebben most píszí –.

A szankciós politikához hasonlóan balul sült el Angela Merkel terve is, amely a munkaerőpiac migránsokkal való „feltöltését” célozta meg. Európa öregedése valóban problémát jelent, de ezt nem a muszlim bevándorlók fogják megoldani, akik nem tudnak és nem is fognak alkalmazkodni az európai törvényekhez. Az eredményt ismerjük: óriási migrációs válság, aminek a honos népek látják kárát. Sajnálom Merkel Asszonyt, mert rengeteg jó döntés is kötődik a nevéhez és regnálása alatt Németország remek időszakot élhetett meg, de sajnos várhatóan a történelem nagy könyve inkább a migrációs hibához fogja kötni az Ő nevét.

Konklúzió

Ilyen és fentiekhez hasonló „ősbűnök” delegálták tehát az európai versenyképességet a béka feneke alá, és a sor folytatható, ahogy Draghi is folytatja, több száz oldalon keresztül. Nem emlékszem a jelentésben arra, hogy a „jelzőlámpának” hívott, szinte működésképtelen német kormánykoalíció legalábbis véleményes, ha nem elhibázott döntései szerepelnek e benne (pedig kellene), de az biztos, hogy a jelenlegi „béna kacsa” brüsszeli működési modell az nem szerepel, mert azt még nem láthatta Draghi a jelentés írásakor.  Nem tudom létezik-e olyan szó, hogy bizottsági bullying, de szerintem az Európai Bizottság jelenleg épp kimeríti ezt a definíciót és a tartalom nélküli politikai inszinuáció folyik bármilyen értelmes gazdaságstratégia kidolgozása helyett.

Attól pedig kifejezetten tartok, hogy ez lehet az igazán végzetes hiba az EU számára és ezzel lehet hogy a “lábon lövés “ simán csak egy kedves eufemizmus lesz, mert inkább illik majd rá a “cirkáló rakétával elkövetett lábon lövés “ minősített esete – ami a következő évtizedekben az USA, Kína és a világ többi országai előnyére fog válni, az EU erős térvesztése mellett. Jó lenne, ha nem lenne igazam

Csak a teljesség kedvéért a béna kacsa modell rövid leírása:

−      Látva a jelenlegi német választási helyzetet és a sokadik tartományi AfD előretörést és érezve a közeledő nagy-német választások jeges előrejelzéseit, az uniós intézményrendszer konkrétan lebénult és kvázi nulla döntés születik és fog születni az addig fennálló közel egy éves időtartam alatt.  Azaz a meló helyett kivárás, gazdasági megoldások helyett politikai észosztás történik.

Mindezt pedig köszöni Kína és Amerika, az EU két legnagyobb vetélytársa, de közben felkészül az „ezerrel” robogó India is, nyomában a teljes dél-kelet-ázsiai (ASEAN) régióval, akinek mindez kb. (ahogy egy nagyon okos jó barátom fogalmazza meg plasztikusan) “szándékon túli eredmény” kategória. A világ tudniillik sajnos nem teszi meg azt az apró szívességet , hogy udvariasan és lovagiasan bevárja, amíg az európai Unió kegyeskedik kisütni vagy inkább kiizzadni magából majd  valamit.

Az amerikai versenyképesség-növelő törvényről, az IRA-ról (Inflation Reduction Act) másfél éve írtam, azóta az USA gazdasága csak erősödött, Kína pedig a relativitáselmélettel dacolva „hiperűrsebességre” kapcsolt. Az újabb és újabb kínai kihívásokra minden valószínűség szerint meglesz a célzott amerikai válasz, amiben komoly szerepet játszik a Fed is, amely sokkal bátrabban vágja a kamatot, mint egyes „társintézményei” (ami egyébként a forintot is erősíteni fogja). Tartok tőle, hogy az orosz-ukrán háborút követő újjáépítés – mert egyszer erre is sor kerül – szintén olyan „európai projekt” lesz, amiből a legtöbb hasznot Amerika fogja húzni és a legtöbbet az EU fogja veszíteni, hiszen a számlát a nap végén szinte biztosan az Unió fogja fizetni.  Az európai választók egyébként a mainstream legnagyobb sajnálatára eltérnek az elvárt gondolkodástól és érzik a szőnyeg alá söpörni kívánt feszültségeket és a maguk egyszerű módján megoldásként egyre több tagállamban egyre többen fordulnak a radikális, szélsőjobboldali erők felé. Említhetném Franciaországot, Spanyolországot, Svédországot, Hollandiát, Ausztriát is – de ha már Németországgal annyit foglalkoztunk, akkor emlékeztetnék a fent már említett választási eredményekre, ahol az AfD az utóbbi három tartományi választásból egyet megnyert, kettőn pedig a második helyen végzett.

Magyar válasz

Na de mit tehet Magyarország ebben a nemzetközi környezetben? A szélsőség számunkra nem járható út, ahhoz viszont nyilván nem vagyunk elég erősek, hogy a „versenyképeségi viadalt” valamelyik fél javára eldöntsük. Ahhoz azonban elég erősek lehetünk  – elég erősnek kell lennünk! –, hogy felvállaljuk, hogy nem valaki mellett, hanem, hogy kizárólag magunk mellett és a magunk érdekében álljunk ki.  A szuverenitásra való akaratot, bátorságot és hajlandóságot fel lehet és fel is kell vállalni , annak érdekében, hogy elkerülhessük a valakihez kizárólagosan tartozás  egyoldalú veszélyét. Az Európai Unió számunkra a természetes közeg, egy jó közösség, amiben „van fantázia” – de Draghi kijelentései és helyzetértelmezése mentén ehhez szinte teljes EU-s mentalitásbéli és szándékcserés változásra van szükség.  Sajnos úgy érzem, hogy az EU  a mai állapotában, a mai vezetésével  törzsi táncot rop egy  élesített aknahegyen (csak hogy ne mindig a lábon lövés analógiát használjam) és ennek a táncnak a végkifejlete borítékolható, úgyhogy a legfőbb ideje lenne a tényekre ráébredni – és egyben felébredni.

Ha az Európai Unió világgazdasági tényező akar maradni (vagy újra azzá akar válni), akkor „whatever it takes”, lépnie kell. De lépniük kell a Magyarországhoz hasonló kis, nyitott gazdaságoknak is, ha azt akarják, hogy a világgazdaság nagy játszmájában nekik is osszanak lapot. Azt hiszem mind erre a magyar soros elnökség kiváló lehetőség, olyannyira, hogy Magyarország is pont a versenyképesség helyreállítását tűzte zászlajára. És mint tudjuk, Magyarország a bátor emberek országa, és ha folytatom a logikát, talán zárásként azt mondhatom, hogy a bátraké a szerencse…

A Lábon lövés vagy felébredés? bejegyzés először krisanlaszlo.biz-én jelent meg.

Jó olvasást!

Mi is az öntudat?

Először is szögezzük le: egy, a Skynethez hasonló rendszer „öntudatra ébredése” meglehetősen homályos koncepció. Nem akarok az elmefilozófia mélységeiben elmerülni, de érdemes elgondolkodni, mit jelent az, hogy egy, az ember memóriáját, számítási képességeit sokszorosan meghaladó program „öntudatra ébred”? Hogyan „látja” vajon a világot és benne saját magát? Vajon mi, emberek, képesek vagyunk egyáltalán erről „képet” alkotni? Hiszen még azt is nehezen (valójában nem) tudjuk elképzelni, miként érzékeli a világot egy denevér vagy egy cserebogár!

Másodszor, ha egy MI ellenséget keres, vajon nem inkább egy másik MI-ben találja meg? Elvégre az embernek is saját maga a legfőbb ellensége.

Harmadszor, nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy ha egy Skynethez hasonló rendszer önállósulna, akkor az sokáig fel sem tűnne. Miért ne találná meg egy szuperintelligens integritás a módját, hogy kedve szerint manipuláljon bennünket – anélkül, hogy észrevennénk?

Hogyan lehetne kordában tartani?

Egyre többen vannak manapság, akik az MI megregulázása mellett törnek lándzsát. Elon Musk tavaly a párizsi VivaTech-en „a digitális szuperintelligencia negatív következményeire” hívta fel a figyelmet, és kijelentette: támogatja az MI törvényi keretek közé szorítását. A ChatGPT-t kifejlesztő OpenAI vezérigazgatója, Sam Altman az USA szenátoraival folytatott eszmecserén egy „MI- hivatal” felállítását javasolta, amely csak szigorú feltételek teljesülése esetén engedélyezné az MI-modellek kereskedelmi forgalomba hozatalát.

Abban a szerencsés (?) helyzetben vagyunk, hogy nekünk már nem kell sokáig várnunk az MI-törvényre (és az MI-hivatalra). Az első átfogó szabályozás, amely szigorú keretek közé szorítja az MI-fejlesztést és -alkalmazást, ugyanis várhatóan az Európai Unióban lép majd hatályba. A tervezet szerint a minimális elvárások között szerepel majd, hogy minden esetben jelezni kell, ha egy tartalmat a generatív MI állít elő, illegális tartalmat pedig egyáltalán nem állíthat elő. Ezek korántsem a „súlyos” vagy „elfogadhatatlan” kockázatok (azokról is szót ejtek hamarosan), de ne becsüljük le a probléma súlyát. A celebekről szakmányban „gyártott” kompromittáló videók már kiverték a biztosítékot; hasonló eszközök egészen biztosan megjelennek majd (talán már meg is jelentek) a politikai kampányokban, és persze mindenhol, ahol valaki zsarolni akar valakit.

És lássuk, mi is az az „elfogadhatatlan kockázat”! Elfogadhatatlan a tervezet szerint, ha egy MI veszélyeztetett csoportok viselkedését manipulálja, például ha egy gyerekjáték balesetveszélyes tevékenységre biztat. Elfogadhatatlan lesz az is, ha mesterséges intelligenciát használnak valós idejű, távolból vezérelhető biometrikus azonosító – például arcfelismerő – rendszerek működtetésére. (Utóbbiakat persze súlyos bűncselekmények felderítésére és természetesen bírósági engedélyhez kötve azért bevethetik. Kínában ezzel kevesebbet vacakoltak…)

Ilyen irányokban látjuk (látják az unió agytrösztjei) a legsúlyosabb kockázatokat, amelyeket az MI hordoz. Nem kétséges, hogy a területet szabályozni kell. De nyilvánvaló egy nagyon komoly probléma is.

Mindenképpen a jövő része!

Az MI hathatós segítséget nyújthat nekünk az egészségügy vagy az oktatás strukturális problémáinak kezelésében, a termelékenység fokozásában, a biztonságosabb és tisztább közlekedésben, az olcsó és fenntartható energiaellátásban – hogy csak néhány területet említsünk. És ez „csak” a jelen! Az MI azonban nem állítható le, néhány éven belül mindenütt meg fog jelenni és gyökeresen fel fog forgatni mindent. Ennek a folyamatnak a kereteit kell(ene) most, előre lefektetnünk! Ennek megoldásához legalább olyan bölcsnek kellene lennünk, mint az MI maga.

Egy öntudatra ébredt (bármit jelentsen is ez), de baráti Skynet talán nem is jönne rosszul…

A A Skynet tényleg életre kel? bejegyzés először krisanlaszlo.biz-én jelent meg.

Jó olvasást!

Krisán László

„A világ újrafelosztásáért folyó harc”

Idősebb olvasóim ezzel a fordulattal már „az imperializmus lenini ismérvei” egyikeként találkozhattak – soha nem állt le, napjainkban pedig új szintre lépett. A szereplők – hogy úgy mondjam – erősen „feszegetik” a határokat, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A nagy meccs a nagyhatalmak között folyik, de durván érintettek a mellékszereplők is, nemcsak gazdasági és társadalmi értelemben, de egyre inkább emberi életekben is…

Úgy látszik, egyre inkább csak egy geostratégiai átrendeződés iránti törekvés számít, ahol csak azt nem tudni, hogy emiatt robbant ki a háború vagy a háború kirobbanása adott apropót egy ilyen újra rendezés véghezvitelére. Ezt a jövő úgy is megválaszolja majd. Mi azonban éljünk a jelenben!

Az, hogy háború van, már valószínűleg mindenkinek a tudatába beleégett. De legyünk őszinték! Mást jelent a háború nekünk, magyaroknak, és mást például Új-Zéland, Marokkó vagy éppen Mexikó népének. De egészen mást jelent Oroszország, Ukrajna vagy az USA számára is.

Gondoljunk már bele, hogy érintett és érdekelt minket az régebben, hogy valaki a Közel-Keleten háborúzik vagy Afrikában népi törzsek között kirobbant egy-egy helyi csetepaté?

Közvetlen érintettség hiányában talán nem vettük annyira komolyan ezeket. Na most ugyanez a helyzet, csak a másik oldalon állunk: most mások gondolják azt a világ túlfelén, hogy ez valami távoli országok helyi csetepatéja, ami rajtunk és az érintetteken kívül, messze levő országokat nem igazán érdekel.

Viszont azért az ebből eredő (realizálható) gazdasági haszon már mindenkinek felkelti az érdeklődését. Érdekek, ellenérdekek, nyertesek és vesztesek, de valahol csak a szimpla érintettség, vagy a távoli érdektelenség fűződik ehhez a háborúhoz.

A „nevető” harmadik

Nem véletlenül említem a két háborús fél mellett harmadikként Amerikát. Az Egyesült Államok ugyanis lássuk be, enyhén szólva is addig legózott a háttérben – főleg a NATO határok kiterjesztésének lebegtetésével -, ameddig jól be nem gurult a nagy orosz medve. Ez tulajdonképpen lehet, hogy egy katonai beugratás volt, aminek következménye lett az a háború, amely már több mint egy éve zajlik, iszonyú pusztítást okozva és emberéletek tízezreit követelve, társadalmi veszteségeket és értékvesztéseket generálva. Oroszország reakciója azonban kérdéses: egyszerűen csak mérgében felült ennek a „bajuszhúzogatás”-nak, vagy kapóra jött neki saját védelmi igényei, területi elképzelései miatt vagy akár csak simán jó alkalom lett a belsőkről külső problémákra áthangsúlyozni a figyelmet. Azért ezek valós dilemmák…

Mindenesetre ki kell mondani, hogy a háború egyik előző esetben sem tekinthető megfelelő megoldási eszköznek. Ezért jómagam is azzal érvelek, hogy a háborút a lehető leghamarabb le kell zárni, hiszen ez az egyetlen eszköze a további veszteségek megakadályozásának.

„Több dolgok vannak földön és égen”

Az azonban mára bizonyosságot nyert, hogy sokkal többről van szó, mint két ország fegyveres konfliktusáról. A világpolitika hatalmi viszonyai a szemünk előtt alakulnak át. Ha azt nézzük, ki a lehet vesztes, kézenfekvő válasz lehet Ukrajna mellett Oroszország is, de egyre nagyobb a veszélye annak, hogy közvetett módon Európa is sokat fog veszíteni. Sőt, legyünk reálisak: már most sokat veszített! A versenyképesség tekintetében már évek óta nő a lemaradásunk, és ez a hátrány egyre több területre terjedt ki az elmúlt 14 hónapban. Miközben Európa a szankciókkal egyre nehezebbé teszi a saját helyzetét, az USA óriási gazdaságösztönző csomagot vezetett be – az „Inflation Reduction Act”, ami valójában egy 370 milliárd dolláros direkt támogatás –, és amelynek hatására az európai cégek is megfontolják annak lehetőségét, hogy telephelyet, székhelyet váltva az USA-ba költözzenek. És mit is kell megfontolniuk?

Nos a mérleg

1. egyik serpenyőjében (az amerikai ajánlatban) támogatások garmadáját látjuk, olcsó energiával és alacsonyabb inflációval, sőt az amerikai kormány autónként 7200 $ kedvezményt is ad a vevőknek, ha Amerikában összeszerelt elektromos autót vásárolnak, ami lássuk be elég komoly hátrány annak, aki nem ottani gyártót választ és elég komoly előny annak, aki ott gyártat. A matek az pedig matek és az amerikai piac hatalmas emiatt pedig ilyen lehetőséget európai autógyártók egészen biztosan nem hagynak ki…
2. a másikban (az EU oldalán) az energiaárak bizonytalan alakulása, támogatások pedig szinte alig vannak, versenyképességünk romlik, és extrém durva migrációs nyomás fenyeget.

Melyik a racionális döntés?

Az USA döntése mindenképpen. Megéri így beavatkozni, hiszen ez a giga méretű kiadás rendkívül rövid idő alatt meg tud és meg is fog térülni. Washington jó ütemérzékkel és módon lépett.

És minél jobb a tengerentúlon, annál rosszabb az öreg kontinensnek. Hiszen éppen a legjobb, a legnagyobb hozzáadott értéket előállító, globális színtéren is versenyképes cégeket veszíthetjük el.

Fel kellene már végre ébredni és levenni a szemellenzőt, amit egyes EU-s vezetők magukra húztak. Ennek így nagyon nem lesz jó vége, mert amíg belsőleg egyeztetget illetve vitatkozik az egységes uniós piac, addig Amerika állva hagyja és rommá alázza a mezőnyt.

Egyébként én Amerika helyében átgondolnám azért, hogy valóban jó-e neki egy gyenge Európa, mert bár rövidtávon a gazdasági válsághelyzet enyhítésére lehet hogy előnyös egy – a helyzet eszkalálódásával kinyert – erőteljes piacnyerés, de már középtávon is egy gyengébb Európa könnyű préda lehet Kína és Ázsia számára és a nap végén az USA számára a sokkal veszélyesebb Kína akár túlerősödve is kikerülhet a felek közötti átrendezgetésből.

Megmentő szerepben

Egyébként nem csak az imént említett „ész érvekről” van szó, a racionalitás mellett vastagon ott vannak a lélektani elemek is. Míg az USA távolról táplálja az EU közvetlen szomszédságában fellobbant tüzet, újabb és újabb szankciók kreálódnak Brüsszelben – amely ötletek eredete tekintetében azért lehetnek tippjeink – eközben ő éppenséggel „a béke szigeteként” tünteti fel magát, amely tárt karokkal várja a háború eszkalálódásától tartó és elbizonytalanodott európai vállalatokat…

Azért ezen egy kissé átüt ez az egyféle píszíbe öltöztetett érdekhalmaz. És persze ne feledkezzünk meg a másik „frontról” sem! Mi lesz/lett az ukrán természeti erőforrásokkal, a termőföldekkel, a ritka- és nemesfémekkel, a stratégiai jelentőségű – többek között az chipgyártáshoz, az űripari technológiákhoz nélkülözhetetlen – alapanyagokkal? De ezek még valóban teljesen Ukrajna földjei és természeti kincsei? Komoly és elgondolkodtató kérdés ez. Főleg akkor, amikor egy szomszédos országban végbemenő helyzetről beszélünk, ahol gazdaságilag és társadalmilag is erősen sérül Ukrajna. Az pedig, hogy bizonyos szereplők előnyöket nyerhetnek is ezen akár, azaz más kárán gazdasági előnyhöz juthatnak,  az erős etikai kérdéseket is felvet.

Nézzünk már mögé!

Ezek a gazdasági háttérkérdések egyelőre kevés embert foglalkoztatnak, a hírek fő sodra az, hogy Ukrajna nincs egyedül, a nyugati országok egyre több fegyverrel támogatják. De akkor felvetődik a kérdés: ez már valóban egy proxy háború, amely előbb-utóbb kiterjedhet egy Oroszország és a NATO közötti fegyveres konfliktussá? És az is kérdéses, hogy meddig lehet a háttérből fűteni ezt a háborút. Meddig lehet úgy tenni, mintha egyes országok nem vennének részt ebben – miközben ukrán férfiak, családapák, nagyapák ezrei menetelnek a halálba? Vajon a nyugati országok valóban segíteni, támogatni akarják Ukrajnát? Vagy ez egy eszköz lehet arra, hogy Oroszország gyengüljön? Ukrajna mögött „bevetésre készen áll” a NATO – ezt egyértelműen jelzi, hogy valószínűleg sokmilliárd dollárnyi értékben szállíthattak már fegyvereket és egyéb hírszerzési, megfigyelési eszközöket az ukrán hadseregnek. Oroszország „mögött” azonban ott van a 140 milliós lakosság, és persze a talán leghatalmasabb és legpusztítóbb fegyverarzenál, ami azért lássuk be, így nagyon durva és nagyon veszélyes konstelláció.

Annyira akarom hinni azt, hogy az utolsó pillanatban észhez tér mindenki.

De térjünk vissza a fegyver- és egyéb hadi szállítmányokra! Ezeket valahol elő kell állítani.

És ahol ezt előállítják ott ez termelést, foglalkoztatást, GDP-t jelent. Azaz a helyi gazdaságot erősíti. Ki, mivel, mit veszít, és mit nyer? Ugyanez a kérdés az Oroszország ellen az EU és az USA által bevezetett – az oroszok számára egyértelmű piacvesztést jelentő – szankciók esetében. A gazdasági cél nyilván Oroszország energiapiaci vezető szerepének megtörése, de itt sokkal többről Is lehet szó, miközben a világ gazdasága is meginog. Azért ne feledkezzünk meg arról, hogy bár elég nagy a világ, de az olyan durván van összeszálazva, hogy az egyik pontján megfeszítem a zsinegeket, az biztosan feszülni kezd az összes többi ponton is. És mit is látunk magunk körül? Amerikai, svájci bankpánikot, vagy éppen fokozódó protekciunizmust? És hadd nyissak még egy zárójelet ennél a pontnál:

A háború lezárásával kapcsolatban nehéz biztosat mondani, egy valami azonban kétségtelen: Ukrajnát újra kell építeni. De az is kérdés, hogy mindezt ki fogja finanszírozni, és főként, hogy minek a rovására. Felkészül az USA és az EU, de utóbbi azért nem áll olyan fényesen, hogy mellényzsebből kirántson egy „2.0 Marshall segélyt”…

Szinte egészen biztos, hogy hatalmas hiteleket kell belepumpálni a rendszerbe, ami viszont valahonnan hiányozni fog…

És azért eléggé úgy látom, hogy egy hosszútávú gigantikus hitelcsomag terheinek bevállalása biztos, hogy nem csak 1-2 uniós országnak nem fog tetszeni.

Az EU magáénak érzi ezt a háborút, ami a közelség és az érintettség miatt természetes és érthető. Így lehet az is, hogy Ukrajna extrém rövid idő alatt tagjelölt ország lett, ami bő egy évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, viszont azzal is tisztában kell lenni, hogy erre igen jelentős pénzügyi forrásra lesz szükség és ezt valahonnan elő kell teremteni.

Újabb békéltető, de az utolsó?

Rövid áttekintésemben persze szólnom kell még egy nagyon fontos szereplőről: a globális szinten átrendeződő erőviszonyok pályája ugyanis nemcsak az USA felé lejt, a geopolitikai keretek újratervezésében Kína is egyre fontosabb szerepet játszik. Peking taktikusan próbál kimaradni a háborúból – volt elég baja korábban, gondoljunk csak a zéró covid policyre vagy a globális ellátási láncok zavaraira, amelyek gazdaságilag igencsak rosszul érintették –, de „békecsinálóként” már bejelentkezett.

Kína mindig nagy volt és az is marad! Ha pedig lehetőséget lát arra, hogy nagyságát kiterjessze, akkor meg is fogja ragadni.

És ne legyen kétségünk: fog lehetőséget látni.

Nagyon képlékeny állapotban van a világ, ilyen időkben minden döntésnek sokszoros súlya van. Nem ártana, ha ezzel minél többen tisztában lennének.

A „Forr a világ bús tengere” bejegyzés először krisanlaszlo.biz-én jelent meg.

Jó olvasást! Krisán László

Brutális stratégiai verseny indult el a világban.

A résztvevőknek új, zöld technológiai – tágabb értelemben zöld gazdasági – modelleket kell kitalálniuk és beindítaniuk – aki a leggyorsabban készül el a „legfenntarthatóbb” megoldással, az kapja a fődíját. A fődíj pedig lássuk be nem kisebb, mint a globális gazdasági vezető szerep. Bár a verseny mindenki előtt nyitott, de győzelmi eséllyel csak azok indulnak, akik vállalják a kvalifikációs tornát is. Mondjuk ki: a világ most éppen újra rajzolás alatt áll, és most dől el, melyik kontinens vagy ország, hova kerül majd az átrendeződő hatalmi ranglétrán.

A megfelelő koncepció kidolgozásához túl kell tekinteni a szűken vett gazdasági érdekeken is, hogy mást ne mondjunk: az új szemlélet csak úgy ver gyökeret a társadalomban, ha az oktatási rendszert is „arccal a változás felé” fordítjuk. Egészen új, ma még a „nevüket sem tudjuk iparágak” fognak kifejlődni extrém rövid idő alatt. Ahhoz pedig, hogy a versenyzők valamelyike felállhasson a dobogóra, azon is fog múlni, hogy hol mennyire felkészült munkavállalók, menedzserek és cégek állnak a rajtvonalra (akik a ma még nem létező munkakörökben szereznek megfelelő skilleket) és mennyire tudnak irányt mutatni a versenytársaknak.

A tét nemhogy nagy, de egyenesen világrengető

– és a változások már mindenütt el is indultak. Elsőként az Egyesült Államok lépett nagyon gyorsan és el kell ismerni, hogy durván kiugrott a rajtnál a 2022-ben elfogadott Inflation Reduction Act, „IRA”-val  (inflációcsökkentő törvény). Az IRA az államháztartási deficit lefaragásától a gyógyszerárak mérsékléséig számos területet is megcéloz, témánk szempontjából azonban az energiaügyi rendelkezései az igazán fontosak: a „hazai” – mindenekelőtt „zöld” – energiatermelést is támogató jogszabály ugyanis az USA történetének legjelentősebb éghajlat- és gazdaságvédelmi törvénye. A „támogatást” itt szó szerint kell érteni: a törvény 370 milliárd dolláros beruházási csomagot tartalmaz, amely közvetlen állami támogatásokat, brutális adókedvezményeket és kedvező hiteleket biztosít a vállalkozásoknak, és nem csak a nagyoknak, hanem a kisebb cégek számára is. Nem beszélve arról, hogy az energia ára az európai árak töredéke. Ebből bőven jut a kkv-knak, hogy a zöld ipari szektor is függetlenedhessen a külföldi piacoktól és minél szélesebb körben át tudjon állni megújuló energiafelhasználására. Az amerikai törvényhozók ráadásul nem csupán a hazai cégeknek üzentek,

…a világ minden tájáról szeretnék a vállalatokat Amerikába csábítani.

Trump célja az volt, hogy hazahozza a külföldre települt amerikai cégeket. Biden viszont minden stratégiai céget Amerikába akar hozni, legyen az európai, ázsiai vagy amerikai. A cél világos: legyen az USA a „zöld feldolgozóipar” globális központja. Ha pedig elég vonzó lesz a csomag akkor píszí ide, poltika oda, a profitmaximalizálásra törekvő gyárak részvényesei simán meg fogják szavazni az áttelepülést. Ez pedig Európa drasztikus lemaradását okozhatja. Szerintem a válasz rövid és világos: NEM!

Tehát Európának ha nem akar véglegesen lemaradni, akkor fel kell vennie a kesztyűt és lépnie kell.

Ez nem eldöntendő! Európa jövője ezen állhat vagy bukhat!

Bár a tiszta technológiák ösztönzése érdekében az EU legnagyobb gazdaságai már több finanszírozási programot legalább bejelentettek: Németország például mintegy 100 milliárd euróval, Franciaország 55 milliárd eurót, Hollandia 45 milliárd euróval támogatja a zöld átállást. De hát ők a nagyok és még csak belekezdtek – de mi is lesz a kisebb országokkal? Ha valóban meg akarjuk nyerni ezt a versenyt, akkor arra átfogó gigantikus programok kellenek, és pénz! Rettenet mennyiségű pénz!

Mit gondolunk, van esélyünk?!

Persze az uniós szintű terv is végre elkészült: ez a „Green Deal”, vagyis az „európai zöld megállapodás”, amelynek ambiciózus célja, hogy 2050-re Európa – a kontinensek közül elsőként – klímasemlegessé, a tiszta technológiák és az ipari innováció otthonává váljon. Igen, jól látják: 2050-re. Na ez az, ami a teljes zsákutca kategória. Amerika most ad giga támogatást, adókedvezményt, hatalmas technológiai hátteret és olcsó energiát.

Az EU pedig megint csak kullog a többiek után?!

KKV-kkal foglalkozom régóta, igy nem lesz meglepő a következő mondatom: a „Green Deal” program támogatható és támogatandó is, sőt: akár még esély is lehet kisebb csatákat nyerni a nagy országokkal szemben… Ehhez azonban szabályozási keretrendszerre van először is szükség, amely aprópénzre váltja a nagy célokat és „lemegy a kicsikhez”: azokhoz a vállalkozásokhoz, amelyeknek a konkrét lépéseket kell megtenniük az áhított zöld átállás érdekében. Érthetően, egyértelműen – és egyszerűen! – szabályozott akadálymentesített vállalkozói környezet kell!!!!

Második feltétel a már számtalanszor említett pénzügyi forrás biztosítása. Válság van és így nagyon megfontoltan kell felhasználni a rendelkezésre álló szűkös kereteket, de ezen célra akkor is forrás kell és nem is kevés.

Legyen kiszámítható vállalkozói környezet (ami még néhány uniós tányércsapkodást, azaz kötelezettségszegési eljárást is megér), legyenek komoly stratégiai, gazdaságpolitikai projektek és legyen minél több pénzügyi támogatás – itt illetőségből és az igazság kedvéért a Széchenyi Kártya Programot említeném zászlóshajóként.

De legyen tőke, garancia, támogatás és persze minél kevesebb bürokrácia.

Ha ezek megvannak, akkor már „csak” arra van szükség, hogy

1. megtanulja mindenki, mi mit is jelent, mi is az a fenntarthatóság, a körforgásos gazdaság, az innováció, a digitalizáció, az ESG. Az már nem lesz elég, ha valaki ezeket a szavakat úgy értelmezi, hogy elég azt tudni, hogy a petpalackot a sárga kukába kell dobni.
2. elinduljon az új világ új munkahelyeihez szükséges megfelelő szaktudás kialakulása (a szakképzés jelentősége extrém módon növekszik), és
3. az átállást a nemzetgazdaság egésze minden résztvevője támogassa, egy világos állami ösztönző rendszerrel a háttérben.

Egy valami egészen biztos: Ha az EU le akarja előzni az USA-t és Kínát, vagy legalább nem akar nagyon lemaradni, akkor erre pénzt kell áldozni. Nem csak Németország, Franciaország, hanem az unió minden tagállama számára mihamarabb szükség lenne tehát egy gigantikus és célzott „zöld pénzügyi alap” felállítása, hiszen minden egyes hónap, sőt minden egyes hét veszteség, a versenytársak számára pedig előny és talált előzési lehetőség.

A To green or not to green… bejegyzés először krisanlaszlo.biz-én jelent meg.

Jó olvasást! Krisán László

A téma-ötletet a júniusi „PORTFOLIO DIGITAL TRANSFORMATION 2022” címen futó konferencia adta, ahol egy teljes napon keresztül minden a legújabb digitális trendekről szólt, és persze arról, miként fogják ezek a közeli jövőnket meghatározni, némiképp minden bizonnyal át is formálni. A Vállalkozók és Munkáltatók Szövetsége – ismertebb nevén VOSZ – kereskedelmi szekciójának elnökeként bizton állíthatom, hogy sokan és sokat gondolkodnak, gondolkodunk ezeken a kérdéseken, mert ezek közvetlenül érintik a cégek versenyképességét; ennek fontosságát pedig nem lehet elégszer hangsúlyozni, a vállalatok minden szintjén, ágazatspecifikus korlátok nélkül!

A digitális megoldások gombamód történő szaporodása kezdetben talán a pénzügyi szektorból indult, mostanra azonban szinte mindenütt jelen van, nézzük csak meg a telekommunikációt, a teljes ipari szektort, de az agráriumot vagy a szépségipart is. Természetes, hogy ez alól a kereskedelem sem képez kivételt. Ennek ellenére én magam úgy látom, hogy a kereskedelmi szektor ebből a szempontból még nem tart azon a szinten, amely kívánatos lenne…

Miért mondom ezt?

A trendek azt mutatják, hogy a kiskereskedelmi terület 2013-2014 óta folyamatos bővülést produkál, éves szinten jellemzően 5-6 százalékot. Ennél jóval dinamikusabb a teljes kereskedelmi forgalom kb. 10-12 százalékát kitevő online kereskedelem növekedése, ami akár évi 30-40 százalékos intenzív bővülést is el tudott érni. Vessük össze ezeket, és hamar eljutunk arra a következtetésre, hogy a két terület egymással szinergiában még intenzívebb növekedést tudna felmutatni. Azaz, a végállomás előbb vagy utóbb a teljes kiskereskedelmi szektor automatizálása lesz – de ettől még meglehetősen távol vagyunk.

A tudást, a fejlődést fel kell használni!

A digitalizáció segítségével jóval könnyebben és gyorsabban követhetők a fogyasztói igények, ami azért kiemelten fontos, mert tudnunk kell: a ma fogyasztója már nem az a vásárló, aki tegnap volt, és ez a tendencia nem fog megváltozni. Ezért is vélem úgy, hogy az innovációba akkor is megéri befektetni, ha az adott pillanatban még nem számszerűsíthető, hogy egy-egy újítás mennyit dob majd cégünk üzleti eredményén, ugyanis egyre látványosabban adja tudtunkra a környezet: nem elég a „mából” kiindulni, jobban tesszük, ha a változást is bekalkuláljuk a folyamatainkba.

A jogszabályi környezet olykor még hiányos, de ne felejtsük el, hogy a szabályozás általában a meghatározó események után kullog, a globalizált világra pedig abszolút igaz, hogy a nagy trendeket, innovációkat csak minimális mértékben befolyásolja a nemzetállamok által kialakított jogi környezet…

De térjünk is rá arra, mik azok a konkrét elképzelések, amelyeket néhány évvel, főleg évtizeddel ezelőtt a science fiction kategóriába soroltunk volna, most azonban a küszöbünkön kopogtatnak bebocsátást kérve.

Valóra vált álmok

Azt hiszem, egy ilyen lista első helyére a drónok kívánkoznak, ezek ugyanis annyira sokrétűek, hogy speciális változataik számos szektorban hasznosíthatók. A kereskedelemre kihegyezve az előnyöket, ki kell emelni a szállítás gyorsaságát, az emberi hibák, balesetek csökkentését, és a szén-dioxid kibocsátás elmaradásának köszönhetően a környezet védelmét.

Digitális megoldásokkal csúcsra járathatjuk a vásárlás élményét is, hiszen egyfajta kiterjesztett valóságot hozhatunk létre; ennek a hatékonysága a különböző játékoknál már megmutatta önmagát. Úgy gondolom, nem is kérdés, hogy a virtuálisan felpróbálható ruhák, szelfi-kompatibilis rendszerek, online, valós idejű lakberendezést támogató alkalmazások teljesen új szintre fogják emelni a felhasználói élményt.

Még mindig van tovább…

Kijelenthető az is, hogy nem állunk messze az ún. IoT – Onternet of Things, a „dolgok internete – elterjedésétől, ami nem tesz mást, mint egyes termékek online nyomon követését. A hűtőszekrény érzékeli, hogy állunk pl. a tejjel, számba veszi a felhasználói szokásokat, és emlékeztet rá, hogy mikor vásároljunk, de akár össze is kapcsolódhat online értékesítő rendszerekkel. Innen már csak egy lépés az előfizetés alapú vásárlás, mint ahogy nem elképzelhetetlen a hangvezérelt költekezés sem.

Mindezek a személyre szabott értékesítési megoldások nagyban függenek a Big Data terjedésétől, elfogadottá válásától, ami megosztó téma főleg itt, Európában, és a jelenlegi adatvédelmi szabályok fel is állítanak bizonyos korlátokat a fogyasztói profilozás terén. Mivel azonban a technológiai ugrásokat napjainkban nem az „öreg kontinens” diktálja, csak idő kérdése, hogy mi is találkozzunk a digitalizáció új dimenzióival.

Hogy van-e mindennek veszélye? Kétségtelenül. Visz-e előre? Erre is csak az előző válasz adható. Mert életben, versenyben tartja a cégeket, csökkenti a működési költségeket, lehetővé teszi új vevők elérését, segíti az optimális árképzést, készletgazdálkodást, és nem utolsó sorban: forradalmasítja a vásárlás élményét. Magánemberként eldöntheti mindenki, tetszik-e vagy sem, választhatunk, mennyire akarunk belemerülni a virtuális univerzumba, egy azonban biztos: cégként figyelni kell az egyre gyorsabban terjedő trendeket, e nélkül a saját sírunkat ássuk!

A A jövő kereskedelme: így költünk mi – nemsokára! bejegyzés először krisanlaszlo.biz-én jelent meg.

Jó olvasást! Krisán László

Az ún. nyugati ember a 21. századra azt gondolhatta, hogy egy teljesen új világrendbe lépett be az emberiség. Ki emlékszik már a világháborúkra, a hidegháborúra? Francis Fukuyama is megírta híres könyvét a történelem végéről – nagy gondolkodó, „ő már csak tudja”, összességében elhittük tehát, hogy mi, a „modern emberek” már más világban élünk (a békét garantáló demokráciában), más problémákkal küzdünk (életszínvonal folytonos emelése, ennek ellehetetlenülése esetén kirajzás a világegyetembe). Velünk nyilván nem történik meg, hogy erőszakos körülmények között találjuk magunkat, állami agresszió áldozatai lehetünk, netán fegyverhez kell nyúlnunk saját magunk védelmében – nem a virtuális, hanem a valós világban.

Biztonság, fejlődés

Igen, elhittük mindezt, és végülis joggal, hiszen mi vett körül minket az elmúlt évtizedekben? Sokak számára, korábban sosem látott mértékben megadatott a luxus, a szép, modern, végtelenül megbízható és folyton folyvást fejlődő eszközök. Ki emlékszik a Ferrero Rocher híres reklámjára, az autóba beépített kis hűtőszekrényre, amelyből utazás közben kényelmesen kivehettük a kedvenc desszertünket? Ma már nem lepődnénk meg rajta, hiszen lassan beköszönt az önvezető autók kora, melyekben akár egy több fogásos menüsort is nyugodtan elfogyaszthatunk.

De gondolhatunk a kijelzők, tévék, telefonok fejlődésére, a háztartási eszközök okosodására is; alig tudjuk követni az újításokat, és még így is, a lehetőségek tárháza egyre csak bővül, méghozzá olyan széleskörűen, hogy nem csak a leggazdagabb réteg, hanem a társadalomnak szinte minden szegmense megtapasztalta kisebb-nagyobb mértékben a rohamos újításokat.

Annyira előtérbe kerültek a kényelmi, biztonsági funkcionalitások, hogy kissé elhomályosítottak néhány olyan tényezőt, amelyek közép- és hosszútávon meg fogják határozni az életünket.

A természet fújja a riadót

Sokáig nem számoltunk például a környezetszennyezés hatásaival, amit valljuk be, mi emberek okozunk. Egyre inkább téma, jó lenne egy élhető világot hagyni az unokáink számára is, de vajon feltesszük-e az idevágó kérdéseket, amikor megvesszük a következő repülőjegyünket, a sarki kisboltba is autóba ülve „ugrunk el”, bekapcsoljuk a klímánkat és napokig hozzá sem nyúlunk, vagy jól teletöltjük a kádunkat vízzel a napi tisztálkodás során… Én úgy látom, hogy nagyon sokszor bort iszunk és vizet prédikálunk, és nem foglalkozunk azzal, hogy hol húzódik a határ az üzleti érdekek és az egészséges környezet szükséglete között. Nem tesszük fel a kérdést, mikor kell háttérbe szorítani a pénzügyi érdekektől vezérelt hagyományos üzleti viselkedést az egészséges környezet javára…

Jöttek eddig is a figyelmeztetések, csapások (lásd világjárványok, amelyekből nem a COVID-19 volt az első és nem is az utolsó), amelyek kizökkenthettek volna a mindenható biztonságba vetett hitünkből, de igazán nagy kollektív változást ezek nem hoztak. Most pedig már több, mint egy hónapja sokkolja Európát és az egész világot az Ukrajna elleni orosz agresszió, ami nem előzmények nélküli ugyan, mégis meglepetésként érte a komoly biztonságpolitikai elemzőket éppúgy, mint a politikusokat és az átlagembereket. Kétségtelen bizonyíték ez arra, hogy a sziklaszilárdnak hitt biztonság egyik pillanatról a másikra összeomolhat.

A lehetetlen csak a fejünkben létezik

Szembesíteni kell tehát magunkat azzal, hogy a 21. században vannak és lehetnek is még háborúk. Ez pedig óriási társadalmi bizonytalanságot, pénzügyi kockázatot, sokaknak akár pénzügyi csődöt is fog okozni.

Gazdasági aspektusból egyértelműen látható, hogy egy-egy nemzetgazdaság stabilnak mondható belgazdasága is kevésnek bizonyulhat jelentős külső sokk bekövetkezése esetén, ez pedig annak köszönhető, hogy valamennyi modern nemzetgazdaság a globális kirakósnak csupán egy-egy elemét képezi. Olyan világszintű együttműködések, felvásárlások, eladósodások, export-import kapcsolatrendszerek alakultak ki az elmúlt évtizedekben, amelyek együttesen rendkívül sérülékeny komplex gazdasági hálózatot adnak ki.

Globális kolibri effektus

Minden hatással van mindenre: gondoljunk csak az olajárak elszabadulására, az infláció szárnyalására, a mezőgazdasági alapanyagok, vagy az elektronikai eszközök hiányára. A hatalmas globális összefonódásban egyre többször alakulnak ki csomók, amelyek képesek megakadályozni egy-egy ország adott iparágának működését. Mi ez, ha nem kitettség és függőség?

Ebben a helyzetben egyre inkább körvonalazódik, milyen nagy szükség van egy határozott és biztos szereplőre, amely összgazdasági szinten képes beavatkozni; ezt a szerepet pedig az állam testesíti meg. Visszatekintve az elmúlt két évre, pontosan láthattuk az állami beavatkozás jeleit, területeit és hatásait. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy csupán az állam nem elegendő: kellenek a bátor, nyitott vállalkozások is, amelyek képesek megfelelni az adott kor támasztotta valamennyi kihívásnak. Kell egy támogató, a bajban összezáró társadalom; enélkül aligha számíthatunk megerősödésre.

Bizonytalan időkben – úgy vélem – hatalmas szükség van azokra a „tankönyvszerűen” működő, bátor vállalkozásokra, akik mernek kockáztatni, képesek megújulni, és képesek megtalálni a lehetőségeket az ilyen határ-helyzetekben, embert próbáló időkben is.

Ezek az életképes vállalkozások kell, hogy alkossák a nemzetgazdaság biztos bázisát, és onnantól kezdve bátrabban mehetünk szembe az árral…

A Bizonytalanság a nagy biztonságban – gondolatok egy hónapnyi háború után bejegyzés először krisanlaszlo.biz-én jelent meg.